Csiby Gergellyel utoljára a Végszó című előadás kapcsán találkoztunk és beszélgettünk. Az azóta eltelt időszakban sok dolog történt vele is. Eljött a Vígszínházból és pályáját szabadúszóként folytatta tovább. Beszélgetésünkből többek között az is kiderül, mi volt ennek a tényleges oka. Ezen kívül Gergő mesélt nekem első rendezői feladatáról és arról is, mit próbál most a Rózsavölgyi Szalonban.
Fotó: Köő Adrien
- Egy Instagram posztodban írtad, hogy Londonban a Big Ben a kedvenc épületed. Te bírod az ilyen magas épületeket?
Nézni igen. Fent eléggé tériszonyos vagyok, ezért inkább lentről szemlélem a magas épületeket. Emlékszem, mikor megláttam először New York sziluettjét. Az egy erős látvány, és sosem felejti az ember.
- A színház benned hasonló érzelmeket indít el, mint mikor felnézel egy elképesztően magas épületre? Szép, kihívással teli és elképesztő?
Sokat változtak bennem a színházhoz fűződő érzéseim. Régebben valamiért mindig nagyon misztikusnak láttam az egészet. Igaz volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemre is. Amikor álltam a Vas utcában és felnéztem az egyetem épületére, tényleg kicsit úgy gondoltam rá, mint a Harry Potterben a Roxfortra. Valami különleges és misztikus hely.
- Nemrég temették az Ódry Színpadot és vele együtt a Színház- és Filmművészeti Egyetem eddigi szellemiségét. Milyen gondolatokkal, emlékekkel búcsúzol?
Senki nem mondta soha, hogy az egyetem hibátlan, hogy nem férne rá az újítás, hogy ott nincsenek problémák. Erre nyilván volt már régebben is egy újító szándék és gondolat. Amikor én jártam az SZFE-re, annyira nem volt pénz, hogy 21:59-kor jött a portás, hogy villanyoltás. Nem volt pénz, de nem azért mert ezt a pénzt valaki ellopta, hanem mert nem kapott elegendő támogatást az iskola. Már akkor is össze kellett kapaszkodni és mindenki abból dolgozott, amiből tudott. A mostani helyzetben nem az a baj, hogy egy új helyre költözhetett az egyetem, és európai körülmények között tanulhatnak a diákok, mert erre eddig is volt igény, de lehetőség kevésbé. Azt gondolom, hogy ezt kell meghallani mindkét oldal részéről, hogy senki sem mondta, hogy ez egy hibátlan intézmény, de milyen jó lett volna, ha a változás vagy megújulás, nem így történik.
- Te hogyan élted meg az egyetemi éveidet?
Eléggé ambivalensen. Az egyik pillanatban nagyon szerettem, a másikban pedig nagyon nem. Volt, hogy ki akartak rúgni, de olyan is volt, hogy minden szuperül sikerült, nagyon jó vizsgaelőadásokat csináltunk, jó visszajelzéseket kaptunk, személy szerint én is. Akkor azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Aztán megint megtörtént, hogy nem lett vizsgánk, elmaradtak dolgok... Nem volt könnyű, de nem is mondta senki, hogy az lesz.
- Hogy látod, a színház és a színházi szakma helyzetén és megítélésén változtatott valamit a vírushelyzet?
Nagyon szerencsés lehet az, aki színházzal foglalkozhat vagy akár színészként dolgozhat. Ugyanakkor az is kiderült a vírusidőszak alatt, hogy lehet színház nélkül élni. Nem biztos, hogy jó, de lehet. Szerintem picit átalakult a fejekben az, hogy mi is a színház helyzete és létjogosultsága. Persze mindig afelé futunk ki, hogy kell, és egyszerűen szükség van rá.
Fotó: Köő Adrien
Bármennyire is sokszor azt gondolom, hogy nem nekem való, tehetségtelen vagyok, nem tudom csinálni, felemészt, mégis mindig úgy alakul, hogy a kettőnk kapcsolatának mennie kell tovább. Az hogy merre, hogyan és hova és kikkel, mikor, az alakul. De azért együtt vagyunk, még nem szakítottunk. Még tart a kapcsolat. (mosolyog).
- Ha már így Valentín-napon beszélgetünk, adódik a kérdés, hol tart ez a kapcsolat?
Igen, ez egy jó analógia. Hol tart? Szerintem főleg így a járványhelyzethez képest a helyén. Úgy alakult, hogy próbálunk a Rózsavölgyi Szalonban a Churchill és Garbót. Hegedűs D. Géza rendezi és ő játssza benne Churchillt, Nagy-Kálózy Eszter pedig Greta Garbót. Én Churchill titkárát, Nicket játszom majd. Elképesztően jó gondolatokkal van tele a szövegkönyv. Ha már a színház és a művészet helyzetéről beszélgettünk, egy gondolatot a darabból. Azt mondja Churchill Greta Garbónak ebben az elképzelt párbeszédben, hogy „a művészet mindent túlél. Az emberiségben megnyilvánuló nagyság. A művészet önmagában képes arra, hogy az emberiségnek megadja a testvériség reményét, még akkor is, ha ez egy illuzórikus remény.” Fontos észrevenni, hogy ezekben a vírusos időkben miben keressük a megnyugvást. Vagy levettünk egy könyvet a polcról, vagy meghallgattunk egy cd-t, vagy megnéztünk egy filmet, verseket olvastunk, akár megnéztünk egy online előadást. Mennyivel nehezebb lenne kibírni ezeket a hónapokat, ha a kultúra nem lenne velünk. Ezen érdemes elgondolkodni. Szóval itt tartunk most.
