A friss Príma díjas Kútvölgyi Erzsébet először a Bors néni című előadásban nyújtott alakításával nyűgözött le, később pedig a Vígszínház nézőterén ülve csodáltam játékát. Akkor álmodni sem mertem még arról, hogy egyszer majd beszélgethetek vele színházról, irodalomról, zenéről. Nemrég a Mezítlábas Zenészekkel az esztergomi művelődési házban lépett fel, ahol előadás előtt osztotta meg velem gondolatait.
- Mit jelent Önnek az adventi időszak és a karácsony?
Nekem sokat, mert nálunk a karácsony nagy ünnep, szeretjük. Általában hozzánk gyűlik a család és annyira boldog vagyok, hogy mindig dúsul és dúsul, mert most már felnőtt korúak a gyerekeim, és van három unokám.
- A Mezítlábas Zenészekkel közös műsorukban a meghitt zene és a versek képeznek kerek egészet. Hogyan találtak egymásra a Mezítlábasokkal?
Korábban már láttam és hallottam őket. Akkor Láng Annamária műsorát néztem meg, kétszer is, mert annyira tetszett. Aztán Bleier Gábornak köszönhetően most velük állhatok egy színpadon és József Attila, Ady és Kosztolányi verseket mondhatok.
- Milyen a kapcsolata a zenével?
Bár nagyon szeretek énekelni és rengeteg zenés darabban is énekeltem, de nem tudok. Az más dolog, hogy kottaolvasó ember vagyok, mert zeneibe jártam, de nem tanultam hangképzést. Most már egyébként hátam mögé dobtam minimum két oktávot, így ha lenne olyan, hogy kontra alt, de nincs, akkor én az lennék, mert olyan mély a hangom. Azt mondják, hogyha valaki szeret énekelni, az már öt százalékig tud is.
Fotó: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet / Bors néni
- Ön nem csak énekelni szeret, de falja a könyveket is, ha jól tudom párhuzamosan egyszerre több könyvet is olvas…
Van egy, amit a színházban, amit otthon és egy, amit utazás során olvasok. A színházban most Sándor Erzsinek Anyavaja című könyvét olvasom, amikor utazom, akkor pedig a kisebbik lányomtól kapott Szabó T. Anna által írt novellás kötetet, remek. Egyébként Oksanen, Ulickaja, és Carver rajongó vagyok. Tőlük vár rám most egy-egy könyv olvasásra.
- Általában kedvenceket olvas?
Nem. Szó sincs róla, sőt. Vannak felfedezettjeim és azokat szórom szanaszéjjel. De Oksanen, Ulickaja és Carver műveit is kölcsön szoktam adni. Arra emlékszem, hogy az Oksanent a Pesti Színház fodrásztárában egy sűrűn olvasó kollégával ismertettem meg. Mind a három eddig megjelent művét bevittem neki egymás után. Pontosan tudtam, milyen sorrendben adjam oda neki ahhoz, hogy kedvet kapjon hozzá.
- Mindig kutatja, hogy éppen melyek a legfrissebben megjelent könyvek?
Odafigyelek. Ha a Pestiben játszom, akkor a Rózsavölgyi Szalon előtt megyek el, ott mindig megnézem az újdonságokat is. Számomra természetes, hogyha például egy Hasnyálmirigy napló megjelenik, akkor az elsők között veszem meg, és másfél nap alatt el is olvasom. Aztán szörnyülködöm, hogy mennyire igaz volt a napló és, hogy el is vitte szegény Esterházyt.
- Ezek szerint nem kikapcsolódásnak vásárolja a könyveket…
De. Engem mindenféleképp a legszörnyűbb történet, a jó író tollából származó szépirodalom, nagyon kikapcsol. Szerintem minden ember így van ezzel. Nem tudok az utcán könnyen olvasható és gőzfürdőben azonnal szétolvadó könyveket olvasni, mert azok gyakorlatilag arra valók.
- A verseket szereti?
Nem kifejezetten. Úgy vagyok vele, hogy van egy-két vers, amit nagyon szeretek. Egy Kosztolányi, Füst Milán, vagy egy Szabó Lőrinc közel áll hozzám. Verselemzésből drága Hegedűs tanár úrnál a főiskolán jelesre vizsgáztam, tehát tudom egy-egy vers egy-egy kicsi dráma. Igaz, hogy verstanból nem voltam hajlandó megtanulni semmit, viszont a Tanár úr azt mondta, hogy kérem szépen, aki nem tanul verstant, meg nem akar verstanból vizsgázni, az írjon egy szonettkoszorút és akkor azzal kiváltja a verstan vizsgáját. Úgyhogy én írtam egy szonett koszorút inkább, csak ne kelljen egy ekkora mogul előtt, mint Hegedűs Géza verstanból vizsgázni.
- Miről szólt a szonettkoszorú?
Egy éjszaka alatt a spájzban íródott. Egy hajdan erős taposásban megőszült fűszál élete és története, ez volt a címe. Ott már röhögött az osztály és a Tanár úr is, és azt kérdezte, hogy a tizedik szonettben tudom-e, hogy mit csináltam? Mondtam, hogy elloptam egy sort. Erre megkérdezte, hogy azt is tudja kitől? Azt válaszoltam igen, József Attilától, mert az az idézet pont oda beillett. Ezután megkérdezte, hogy idézőjelbe tettem-e? Természetesen, válaszoltam.
