A Magyar Költészet Napján találkoztam Nagy Sándorral, aki a Játékszínből érkezett, ahol már javában zajlanak a Legénybúcsú című darab próbái. Találkozásunkkor a készülő előadás mellett költészetről, szerepformálásról, a színházi lét sajátosságairól is beszélgettünk.
Szente Vajk, Nagy Sándor és Szerednyey Béla a Legénybúcsú online minisorozat forgatásán / Fotó: Juhász G. Tamás
2018-ban jelent meg a Pintér Béla és Társulata darabjait tartalmazó, Újabb drámák című könyv, amely bekerült az idei Libri irodalmi díjakért versengő tíz legjobb kötet közé. A darabok megszületéséről, tartalmáról és a díjak fontosságáról is beszélgettem a társulat vezetőjével, Pintér Bélával.
Fotó: Mészáros László
Pass Andrea író, rendező drámáiban általában komoly társadalmi kérdéseket feszeget, melyeket, ha az ember lát, nehéz utána megszólalni, és sokáig motoz még a nézőben az általuk keltett kérdés és érzés. Találkozásunkkor elsősorban a darabok születéséről és az alkotói folyamat hátteréről kérdeztem.
Az idei évben is díjazzák az előző év legjobb szép- és tényirodalmi könyveit. A Libri irodalmi díj követelményeinek megfelelő 154 tény- és szépirodalmi műből 140 neves közéleti személyiség szavazata alapján alakult ki a tízes lista, amire a zsűri és a közönség is szavaz. A zsűriben ott van, Fullajtár Andrea Jászai Mari - ,díjas színész, a Katona József Színház tagja is, akivel az irodalomról, költészetről és az olvasási szokásokról beszélgettünk.
Fotó: Mudra László
Szekér Gergővel először egy középiskolás színházi előadás kapcsán találkoztam. Már akkor is nagyon ambiciózus, csengő hanggal és tehetséggel megáldott fiatalember volt. Azóta eltelt néhány év, és jó látni, hogy a zene és színház iránt való szeretete és elköteleződése mit sem változott. A neve egy tehetségkutató kapcsán vált országosan ismertté, jelenleg pedig a "Madár, repülj!" című dalával az Eurovíziós Dalfesztiválra szeretne kijutni.
- Hogy született meg a „Madár, repülj!” dalszövege, ami akár egy versnek is beillene?
Körülbelül egy nap volt, amíg megírtam. Úgy volt, hogy elkezdtem írni a dalt, jött egy nagyon jó gondolat, pont a refrén, a madár, repülj és hozzá a szöveg, amin meglepődtem, mert ez, így még sosem fordult elő velem. Általában elsőre csak halandzsa jön a dallamra.
Ódor Kristóffal fél évvel ezelőtt beszélgettünk először, többek között versekről és versmondásról, a pályája kezdetéről, valamint hobbijáról, a festészetről. Akkor még nem sejtette, hogy zsúfolt időszak elé néz majd, ezért is döntöttem úgy, hogy most újra megkeresem, hogy folytassuk ott a beszélgetést, ahol abbahagytuk…
Koncentráció, odafigyelés, játékosság, ezek azok, amiket talán először érzékelhet a néző, ha egy vagy kétszereplős előadást lát. Hogy mi viszi, segíti ebben a színészt, arról Szirtes Balázst kérdeztem, aki három előadásban is láttatja mindezt.
Fotó: Balog Róbert
- Hogyan készül fel egy színész egy egyszemélyes előadásban a sok-sok különböző, életre keltendő karakter megformálására?
Amikor elkezdünk dolgozni az anyagon, akkor sokáig próbálgatok mindenféle karaktert. Akár túlzásokat is. Azért, hogy az egy színész minél színesebbé tegye az előadást, ha lehetőség van rá, érdemes a karaktereket minél erősebben kikarikírozni. Annál a figuránál, aki nem sokat idéződik meg a főszereplő által, hanem mondjuk csak egy-két mondatban van jelen, belefér például egy beszédhiba. Ez még nem zavaró a nézőknek, viszont ad egy nagyon erős valamilyenséget annak a személynek, akit megformálsz. De lehet a hangmagassággal is játszani, vagy ha fizikailag is megjelenítendő a főhős által a karakter, akit idéz, akkor lehet például valami kis mozgáshibája. Ezeket lehet és kell ilyenkor próbálgatni. Ha van, amelyik kicsit sok lesz, akkor a rendező helyre teszi az embert, ő az egyetlen külső szem ilyenkor, partnerek híján.
