Kovács Gyopár először egy tehetségkutató műsorban tűnt fel, majd a Pesti Magyar Színház színpadán láthatta őt újra a közönség. Azóta is sok feladat találja meg, májustól a Játékszín legújabb előadásában, a Legénybúcsúban alakítja majd Daisy szerepét. Az elindulásról és az új előadásról beszélgettünk…
Legénybúcsú - Fotó: Juhász G.Tamás
- Tizenévesen váltál ismertté egy tehetségkutató kapcsán. Mi az, ami ennyi idősen ösztönzött arra, hogy elindulj a műsorban?
A barátnőim közül sokan szerencsét próbáltak tehetségkutató műsorokban, de én sose jutottam el odáig, hogy önszántamból jelentkezzek. Azután miközben az egyik barátnőm forgatásán várakoztam, a szünetben mindig leültem a zongorához és énekelgettem, erre felfigyelt valaki a műsorból és megkeresett, hogy küldjek pár videót amiben énekelek és meglátjuk mi lesz belőle. Később egyik forduló követte a másikat és nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog. Azon a nyáron Erdélyben nyaraltunk a családdal és felhívtak, hogy sikerült bekerülnöm az élőshowba. Pozitív és negatív tapasztalatom is volt az adások ideje alatt, nehéz volt, de ezek mind építettek engem, és meggyőződésem, hogy nem tudnék most így kiállni a színpadra, ha akkor, tizenötévesen nem dobnak mélyvízbe, annyi ember elé nagy stresszhelyzetben. Nem kezelném így a negatív kritikákat, mint most, szerintem ez rengeteget számított.
- Volt félelem érzeted, amikor először ki kellett állnod akkora színpadra, kamerák, reflektorok és a tévénézők elé?
Iszonyatosan izgultam, emlékszem, hogy remegett a térdem. Azelőtt mindig én voltam a suliban az, aki a lámpaláz ellenére jól elmondja a verset. Azért volt különösen ijesztő ott állni, mert az ember előtt egy fal áll és csak arra tudtam koncentrálni, hogy felmegy-e a dal végére vagy nem. Nagyon sok mindent megváltoztatott az éltemben ez a tehetségkutató, és megtanított arra, hogy hogyan kell kezelni ezt a szakmát, mert ez kemény világ. Sok erőt adott, hogy tovább lendüljek, és ezzel a lendülettel menjek egészen addig, amíg a szemem lát.
- Amikor vége lett a tehetségkutatónak, utána volt egy kis csönd az előadói pályádban…
Kilencedikes voltam egy drámatagozatos szakgimnáziumban, ahol csoda volt, hogy egyáltalán megengedték, hogy részt vegyek ebben az egészben. Nagyon sokat hiányoztam, úgyhogy utána belevetettem magam a tanulásba és nem is láttam ki a sok dolog közül. Ott is darabokat csináltunk és volt elég feladatom, de nem mondom, hogy sorra jöttek volna a megkeresések. Ez lassacskán alakult ki. Egy ideig az iskolai feladataimon kívül nem volt más dolgom, azután jött egy sorozat megkeresés, a Holnap Tali című produkció, ami többek között a Sun City Musical válogatója is volt , ami a Pesti Magyar Színházban van most is műsoron. Amikor megkaptam a szerepet, bizonytalan voltam, hogy elvállaljam- e, mert épp a színművészetis felvételimre készültem, és az érettségire koncentráltam. Végül mégiscsak belevágtam, és mivel a szalagavató napján volt az előadás premierje, elintézték azt is, hogy mindkét helyen ott tudjak lenni, mert nagyon szerették volna a színházban, hogy részt vegyek ebben a produkcióban, aminek nagyon örültem.
- Aki látott téged már színpadon az tapasztalhatta, hogy nem csak az énekhangod, de a színpadi jelenléted is megfogja a nézőt. Mi az, ami segít téged abban, hogy megmutasd a benned rejlő érzelmeket egy - egy karakter kapcsán?
Mindig a színész feladata, hogy átgondolja, milyen is az adott karakter, és miről szól a darab, majd ezek után, hogy magában kezdje el keresni a karakterrel közös pontokat. Iszonyatosan sokat tud hozzáadni a dologhoz, ha egy jó rendezővel dolgozhat az ember. Ha nincsen feszültség, és tényleg zökkenőmentesen zajlik a próbaidőszak. Nehéz, amikor kevés instrukciót kapsz a rendezőtől, mert akkor teljesen szabad utad van, és igazából bármit csinálhatsz, ami szuper és fantasztikus, de annál nehezebb.
Szerednyey Bélával a Legénybúcsú című előadásban
- Jelenleg is próbálsz a Játékszínben a Legénybúcsú című előadásban, aminek Szente Vajk az írója és rendezője, valamint a Liliomfiban is játszol a Madách Színházban, amit szintén ő rendezett. Hogyan instruál?
Vajkkal egyszerű dolgozni mivel viszonylag teljesen szabadkezet ad a karakterformálásban. Ha kérdés merül fel bennünk a művel, vagy a szerepünkkel kapcsolatban, akkor teljesen logikusan és érthetően mondja el, és nem határozza meg az összes mozdulatunkat, mert ő is azt vallja, hogy ezt keressük meg mi magunkban.
- A Legénybúcsúban már egy összeszokott csapat játszik…
Érezni, amikor egy csapat összeszokott, ha hosszú évek óta játszanak együtt. Volt alkalmam látni őket számos előadásban, és most, hogy velük próbálok, sokszor végig kell gondolnom, hogy hogyan is jutottam el odáig, hogy a Játékszínben olyan kollégákkal állhatok egy színpadon, mint például Nagy Sándor, Szerednyey Béla, Dobos Judit és Csonka András. Ilyenkor győzködnöm kell magam, hogy én ezért megdolgoztam, mert sokszor olyan rövid időnek tűnik, az az idő ami a gimnázium elkezdése óta eltelt, ahol komolyabban elkezdtem foglalkozni a színészettel, de hogyha jobban belegondolok, akkor már egészen kiskoromtól kezdve ezért küzdök. Szerintem sosem szabad tökéletesnek érezni magad a színpadon, mindig van miben fejlődni és mindig van mit hozzátenni az épp megformált figurához. Úgy gondolom akkor nem tudsz építkezni ha, megelégszel magaddal.
Pifkó Szera