- Ez egy fontos időszak számodra, hiszen most először rendezel is. Miért pont Leonard Gershe: A pillangók szabadok című művét választottad?
Egy újonnan induló produkciós irodától, az Art-Színtér azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy hozzak össze egy előadást rendezőként. Egyik kollégám ajánlotta a darabot. Elolvastam és azt éreztem, hogy ez egy olyan anyag, amihez van kötődésem, kapcsolódásom, amiről tudok beszélni, bele tudok helyezkedni akár mindegyik karakternek az életébe egy picit. Minden olyan kérdéshez, amit az előadás fölvet, tudok kapcsolódni. Mind a függetlenedéshez, mind ahhoz, hogy hogyan tudunk kijönni valami nagyon nagy érzelmi pofáraesésből, amire az ember egyébként egyáltalán nem számított. És hogy ebből hogyan megyünk tovább? Hálás vagyok az Art- Színtérnek, hogy gyakorlatilag szabadkezet kaptam. Olyanokkal dolgozhatok, akikkel egyébként szeretnék, így abszolút biztonságban érzem magam. Hegyi Barbara, Szántó Balázs régi barátaim a Vígszínházból, Mosolygó Sára pedig egy harmadéves egyetemi hallgató, abból az osztályból, amit Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea vezetett. Wunderlich Józsinak köszönhetem a zenét. Szeretem Józsi zeneiségét és az általa szerzett dalokat, amellett nagyon jó barátom. Márkus Sanyi készíti a díszletet, aki ugyanúgy bábszakon végzett mint én, és ő is sokkal gazdagabb életút fele indult el. Neki köszönhetően csodálatos, grandiózus díszlete lesz az előadásnak. A MOME-n végzett Kupi Johanna a jelmeztervező. Jeli Viki a dramaturg. Vele dolgoztuk át az előadást. Shakespeare, Márai, és Csehov szövegeket is használtunk, és azt hiszem sikerült gazdagítani ezt az amerikai társalgási darabot.
- Milyen új dolgokat ismersz meg magadban a rendezés által?
Talán ez az egész rendezés bátrabbá tesz színészként is. Sokrétűbb gondolkozást igényel. amikor már nem csak egy szerepet kell végiggondolni, hanem egy egész nagy egységet. Nagyon jó pillanatban jött a felkérés. Az egész világ le van sötétítve, és ebben az állapotban, tudok -bizonyos szempontból- nyugodtabb körülmények között dolgozni. Ha nem lett volna ez a helyzet, lehet maga a rendezés évekig váratott volna magára. Talán olyan prózai dolgok miatt is, mint az egyeztetés.
- El kellett jönnöd a Vígszínházból ahhoz, hogy másképp lásd a helyzetedet?
Ezt nem tudom. Erre nehéz válaszolni, de az biztos, hogy azóta adódtak helyzetek, amikből sokat tanultam. Volt egy-két nagyon jó munkám. Gyakorlatilag teljesen nyitottan várom azt, hogy lesz-e következő lépés vagy, hogy merre fele lehet vagy, tudok majd elmozdulni.
- Miért választottad a szabadúszást?
Nem gondoltam, hogy nekem szabadúszásra van szükségem. Eszenyi miatt jöttem el a Vígszínházból. Volt vele két, sõt, inkább csak másfél olyan beszélgetésem, amikor én azt mondtam, hogy ha a szakmai, emberi, méltóságomat meg akarom őrizni, akkor nekem innen most el kell jönni. Gyakorlatilag igazi új feladat nélkül dolgozni, játszani tovább a már futó elõadásokat nem annyira sok pénzért, úgy, hogy még le is nézik az embert, mind szakmailag, mind emberileg, egyszerűen lehetetlennek éreztem. Le tudok magamról egy csomó mindent pattintani, de az, amit ott kaptam- a két „lebombázásomon” - verbálisan az olyan volt, amire azt mondtam, hogy nem. A mai napig is majd minden nap eszembe jut, hogy én még mindig a Vígszínház társulatának tagja lennék, ha nincs ez a helyzet. De, ha nem mondok fel, lehet sokkal nehezebben néznék tükörbe ma. Ezért jöttem el a Vígszínházból, semmi másért. Szerettem ott lenni, kedveltem a feladatokat. A Kozmikus magány, egy Maugli átvétel, ott volt a Baál, és akkor azt éreztem, hogy szépen tudok építkezni. Ezért én mind-mind megdolgoztam az évek alatt. Azt gondoltam, hogy megyünk tovább előre. Szóval én nem engedtem el az épületet, meg a Víget. Meglátjuk, hogy ez hogy lesz még.