Ha kell, víz alá merül, vagy több méter magasba emelkedik, éjszakai futásra megy, vagy kipróbálja a síugrást, mindezt egy – egy tartalmas és szórakoztató riport kedvéért teszi az M2 Petőfi TV-n. Ezek mellett futball blogot szerkeszt és ír, a kvízműsorok szerelmesei pedig kora este az „Ön is tudja?!” műveltségi vetélkedőben is találkozhatnak vele. Pató Mártonnal beszélgettem.
- A televíziózás hogy vált az életedben fontossá?
Anyukám műsorvezetőként és riporterként dolgozott rádióban, tévében egyaránt, úgyhogy emiatt nem volt idegen ez a szakma, s talán emiatt számomra nem volt olyan pátosza, ami sokak számára létezik. Korábban sportkommentátor akartam lenni, ezért igyekeztem olyan egyetemi szakon továbbtanulni, ahonnan tovább lehetett lépni ebbe az irányba. Később rájöttem, hogy sokkal tágabb ez a szakma annál, hogy csak a sporttal foglalkozzon az ember.
Kifejező tekintet, kellemes hangszín és orgánum, a műfaji sokszínűség és a különböző művészeti ágak szeretete, talán ezek jellemzik leginkább Ódor Kristófot, akit a közönség az elmúlt egy évben a Centrál Színház színpadán láthatott leginkább, például a nagysikerű My Fair Ladyben. Én mégsem a színházról kérdeztem először mikor leültünk beszélgetni…
Fotó: Borovi Dániel
Egy szép, napos, egy harangszóval tarkított tavaszi délutánon beszélgethettem Mészáros Blankával, a Katona József Színház társulatának tagjával. A találkozásunknak számos apropója volt, hiszen Blanka áprilisban megkapta a legjobb pályakezdőnek járó Soós Imre – díjat, elbúcsúztatták a Sirályt a Katonában, valamint a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül láthatta a hazai közönség a Heidelbergben már bemutatott, A szecsuáni jólélek című előadást. Többek között ezekről kérdeztem…
Az Ithaka c. előadásból - Fotó: Horváth Judit
Egy Szent István körúton található nyüzsgő presszóban találkoztam Ember Márkkal, aki ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel, alázattal, és szeretettel mesélt színházról, zenéről, szerepeiről, mint ahogy a közönség estéről-estére láthatja Őt a Vígszínház vagy a Pesti Színház színpadán.
Fotó: Puska Judit
Az esztergomi művelődési házban beszélgethettem a Sóska, sültkrumpli vendégelőadásának szünetében Karácsonyi Zoltánnal, a Vígszínház társulatának tagjával.
Forrás: Vígszínház facebook oldala
Bár még soha nem találkoztunk, mégis nagy kedvességgel és nyitottsággal fogadott Ekanem Bálint Emota a Madách Színház bejáratánál, egy borongós őszi napon. A színház zegzugos folyosói vezettek az interjú helyszínére, egy táncterembe, ahol Bálint végtelen alázattal mesélt zenei és színházi karrierjéről.
Dér Zsoltot egy hangulatos és csendesnek kicsit sem mondható, nyüzsgő és népszerű, játszóteres kertben vártam egy szép őszi délutánon. Mikor megérkezett leültünk a gyerekzsivajtól hangos kert szomszédságában, ő egy limonádét rendelt és beszélgetni kezdtünk a Katonáról, színházról, játékról…
Fotó: brozsekniki©
Fák mindenütt. Ez a címe Szalay Álmos első könyvének, ami az idei Könyvhét egyik újdonsága volt. Az íróval a könyv születéséről, felépítésről, játékosságáról, filozófiájáról beszélgettünk.
Borbély B. Emíliával először hat évvel ezelőtt találkoztam Esztergomban a Várszínházban, amikor a Temesvári Csiky Gergely Színház többek között a díjnyertes Rosencrantz és Guildenstern halott, valamint a Mady Baby című előadásával mutatkozott be az esztergomi közönségnek. 2017 nyarán pedig a Hair-rel nyűgözték le a nézőket. Emíliával az előadást követő nap reggelén beszélgettünk…
Fotó: Temesváry Csiky Gergely Színház honlap
Balla Eszter pörgős mindennapjaiban elég nehéz volt találni egy szabad órát, amikor beszélgetni tudtunk. Akkor is épp egy stúdióból rohant az interjú helyszínére, ahonnan robogott tovább gyerekeiért az óvodába.
