Koncentráció, odafigyelés, játékosság, ezek azok, amiket talán először érzékelhet a néző, ha egy vagy kétszereplős előadást lát. Hogy mi viszi, segíti ebben a színészt, arról Szirtes Balázst kérdeztem, aki három előadásban is láttatja mindezt.
Fotó: Balog Róbert
- Hogyan készül fel egy színész egy egyszemélyes előadásban a sok-sok különböző, életre keltendő karakter megformálására?
Amikor elkezdünk dolgozni az anyagon, akkor sokáig próbálgatok mindenféle karaktert. Akár túlzásokat is. Azért, hogy az egy színész minél színesebbé tegye az előadást, ha lehetőség van rá, érdemes a karaktereket minél erősebben kikarikírozni. Annál a figuránál, aki nem sokat idéződik meg a főszereplő által, hanem mondjuk csak egy-két mondatban van jelen, belefér például egy beszédhiba. Ez még nem zavaró a nézőknek, viszont ad egy nagyon erős valamilyenséget annak a személynek, akit megformálsz. De lehet a hangmagassággal is játszani, vagy ha fizikailag is megjelenítendő a főhős által a karakter, akit idéz, akkor lehet például valami kis mozgáshibája. Ezeket lehet és kell ilyenkor próbálgatni. Ha van, amelyik kicsit sok lesz, akkor a rendező helyre teszi az embert, ő az egyetlen külső szem ilyenkor, partnerek híján.
- Az április Párizsban című, kétszereplős előadásnak a rendezője Horgas Ádám. Vele már többször dolgoztál együtt. Ő ad előre instrukciókat, vagy megvárja amíg a színész fejében megformálódik a karakter, és csak utána szól, ha valami esetleg nem megfelelő?
Ő pontosan tudja, hogy mit szeretne majd látni a későbbiekben, vagy legalábbis azt, hogy milyen keretek között képzeli el azt, amit majd végeredményként látni kíván, de azokon a kereteken belül nagyon sokáig szabadjára engedi a színészt. Egyáltalán nem köti meg az elején, hanem hagyja, sőt igényli, elvárja azt, hogy a színész is beletegye az alkotókedvét és energiáját ebbe a folyamatba, aztán később nyesegeti, amit kell. Tehát, főleg a próbaidőszak elején, egy nagyon „szabadon engedős” rendező Horgas Ádám, és én ezt különösen szeretem benne, sok más tulajdonsága és tehetsége mellett.
- Azt láttam ebben az előadásban, hogy partnernőddel, Botos Évával nagyon jól működött kettőtök között a kommunikáció, megvolt az összhang, és ez sejteti azt is, hogy egy külső szem, a rendező még jobban segítette ezt a játékot…
Ehhez azért az is hozzá tartozik, hogy ez nem az első közös munkánk. Éva osztálytársam volt a Színművészetin, s már ott sokat dolgoztunk együtt, értjük egymás lelkét, humorát. Tehát amikor ezt a darabot megtaláltam és ajánlottam nekik, akkor tudtam, hogy ez egy olyan típusú mű, amiben Éva és az én humorom is jól fog működni. Ahogy említetted már Ádámmal is többedik munkám volt ez, tehát nem volt számomra kérdés, hogy mi hárman jól fogjuk tudni pattogtatni egymásnak a labdákat; és így is lett.
- Számodra mi az ideális létszám a színpadon?
Nincs ilyen. Az egyszemélyes előadásokat is szeretem, amiből van nekem három is, a Szépkisnap, az A kis herceg - amit egyébként Botos Éva rendezett - és egy angol nyelvű előadás, a The Importance of Being Oscar, ami Oscar Wilde műveivel és életével foglalkozik. A Szépkisnap és a Wilde darab az RS9 Színházban megy havi rendszerességgel. Ebből is látszik, hogy az egyszemélyes műfajt szeretem, de korántsem szeretnék kizárólag ebben dolgozni, mert nagyon-nagy öröm a többiekkel, kollégákkal, egy nagyobb társasággal együtt játszani. Az egyszemélyesnél a néző a partner, mert nincs is ott más.
A kétszereplős az megint egy különleges világ, az olyan talán, mint egy tánc, ebből is van még egy, amit Koltai Róberttel közösen játszunk, Batang felé címmel, Gaál Ildikó rendezésében, a Hungarikum Pódiumon. A sokszereplős daraboknál adott esetben kevesebb dolga van a színésznek, és nincs akkora súly rajta, bár azáltal meg mégis csak van, mert ott ő is egy tégla az épületben, és ha nincs az a tégla jó helyen, akkor az egész szerkezet inog. Szóval a csapatjáték is borzasztó nagy öröm lehet. Kevés olyan produkciót tudnék mondani – szerencsére - a pályámon, amit nagyon nem szerettem volna, ahol nagyon úgy éreztem volna, hogy nem szívesen megyek be este a színházba.