- Akkor kimondhatjuk, hogy ha Rudolf Péter most visszahívna a Vígszínházba, akkor te visszamennél?
Ha Rudolf Péter azt mondaná, hogy szüksége van rám, és van gondolata velem kapcsolatban, abszolút, igen.
- Továbbra is benne vagy több előadásban is a Vígszínházban. Milyen energiákat éreztél a színházon belül mióta igazgatóváltás volt?
Így, hogy nem vagyok társulati tag, lényegesen kevesebbet járok be a színházba. A Lóvátett lovagokban, A Pál utcai fiúkban, és A dzsungel könyvében játszom továbbra is. Sokkal egyenesebb létezést érzékelek. Emberibb a hangulat. Azt érzem, hogy ami nagyon elbillent egyfajta irányba, az most kezd egy picikét visszabillenni.
- Te hiszel az ok-okozati összefüggésekben?
Szerintem mindennek ugyanaz a gyökere, csak máshogy hívjuk.
Vallásos családból származom. Anyukám felöl- az erdélyi vonal végett-, abszolút klasszikus római katolikus család. Ilyen gimnáziumba is jártam. Istenhitem az van. Hogy válaszoljak is: Istennek hívom. Hiszek is a nagy, szervezõ erõben. De érdekes dolog ez. Ha te Istennek hívod, hopp, jön is a skatulya. Ha már kicsit másként fogalmazod meg, akkor már spiri vagy. Olyan jó lenne, ha az emberiségben egyszer tudatosodna, -persze soha nem fog- hogy mindenki ugyanarról beszél, csak máshogy hívja. Mindenki egy kicsit más keretbe rakja, de ugyanarról beszélünk.
Fotó: Köő Adrien
- Az állatok szeretete is ezt a fajta hitet erősíti benned?
A természetközeliség és az állatokkal való munka az mindig a földön tart. Fontos kiegészítője az életemnek. Alkotóeleme. Amikor a pátkai lovardába lemegyek, ránézek a Velencei-dombság egyik dombjára, tőlem tíz méterre négy csikó legel, süt a nap, csönd van, jó levegő, az feltölt energiával. Ez nagyon fontos, és a sok munka miatt, most alig tudok rá időt szakítani. Mindig jólesik a lovakkal foglalkozni, lovagolni. Kedves barátaim üzemeltetik azt a helyet, ahova lovagolni járok, az övék az a ranch. Tényleg sorsszerű volt a találkozás velük, meg az, hogy létrejött ez a kapcsolat. Bevettek a csapatba, egyesületi tag, és hivatalosan a lovasuk lettem. Ha nem is minden nap, de amikor csak tehetem, akkor megyek lovagolni. Ha pedig annyira összesűrűsödnek a dolgaim, hogy akár egy hónapig nem tudok lóközelben lenni, akkor kell, hogy a mindennapjaim része legyen egy olyan energia, amit ugyancsak egy állat tud adni. Az a kiskutya, akivel most már egy hónapja megosztom az otthonom, ő egy olyan jellem és természet, aki a terápiás kutyavonalat képviseli. Gyakorlatilag minden emberrel nagyon hamar megtalálja a kapcsolatot, nem fél, van egy csodálatos kisugárzása. Ahogy betölti a tizenkét hónapos kort szeretném őt beíratni egy olyan képzésre, ahol megkaphatja a hivatalos terápiás kutya minősítést. Ha ezt elvégzi, utána tudnék vele menni óvodákba, idősotthonokba, beteg emberekhez, vagy csak olyanokhoz, akiknek óriás kutyafóbiájuk van, mint nekem is volt még öt-hat éve. Gyakorlatilag, ha Budapesten az utca egyik oldalán szembejött velem egy kutya pórázon sétáltatva, én átmentem a túloldalra. Amellett, hogy szeretnék segíteni másoknak, közben fejlesztem saját magamat ezzel is. Már heti rendszerességgel egy kedves barátom segít felkészíteni a kutyámat, meg persze engem is az alapvető kutya-ember kommunikációra és viszonyrendezésre. Szeretném az önfejlesztő lovastáboromba is beépíteni ezt a módszert is. Azt tervezem, hogy lesznek kutyás foglalkozások is azért, hogy azoknak, akik oda eljönnek, legyen egy képük arról, mit tud adni egy olyan állat, aki ha megkapta a megfelelő képzést, percekkel a roham előtt képes jelezni a beteg gazdájának Elképesztő, hogy mennyire fontosak ők a mi életünkben.
- Így visszatértünk a beszélgetésünk kezdő gondolatához, hogy Te valójában mindenben a megugrani és megoldani valót keresed. Át akarsz ugrani a saját korlátaidon, úgy hogy közben másoknak is segítséget nyújthatsz.
Azt hiszem, nem hagyom magam. (Nevet) Próbálok menni előre úgy, hogy közben adjak is valamit. Ha már itt vagyunk ezen a világon, ne csak az öko-lábnyomunkat hagyjuk hátra.
Pifkó Szera