Az Átrium Film- Színház új vezetősége május 23-án, kedden reggel sajtótájékoztató keretein belül ismertette az Átrium 2017/2018-as évadának előadásait, valamint jövőbeni terveiket és elképzeléseiket. A tervek szerint a megújuló intézményben többek között Alföldi Róbert, Bodó Viktor, Horgas Ádám, Pass Andrea és Fábián Gábor is rendez majd.
Már nagyon vártam a pillanatot, amikor Szamosi Zsófia színésznővel beszélgethetek. Egy kicsit hűvösebb, de napfényes áprilisi délelőttön találkoztunk, hogy meséljen nekem az évadban elért sikereiről, szabadúszásról, Oscar átadóról, és a színészi pálya esetleges nehézségeiről.
Helyszín a Katona József Színház kantinja. A megbeszéltek szerint ott vártam Mészáros Bélát, aki a Hóhérok című előadás főpróbahetében szakított időt erre az interjúra. Öt óra után pár perccel meg is érkezett. A hatalmas térben először megkeresett a szemével, majd miután megpillantott, kedvesen elmosolyodott, leült és mintha mindig is ismertük volna egymást, beszélgetni kezdtünk.
Fotó: Judit Horvath
Kellemes tavaszias délutánon egy budapesti bisztróban beszélgettem Kostyál Márk filmrendezővel, első nagyjátékfilmje, a Kojot kapcsán. Az időpont egyeztetésünk alkalmával kiderült, Márk alapvetően nem kedveli a nyüzsgő, zajos szórakozóhelyeket, sokkal inkább vágyik a természetbe…
Egy hangulatos budapesti kávézóban találkoztam a Vígszínház színészével, Wunderlich Józseffel. A megérkezése utáni első pár szavából és mozdulatából is sugárzott az a fajta pozitív energia, ami Rádit, Bokát, Razumihint, vagy akár a Földrengés Londonban Steve-jét is mozgatja. Többek között erről a mozgatórugóról beszélgettem a friss Junior Príma-díjas és Ruttkai Éva-emlékgyűrűs alkotóval.
Talán soha nem volt még ennyire nehéz elkezdenem egy interjút mint most, az Egyasszony című előadás után, melyben Tenki Rékával szinte együtt lélegez a közönség egész végig. Az esztergomi művelődési ház nézőterén a taps után még hosszú percekig érezhető volt, hogy ez a darab több volt mint egy semmitmondó, sokkoló történet. Rékával az előadás után beszélgettünk.
- 2013-ban beszélgettünk először, akkor még a Nemzeti Színházban. Egy év szabadúszás után az idei évadtól kezdve már az Örkény Színház tagja vagy. Tudatos dolog volt ez?
Ott maradtam, aztán onnan mentem gyesre, majd úgy alakult az életem, hogy egy évig szabadúszó voltam, ezután jött az Örkény Színház. Mácsai Pál felhívott, hogy nem szeretnék-e esetleg megint társulathoz tartozni, és én igent mondtam. Nem tudatos dolog volt, hanem ez így jött.
- Milyen lehetőségeket hozott az az egy év, amíg szabadúszó voltál?
A szabadúszó létben is van sok jó, ilyen volt például az Egyasszony is. Lehet hogyha abban az időben egy társulathoz tartozom, akkor nem talált volna meg ez a lehetőség. Ilyen értelemben ez nagyon jó, meg az is, hogy az ember nincs kötve, hanem maga oszthatja be a dolgait.
- Az Örkény Színház társulata eléggé nyitott és kísérletező csapat benyomását kelti...
Igen, nagyon jó családias közeg van az Örkényben. A társulat tagjai is és a dolgozók is nyitottak egymás felé. Érezhető, hogy mindenkinek fontos, amit csinál és ezért nagyon jó velük lenni. Tanulunk egymástól, segítjük egymást, úgy érzem jól működünk együtt. Jó ott lenni.
- Most mutattátok be az Örkény Színházban Csehov Három nővérét. Ha az eddigi pályafutásodat nézem, akkor elmondható, hogy Csehov téged mindig megtalál. Mennyire áll hozzád közel az ő világa?
Ami szöveg jól megvan írva, az mindenkihez közel áll, mert mindig van mit megfejteni benne, van miben elveszni, és van új felfedezni való.
Fotó: Örkény Színház honlapja
- Ilyenkor saját magadban is felfedezel újabb és újabb dolgokat a darab és a szerep által?