- Már régóta vagy ahhoz a pályán, hogy önálló vagy kétszereplős darabokat bevállalj, ami azért általában nem jellemző a kezdő vagy épp alig pár éve a pályán lévő színészekre…
Ahhoz, hogy egyedül tartsd fenn a figyelmet, akár két órán keresztül, egyrészt bátorság kell, másrészt valóban nem árt némi szakmai biztonság sem. Ebben teljesen igazad van. Hozzáteszem, ha így utólag visszafejtem a dolgot, engem nagyon korán izgatott már az egyszemélyes színházi műfaj, hiszen a Színművészetin már az Egy őrült naplóján elkezdtem gondolkodni, sőt az osztályfőnökömet, Benedek Miklóst, meg is kértem, hogy kvázi rendezze, „felügyelje” a munkám. Az volt a terv, hogy én egyedül kidolgozom a jeleneteket, és aztán ő ránéz, helyre tesz bizonyos dolgokat. Végül ez az előadás nem valósult meg. Miután lediplomáztam leszerződtem Szolnokra és ott Törőcsik Marit kértem meg ugyanerre, aki meg azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő nem szeretne rendezni, soha nem is rendezett, ezután sem fog. Ő úgy gondolja, hogy az nagyon más „állapot”. Akkor meg ezért állt le a folyamat, vagyis ott tulajdonképpen el sem indult. Talán jobb is, hogy a sors így hozta. Nyilván sokkal nehezebb lett volna akkor biztonságban egyedül kiállni, mint húsz évvel később volt.
- Mikor kezdtél el foglalkozni az „önálló est” gondolatával?
Külföldön, Dublinban éltem éppen és szerettem volna színészként valamit elindítani és az jó módszernek tűnt, hogy én egyedül betanulok valamit, azzal próbálok házalni, és talán előadhatom picike kis pódiumokon egy kávézó hátsó terében, valahol. Ez az első terv A kis herceg volt, pontosabban akkor még The Little Prince, amit el is kezdtem megtanulni angolul. Aztán előbb hazajöttem, így csak itthon csináltam meg az előadást magyar változatban, 2014-ben, a Karinthy Színházban. Így indult.
Persze sokszor feltettem magamnak a kérdést, ezt miért is akarom? Nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy egyedül fogok majd ott állni… Aztán a nyolcadik-tizedik előadásnál azt éreztem, hogy ez milyen jó dolog, jól esik ez a közvetlenség.
- Gondolom, akkor már volt elég visszajelzés ahhoz, hogy jól érezd magad ebben az egészben, és megbizonyosodjál arról, hogy ezt így érdemes csinálni…
Volt pozitív visszajelzés is, meg volt pozitív élményem is az előadásokon. Azután jelentkeztem az Színház és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájába, ahol a témámnak is az egyszemélyes színházat választottam. Ezzel vettek fel. Ez is ösztönzött arra, hogy még csináljak újabb egyszemélyes előadásokat. Így született meg a Szépkisnap. Az Oscar Wilde műveit feldolgozó est pedig azért jött létre mert nagyon izgalmasnak tartom már rég az író személyiségét és a műveit, és amúgy is szerettem volna legalább egyszer idegen nyelven játszani. Kipróbálni más-e a színészi állapotom, működésem, ha nem az ismerős anyanyelvi közegemben vagyok. Ez a dublini elmaradt A kis herceg óta izgatott.
- Akkor, ott miért pont A kis hercegre esett a választásod?
Ott volt nálam a könyv angolul, olvasgattam és azon gondolkodtam, hogy ez milyen érdekes lehetne monológ formában, egyedül. Azt figyeltem meg, hogy a mű szerkezete olyan, hogy vagy ketten vannak a jelenetekben, vagy éppenséggel egyedül a Pilóta - aki egyben a mesélő - vagy hozzá jön a kis herceg, aki a mi előadásunkban egy gyakorlatilag életnagyságú, gyerek méretű bunraku báb. Az összes többi figura, aki a mesében megjelenik, mindig a kis herceggel van egy jelenetben, kettesben. Így adódott, hogy vagyok én, aki hol Pilóta vagyok, hol átalakulok királlyá, kígyóvá, rókává, hiúvá, iszákossá, rózsává stb. és van a báb. (Ez egy kis „csalás” persze – mondhatni - mert mégiscsak van egy partnerem, még ha annak is én vagyok a mozgatója, hangja.)
- Te jógázol is, ami szintén befelé tekintő dolog, ami önmagad megismerésével és magadon keresztül a világ felfedezésével is jár. A jógával színészként kezdtél el foglalkozni?
A jóga irányában az érdeklődésem már színészként alakult ki. Aztán, mivel nagyon megszerettem, elkezdtem utána olvasni, belemélyedni, és kiderült, hogy ez annál sokkal-sokkal több, mint testgyakorlás, sport, nyújtás, relaxáció. Ez is mind benne van és még rengeteg más. Röviden a cikk terjedelme miatt: önmagam megismerése és önmagamon keresztül a világ pontosabb, valósabb megismerése a fő cél.