- Ha már a kezdeteknél tartunk, az első nagy szerepe harmadéves főiskolásként a La mancha lovagjában Dulcinea volt az Operett Színházban…
Be kellett ugranom 1971. november 9-én,a La mancha lovagja című musicalba, Galambos Erzsi helyett, akinek váratlanul be kellett feküdnie a kórházba, mert a csodálatosan szép Petrovics Eszter volt akkor még a hasában. Darvas Iván volt Don Quijote és én voltam Dulcinea. A beugróm utáni nap próbáltam a Pesti Színházban Sarkadi Szerelem a város mellett című darabjában a cselédlány szerepét. Akkor Darvas Iván azt mondta: „szeretettel szeretném bemutatni Kútvölgyi Erzsébetet, tudja meg mindenki, hogy ki ez a teremtés” és egy elképesztő dicshimnuszt zengett rólam, arról hogy én előző este mit csináltam. Ettől nekem lángolt az arcom, és megnyílt alattam a föld és akkor úgy mindenki odafordult. Ezután egy hétig olyan volt, mintha mikroszkóppal figyelnének. Ettől a pillanattól kezdve már mindenki, aki a darabban benne volt, tudta ki az a Kútvölgyi. Iván nagyon sokat segített. Ő ott akkor a beugrásom után rögtön kérte, hogy tegezzem, fogadjam el barátomnak. Ezt olyan volt, mint mikor a mennybolt az emberre felhőként rászakad. Gyönyör volt.
- Ezt a figyelmet most is érzi?
Nem dehogy. Annyira megváltozott a világ. Elajándékoztam az autómat, tömegközlekedem. Olyan nyugodtan jövök-megyek a villamoson, a buszon, a trolin, bárhol. Kutya föl nem ismer. Így van, így. Néha korombeli vagy nálam idősebb emberek, oda-oda tekintenek, de aztán elvetik azt a gondolatot, hogy én esetleg a villamoson utazom.
Fotó: Toldy Miklós / Óz a csodák, csodája
- Több mint negyven éve a Vígszínház társulatának a tagja. Emlékszik még milyen érzésekkel ment be először a művészbejárón?
Az nem teljesen embernek való, amit én akkor éreztem. Az egyenlő volt a csodálattal, a remegéssel, a sutasággal a kétségbeeséssel. Úgy voltam vele, mint bárki más, aki nagyon vágyik valamire, de amikor ott van, akkor nem tudja, hogy mit kell abban a szituációban csinálnia. Arra pontosan emlékszem, hogy mielőtt beléptem volna először a Vígszínház színészbejáróján, a mostani Pannonia, akkor Rajk László utca 1-ben, akkor tettem egy nagy kört, megkerültem a tömböt és hátulról mentem, nem onnan ahonnan a színészek általában. Ekkor csak azt láttam, hogy a Bilicsi Tivadar egy kockás kalapban és egy nagyon könnyű kabátban karján a feleségével jön a Pannonia utca 1. felé. Akkor azt mondtam magamnak, hogy nekem ugyan ott kell belépnem, ahol ő lép majd be. Olyan színészek közé kerültem, mint a Benkő Gyula, Somogyvári Rudolf, Ruttkai Éva, Bánki Zsuzsa, Tábori Nóra, vagy Darvas Iván. Ilyen hihetetlen nagy mogulokkal voltam én egy színpadon akkor.
- Mi az, ami a színházat 2017-ben is varázslatossá és örömtelivé teszi mind a színészek, mind a nézők számára?
Mindenféleképp kell nem csak az advent miatt és nem csak most, hanem tegnap, ma, holnap, és 2017-ben is az élő emberi szó, mert annál nincs szebb. Úgy gondolom, hogy annál a hangszernél, ami egy élő emberi hang, annál sincs szebb. Színházba járni öröm, nemcsak azért, mert megismételhetetlen pillanatok történnek, mert az mindig más és ezért nem lehet megunni sem. 918-szor voltam Bagira a Dzsungel könyvében, és nagyon gyakran kérdezték, hogy még nem unom, hát hogy unnám?! A befogadó is mindig egészen más már csak ezért sem lehet megunni. Sokszor nem értem, hogy az emberek miért nem éreznek rá arra, hogy a megismételhetetlenség az egy fontos dolog. Ráadásul nagyon kevés olyan előadás van, ami ne közölne valamit. Nemcsak olyan fellengzős nagy dolgokról van szó, mint például a szeretet, összetartás, empátia, politika, megértés, figyelem, hanem az elevenségről is. Belenézek a másik szemébe és ő akkor reagál. Fontos, hogy az emberek egymás szemébe nézzenek. Ha egy előadás jó, akkor a kakasülőn is azt érzi a néző, hogy azt neki mondom, az neki szól. Majdnem minden előadásban tudok közölni, mert van mit közölni. Színházba járni jó dolog, jó kitisztítani a lelkünket, beülni a nézőtérre, és aztán tele lélekkel hazamenni.
Pifkó Szera