Az ember, ahogyan idősödik, úgy változik is. Bizonyos darabokban, amelyek különböző életkorban találnak meg, másképpen kezdünk el viselkedni, és ez ilyen téren egy felfedezés. Például az Örkény Színház Három nővérében én most Mását alakítom, de pár évvel ezelőtt Irina szerepébe tettek engem. Most, ahogy próbáltunk és figyeltem Irina karakterét rájöttem, hogy már kinőttem belőle. Furcsa erre rájönni, hogy bizonyos helyzetekben már az nem vagyok. Ilyen értelemben én is megfigyelek új dolgokat magamban. A hozzáállásomban is és abban is, hogy mihez nyúlok a szereppel kapcsolatban. Ezek változnak, és ezekre csak ilyenkor döbbenünk rá, amikor használjuk őket. Hirtelen magadon tapasztalod azokat, amiket annakidején az eggyel feletted lévő generációnál fedeztél fel. Megdöbbentő, hogy így változunk.
- Ha már a változást szóbahoztad. Az Egyasszonyban nyújtott alakításodhoz mennyit tesz hozzá az, hogy már te is anyuka vagy?
Van tapasztalatom a kórházi várótermekhez, a szüléshez, az orvosokhoz, a gyerekhez, így más erről beszélni. De az is más, hogy számtalan olyan helyzetről beszélek és játszok el különböző előadásokban, amiket viszont még nem éltem meg, ilyen téren nem tudom, hogy ez mennyire speciális. Az biztos, hogy nekem ott vannak a fejemben azok az élmények, amikről szó van a darabban. Ez a nő adni akar, és azt akarja megmutatni, hogy van út mindenből kifelé, csak erősnek és bátornak kell lenni, és meg kell találni a kivezető utat. Szerintem ez egy iszonyatosan fontos üzenet ma mindenkinek. Ehhez az is sokat hozzátesz, hogy ez egy igaz történet. Péterfy Novák Évának azóta két felnőtt egészséges gyereke van, boldog házasságban él és sikeres a munkájában. Az ő élete a példa arra, hogy van kiút. De ha ez csak egy sokkoló történet lenne, amivel csak annyit mondanánk, hogy ez megtörtént és a nő azóta drogfüggő és alkoholista, és ül egy lakásban egyedül és sajnáljuk, azt gondolom, hogy nem nyúltam volna ehhez a szerephez, mert ezzel nem lehet mit kezdeni. Viszont az, hogy ő megmutatta, hogy hogyan kell ezzel együtt élni és tovább menni, sokaknak példát mutat. Ez a legfontosabb üzenete ennek az előadásnak.
Fotó: Jurányiház.hu
- Ez egy elég intim előadás, ahol csak te vagy és a közönség...
Ez nagyon furcsa. Ők csak engem látnak, én meg mindenkit látok. Van, aki elveszi a tekintet, van, aki éppen az arcomba ásít, mert nem tudja fölfogni, hogy pont ránézek. Az emberekben van egy olyan dolog, hogy én ott vagyok a színpadon és nem látom úgy őket, ezáltal nincs az bennük, hogy én pont őket nézem. Én mindent tapasztalok és ezt a nézők néha nem érzékelik. Mert egyedül vagyok a színpadon és muszáj kommunikálnom az emberekkel, a rendező Paczolay Béla meg az asszisztens Kis-Kádi Judit a próbák során, meg is erősítettek és megtanítottak arra, hogy a koncentrációm és a figyelmem az maradjon bent, viszont nyitni tudjak a közönség felé. Mikor már mentünk egyben, akkor mindig egész végig zavartak engem. Becsapták az ajtót, dobáltak, ettek, aludtak, minden félét csináltak, azért, hogy semmi ne tudjon később kizökkenteni. Egyedül sokkal nehezebb bent maradni, mintha többen vagyunk, mert akkor egymást segítjük, de itt csak egyedül vagyok és ráadásul pont a nézőkkel együtt kell létezni és ez így még nehezebb.
- Hogy tapasztalod, az emberek mennyire nyitottak az ilyen jellegű előadásokra, ahol ennyire igénybe vannak véve ők is érzelmileg?
Van, aki azt mondja, hogy Réka nagyon szeretlek, de erre nem fogok eljönni, mert ezt nem bírnám elviselni. Ez van. Én hiába mondom ilyenkor, hogy ez nem úgy szomorú, mint más történetek, hanem sokat ad. Remélem, hogy ez az előadás azért reményt ad az embereknek, hogy van tovább élet. Ha ezt a darabot megnézi valaki, utána könnyebben át tudja értékelni, hogy hol tart az életében, mik történtek vele eddig és ezáltal a gondjait az értékén tudja kezelni. Abban bízom, hogy ez a történet inkább ad és nem sokkol és elvesz.
- Mit adott neked a 2016-os év?