Egyben a bennem lévő különböző érzelmeket is tudatosítja, a koncentrációmat fejleszti, ami a színpadon is sok helyzetben hasznos. Jógaoktatói gyakorlatomra pedig visszafelé úgy hatott a színészségem, hogy talán érthetőbben, plasztikusabban tudom elmondani, világosabban megfogalmazni, jó hangon előadni, amit kell, tulajdonképpen szerepelni. Talán az én óráimat ezért is szeretik, ha szeretik, mert „profi” az előadásmód.
Fotó: Balog Róbert
- Ment neked az elején ez a lecsendesedés?
Ment. És ott a csendben ízleltem meg, hogy a jóga sokkal több, mint a vele rokon, fizikumot és személyiséget fejlesztő módszerek, mint például a Pilates technika, agykontroll stb. A testet fejlesztő, hajlékonyságot és erőt fokozó szintjénél még sokkal mélyebb, vagy éppen magasabb szintjei is vannak. Amikor erre ráérez az ember, akkor el kell kezdeni belemélyedni, utánamenni, tanulni, kutatni és főleg gyakorolni. Biztos vagyok benne, hogy közös, órarendi órákra járva csak egy bizonyos fokig lehet eljutni, és muszáj beletenni privátin az időt és az energiát, hogy a könyvekben fontos mesterek gondolataiban és tanácsaiban elmélyedjen az ember, mestereket keressen, akik vezetik, javítják és gyakoroljon, gyakoroljon, gyakoroljon rendszeresen.
- Gondolom ezt a fajta koncentrációt, nem csak a színpadon, de a doktori munkádhoz kapcsolódó interjúkban is segítségül tudod hívni. Nemrégiben például Törőcsik Marival készítettél interjút. Mit adott neked ez a beszélgetés?
A pályám elején nagyon sokat játszottunk együtt Szolnokon. Ott éppen tag volt Törőcsik Mari is és négy vagy öt darabban játszottunk együtt. Szolnok nincs annyira messze Pesttől és Mari is feljárt előadások után sokszor, ha másnap délelőtt nem volt próbája, szeretett előadás után hazajönni Budapestre. Én is. Neki volt kocsija, de nem szeretett egyedül utazni, nekem nem volt kocsim és borzasztóan örültem a lehetőségnek, és a társaságának. Sokszor bejött már előadás előtt a fodrásztárba, ahol én éppen például Jézussá alakultam át, a Rátóti legényanya című előadáshoz. Abban az ő karaktere nekem Mariska néném volt. Én neki Jézus fiam. Mikor bejött és megállt a fodrásztári széknél azt kérdezte: „Haza jönne velem, fiam?” Ennek az volt a következménye, hogy egy csomó órát töltöttünk összezárva az autóban Szolnok és Budapest között, és nagyon sokat beszélgettünk. És ez óriási ajándék nekem a sorstól! Ha úgy tetszik ez a mi mostani beszélgetésünk, amire rákérdeztél, ez egy volt a sok után, ami akkoriban köztünk lezajlott.
- De ezek szerint azért ez egy egészen más beszélgetés volt…
Annyiban volt ez interjú, és nem kötetlen csevegés, hogy én most vezettem a kérdéseket, tereltem a beszélgetést. A doktori kutatómunkámból kifolyólag a szakma színe-javával szeretnék beszélgetni majd az egyszemélyes előadásokról. Kollégákkal: színésszel, rendezővel, íróval, tervezővel, producerrel, és bár Mari éppen nem csinált egyszemélyest, az ő esetében pont arra voltam kíváncsi, hogy miért nem? Illetve arra, miket látott, és azok közül mi volt neki nagy élmény, és miért?
- Mi az, amiért elkezdted a Doktori Iskolát?
Azért kezdtem el, mert szerettem volna tanulni. Nem csak szöveget. Új dolgokat, fontos dolgokat, nagyszerű mesterektől a szakmámban vagy a körül. Nem a fokozat miatt, ami egy színésznél igazából lényegtelen, és nyilván nem fogom a plakátra soha kiíratni, hogy Dr. Szirtes. Bár vicces lenne... A Doktori Iskolában a színház és filmművészet nagyjai mellett a társművészetek jeles képviselői is tartanak kurzusokat. Fantasztikus volt, hogy ezek az emberek, hogy nyitották ki a szememet a képzőművészet, a zene, az irodalom, a fotóművészet, a táncművészet a filozófia, vagy a filmtudomány felé, amelyek eddig nem voltak az életem szerves részei, csak felületes ismeretekkel rendelkeztem. Az is nagyon izgalmas – és irtó nehéz - volt nekem, hogy hogyan tudok megírni egy hallgatott témában egy záró dolgozatot, illetve, hogy hogyan készülök fel rá. Most már abszolváltam és doktorjelöltként a fokozatszerzési eljárási szakaszban vagyok. Készítem a disszertációmat. Nagyon izgalmas időszak ez, az egyéb napi izgalmak mellett. Kíváncsi vagyok arra, hogyan leszek képes teljesíteni ebben a szerepben.
Én is nagyon kíváncsi voltam Rád, köszönöm a beszélgetést.
Pifkó Szera