Megtanultam a huszonnégy óra minden pillanatát okosan kihasználni. Dolgozom annyit, hogy a lelkemnek jót tegyen, de nem dolgozom annyit, hogy azt érezzem, hogy otthonról nagyon elveszek. Lekopogom, most így kiegyensúlyozott az életem.
Pifkó Szera
A friss Príma díjas Kútvölgyi Erzsébet először a Bors néni című előadásban nyújtott alakításával nyűgözött le, később pedig a Vígszínház nézőterén ülve csodáltam játékát. Akkor álmodni sem mertem még arról, hogy egyszer majd beszélgethetek vele színházról, irodalomról, zenéről. Nemrég a Mezítlábas Zenészekkel az esztergomi művelődési házban lépett fel, ahol előadás előtt osztotta meg velem gondolatait.
- Mit jelent Önnek az adventi időszak és a karácsony?
Nekem sokat, mert nálunk a karácsony nagy ünnep, szeretjük. Általában hozzánk gyűlik a család és annyira boldog vagyok, hogy mindig dúsul és dúsul, mert most már felnőtt korúak a gyerekeim, és van három unokám.
- A Mezítlábas Zenészekkel közös műsorukban a meghitt zene és a versek képeznek kerek egészet. Hogyan találtak egymásra a Mezítlábasokkal?
Korábban már láttam és hallottam őket. Akkor Láng Annamária műsorát néztem meg, kétszer is, mert annyira tetszett. Aztán Bleier Gábornak köszönhetően most velük állhatok egy színpadon és József Attila, Ady és Kosztolányi verseket mondhatok.
- Milyen a kapcsolata a zenével?
Bár nagyon szeretek énekelni és rengeteg zenés darabban is énekeltem, de nem tudok. Az más dolog, hogy kottaolvasó ember vagyok, mert zeneibe jártam, de nem tanultam hangképzést. Most már egyébként hátam mögé dobtam minimum két oktávot, így ha lenne olyan, hogy kontra alt, de nincs, akkor én az lennék, mert olyan mély a hangom. Azt mondják, hogyha valaki szeret énekelni, az már öt százalékig tud is.
Fotó: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet / Bors néni
- Ön nem csak énekelni szeret, de falja a könyveket is, ha jól tudom párhuzamosan egyszerre több könyvet is olvas…
Van egy, amit a színházban, amit otthon és egy, amit utazás során olvasok. A színházban most Sándor Erzsinek Anyavaja című könyvét olvasom, amikor utazom, akkor pedig a kisebbik lányomtól kapott Szabó T. Anna által írt novellás kötetet, remek. Egyébként Oksanen, Ulickaja, és Carver rajongó vagyok. Tőlük vár rám most egy-egy könyv olvasásra.
- Általában kedvenceket olvas?
Nem. Szó sincs róla, sőt. Vannak felfedezettjeim és azokat szórom szanaszéjjel. De Oksanen, Ulickaja és Carver műveit is kölcsön szoktam adni. Arra emlékszem, hogy az Oksanent a Pesti Színház fodrásztárában egy sűrűn olvasó kollégával ismertettem meg. Mind a három eddig megjelent művét bevittem neki egymás után. Pontosan tudtam, milyen sorrendben adjam oda neki ahhoz, hogy kedvet kapjon hozzá.
- Mindig kutatja, hogy éppen melyek a legfrissebben megjelent könyvek?
Odafigyelek. Ha a Pestiben játszom, akkor a Rózsavölgyi Szalon előtt megyek el, ott mindig megnézem az újdonságokat is. Számomra természetes, hogyha például egy Hasnyálmirigy napló megjelenik, akkor az elsők között veszem meg, és másfél nap alatt el is olvasom. Aztán szörnyülködöm, hogy mennyire igaz volt a napló és, hogy el is vitte szegény Esterházyt.
- Ezek szerint nem kikapcsolódásnak vásárolja a könyveket…
De. Engem mindenféleképp a legszörnyűbb történet, a jó író tollából származó szépirodalom, nagyon kikapcsol. Szerintem minden ember így van ezzel. Nem tudok az utcán könnyen olvasható és gőzfürdőben azonnal szétolvadó könyveket olvasni, mert azok gyakorlatilag arra valók.
- A verseket szereti?
Nem kifejezetten. Úgy vagyok vele, hogy van egy-két vers, amit nagyon szeretek. Egy Kosztolányi, Füst Milán, vagy egy Szabó Lőrinc közel áll hozzám. Verselemzésből drága Hegedűs tanár úrnál a főiskolán jelesre vizsgáztam, tehát tudom egy-egy vers egy-egy kicsi dráma. Igaz, hogy verstanból nem voltam hajlandó megtanulni semmit, viszont a Tanár úr azt mondta, hogy kérem szépen, aki nem tanul verstant, meg nem akar verstanból vizsgázni, az írjon egy szonettkoszorút és akkor azzal kiváltja a verstan vizsgáját. Úgyhogy én írtam egy szonett koszorút inkább, csak ne kelljen egy ekkora mogul előtt, mint Hegedűs Géza verstanból vizsgázni.
- Miről szólt a szonettkoszorú?
Egy éjszaka alatt a spájzban íródott. Egy hajdan erős taposásban megőszült fűszál élete és története, ez volt a címe. Ott már röhögött az osztály és a Tanár úr is, és azt kérdezte, hogy a tizedik szonettben tudom-e, hogy mit csináltam? Mondtam, hogy elloptam egy sort. Erre megkérdezte, hogy azt is tudja kitől? Azt válaszoltam igen, József Attilától, mert az az idézet pont oda beillett. Ezután megkérdezte, hogy idézőjelbe tettem-e? Természetesen, válaszoltam.
- Ha már a kezdeteknél tartunk, az első nagy szerepe harmadéves főiskolásként a La mancha lovagjában Dulcinea volt az Operett Színházban…
Be kellett ugranom 1971. november 9-én,a La mancha lovagja című musicalba, Galambos Erzsi helyett, akinek váratlanul be kellett feküdnie a kórházba, mert a csodálatosan szép Petrovics Eszter volt akkor még a hasában. Darvas Iván volt Don Quijote és én voltam Dulcinea. A beugróm utáni nap próbáltam a Pesti Színházban Sarkadi Szerelem a város mellett című darabjában a cselédlány szerepét. Akkor Darvas Iván azt mondta: „szeretettel szeretném bemutatni Kútvölgyi Erzsébetet, tudja meg mindenki, hogy ki ez a teremtés” és egy elképesztő dicshimnuszt zengett rólam, arról hogy én előző este mit csináltam. Ettől nekem lángolt az arcom, és megnyílt alattam a föld és akkor úgy mindenki odafordult. Ezután egy hétig olyan volt, mintha mikroszkóppal figyelnének. Ettől a pillanattól kezdve már mindenki, aki a darabban benne volt, tudta ki az a Kútvölgyi. Iván nagyon sokat segített. Ő ott akkor a beugrásom után rögtön kérte, hogy tegezzem, fogadjam el barátomnak. Ezt olyan volt, mint mikor a mennybolt az emberre felhőként rászakad. Gyönyör volt.
- Ezt a figyelmet most is érzi?
Nem dehogy. Annyira megváltozott a világ. Elajándékoztam az autómat, tömegközlekedem. Olyan nyugodtan jövök-megyek a villamoson, a buszon, a trolin, bárhol. Kutya föl nem ismer. Így van, így. Néha korombeli vagy nálam idősebb emberek, oda-oda tekintenek, de aztán elvetik azt a gondolatot, hogy én esetleg a villamoson utazom.
Fotó: Toldy Miklós / Óz a csodák, csodája
- Több mint negyven éve a Vígszínház társulatának a tagja. Emlékszik még milyen érzésekkel ment be először a művészbejárón?
Az nem teljesen embernek való, amit én akkor éreztem. Az egyenlő volt a csodálattal, a remegéssel, a sutasággal a kétségbeeséssel. Úgy voltam vele, mint bárki más, aki nagyon vágyik valamire, de amikor ott van, akkor nem tudja, hogy mit kell abban a szituációban csinálnia. Arra pontosan emlékszem, hogy mielőtt beléptem volna először a Vígszínház színészbejáróján, a mostani Pannonia, akkor Rajk László utca 1-ben, akkor tettem egy nagy kört, megkerültem a tömböt és hátulról mentem, nem onnan ahonnan a színészek általában. Ekkor csak azt láttam, hogy a Bilicsi Tivadar egy kockás kalapban és egy nagyon könnyű kabátban karján a feleségével jön a Pannonia utca 1. felé. Akkor azt mondtam magamnak, hogy nekem ugyan ott kell belépnem, ahol ő lép majd be. Olyan színészek közé kerültem, mint a Benkő Gyula, Somogyvári Rudolf, Ruttkai Éva, Bánki Zsuzsa, Tábori Nóra, vagy Darvas Iván. Ilyen hihetetlen nagy mogulokkal voltam én egy színpadon akkor.
- Mi az, ami a színházat 2017-ben is varázslatossá és örömtelivé teszi mind a színészek, mind a nézők számára?
Mindenféleképp kell nem csak az advent miatt és nem csak most, hanem tegnap, ma, holnap, és 2017-ben is az élő emberi szó, mert annál nincs szebb. Úgy gondolom, hogy annál a hangszernél, ami egy élő emberi hang, annál sincs szebb. Színházba járni öröm, nemcsak azért, mert megismételhetetlen pillanatok történnek, mert az mindig más és ezért nem lehet megunni sem. 918-szor voltam Bagira a Dzsungel könyvében, és nagyon gyakran kérdezték, hogy még nem unom, hát hogy unnám?! A befogadó is mindig egészen más már csak ezért sem lehet megunni. Sokszor nem értem, hogy az emberek miért nem éreznek rá arra, hogy a megismételhetetlenség az egy fontos dolog. Ráadásul nagyon kevés olyan előadás van, ami ne közölne valamit. Nemcsak olyan fellengzős nagy dolgokról van szó, mint például a szeretet, összetartás, empátia, politika, megértés, figyelem, hanem az elevenségről is. Belenézek a másik szemébe és ő akkor reagál. Fontos, hogy az emberek egymás szemébe nézzenek. Ha egy előadás jó, akkor a kakasülőn is azt érzi a néző, hogy azt neki mondom, az neki szól. Majdnem minden előadásban tudok közölni, mert van mit közölni. Színházba járni jó dolog, jó kitisztítani a lelkünket, beülni a nézőtérre, és aztán tele lélekkel hazamenni.
Pifkó Szera
„20. évad, rengeteg néző, rengeteg gyógyulás, szembesülés, felismerés a nézőknek s általatok nekem is, nekünk is” ilyen gondolatokkal indult neki Szalai Kriszta az utolsó Ötödik Sallynek. És hogy hogyan hatott a közönségre Sally története, az az előadás végén a hosszan tartó néma csendben tapinthatóvá vált az esztergomi művelődési ház nézőterén. Az elmúlt húsz évről a főszereplőt alakító Szalai Krisztával és a darab rendezőjével, Cserna Antallal beszélgettem.
- Az előadás végén a csend mit jelentett számotokra?
Szalai Kriszta: Ez az iszonyatosan hosszú csend, csodálatos volt. Erre szokták mondani, hogy elszáll az angyalka. Az ilyen pillanatok azért nagyon jók, mert ilyenkor van arra lehetősége a nézőnek is, hogy lecsendesedjen, lelassuljon. Ezért van a jelenetek között zenei átvezetés, s ezért nem pattanok fel a jelenetek után, hagyom lecsengeni. Azt szerettük volna, hogy ne legyen kapkodás, hagyjuk a nézőt kicsit elmerülni magában.
Cserna Antal: Tulajdonképpen ez egy elég hosszantartó állapot volt, de ennél az előadásnál azért jó párszor volt ilyen vége-csend. Mivel annyira benne vannak a nézők érzelmileg a darabban, ezért inkább ez volt a gyakoribb.
- Minden előadás után beszélgethettek és megoszthatták veletek a nézők, hogy hogyan hatott rájuk és segítette őket Sally története. Már a darab megszületésénél sejtettétek, hogy számos esetben gyógyírként hat majd a nézőkre?
Sz.K. : Amikor 26 éves koromban megkaptam a könyvet és befaltam egy éjszaka alatt, akkor az jutott eszembe, hogy tuti, hogy más is megküzd azzal az érzéssel, hogy felnőttként igazán nem vagyunk szabadok. Saját magunkat kezelni az a legnehezebb. A könyv olvasása közben azt éreztem, hogy nem véletlenül került a kezembe, nekem ezzel dolgom van, gyógyíthatom vele az embereket. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Azon én nem gondolkodtam, hogy a nézők majd hogy fogják érezni magukat, nem tudtam, hogy hogyan hat majd rájuk és, hogy ennyi gyógyulás lesz. Egy csomó rácsodálkozásom volt ezeken a beszélgetéseken.
Cs.A. : Amikor íródott a darab, akkor rám is nagyon hatott, de hogy mit indíthat el ez a történet azt csak akkor érzékeltem, amikor elkezdtük csinálni. Ebben egy nagyon érdekes tartalom és szerkezet van, ami együttesen mély dolgokat szántott fel sokakban. Pont ezért Kriszta már a kezdetekkor is szerette volna, hogy legyen utána egy beszélgetés. A levezetés az olyan módon tudatos volt, hogy még arról is gondolkodott, hogy ezeken az alkalmakon mindig legyen ott pszichológus, de nem vállalták.
- Mivel indokolták?
Cs.A. : Azzal, hogy ez egy előadás, és nem az ő rendszerükben lévő dolog. Volt olyan nagyon komoly pszichológia tanár, aki azt mondta, hogy azért jött el, mert meg akarta nézni, hogy hogyan gondolkodnak egy pszichológiai témáról a színészek. A végére úgy elvitte az előadás, hogy meglepő kérdéseket tett föl utána.
- Ettől a sok-sok impulzustól mennyit változott az előadás ezalatt a húsz év alatt?
Cs.A. : Ezt talán azok tudnák leginkább megmondani, akik többször látták az előadást. Van egy pszichiáter barátunk, aki háromszor látta és neki mind a három előadás más volt, de valószínű azért is, mert benne más rétegeket fejtett fel. Meg hát amennyit mi is értünk ezalatt a húsz év alatt, annak megfelelően nyilván bizonyos mondatok másképp jöttek ki, de nem azért mert úgy rafináltkodtunk, hogy majd az ezt jelentse vagy azt, hanem egyszerűen, ami bennünk leülepedett a környezetből jövő infókból meg a lelkünk ahogy érett, arra mindig picit más választ adott a jelenetben bent lévő partner.
Sz.K. : Tény, hogy nyilvánvalóan belőlünk másképp jön ki most, mint húsz évvel ezelőtt, de a törekvésem húsz évvel ezelőtt is ugyanez volt. Szerettem volna, hogy az előadásban szülessen meg minden másodperc, hogy ne csináljam, hanem tényleg ott éljem meg a pillanatokat, hogy így mutassam meg egy nő kálváriáját, hogy az ő problémájával tükröt mutassak mindenkinek.
- Kriszta, azok akik követik a pályádat, tudhatják, hogy rád mindig is jellemző volt a közösségteremtés és a segítségnyújtás…
SZ.K. : Mindig is közösségeket hoztam létre. Ez egy alaptörekvésem volt már gyerekkoromban is, amikor a lakótelep gyerekeit összeszedtem, és csináltunk egy klubot. 13 évesen kimeszeltem egy pincét és akkor, ott össze tudtunk gyűlni. Utóbb visszagondolva nagyon sok sérült gyerek volt azon a lakótelepen, durva történetek, csak akkor persze nem így néztem, hanem hogy gyerünk, legyünk együtt. Ami jellemző volt rám, hogy ha valakit kiközösítettek azt én tuti, hogy megvédtem és beálltam mellé. Igyekeztem beolvasztani a közösségbe. Amit észreveszek a világban azok az esendőségek. Talán azért is tudok eredményeket elérni a darabjaimmal, mert mind a két oldalt esendőnek látom, az egészségeset legfőképpen. A fogyatékkal élők elfogadják magukat, az egészségeseknek ugyanez nem mindig sikerül. Ha valaki képes arra, hogy elfogadja magát olyannak amilyen, akkor képes mást is elfogadni. Ugyanez a gondolat mozgatja most az új darabomat is, hogy a hajléktalanok felé nyissunk, tekintsük őket embernek. Ott is megvan mindenkinek a maga története, hogy miért került oda, csak nyilvánvalóan nem volt egy segítő társadalom, aki felkarolja és törődjön a lelkével.
- Hogy érzitek, milyen irányba változott a társadalom elfogadó képessége az elmúlt húsz évben?
Sz.K. : Azt érzem, hogy az emberek egyre inkább mélyülnek vagy lehet, hogy nekem szerencsém van, hogy olyan emberek közé megyek. Sikerül úgy mozgatni a világot, hogy jön ki belőlünk az ember. Lehet egymás torkára lépni, de nem célravezető. Valószínűleg nagyon sok olyannal találkozom, akik már megjárták a poklokat és letisztulnak, ettől sokkal inkább elfogadóbbá válnak. Most is, amikor a saját bőrömön érezhettem a hajléktalan sors nehézségeit, a félelmek mellett megannyi segítő kezet érzékeltem. Lehet, hogy az én saját optimizmusomat sugárzom ki, és akarom így látni a világot.
Cs.A. : Sokszor tapasztalom, hogyan bolondulnak meg emberek az információ áradattól meg attól, hogy annyi minden van rájuk öntve, amit nem tudnak feldolgozni. Ennek ellenére, ha csak az ismeretségi körünket nézem, azt tapasztalom, hogy nagyon sok ember elindult egy komolyan érzékelhető belső úton. Ezáltal törekszik az önismeretre és azokból a tapasztalatokból, amelyek esetleg nem annyira kedvezőek számára, azokból is tanulságokat tud levonni. Tulajdonképpen ez a lényeg.
Pifkó Szera
