A VígSTREAMházban márciusban kerül bemutatásra Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak című regényének színpadi adaptációja. A darab a kilencvenes évek csallóközi kisvárosának, Dunaszerdahelynek pokoli eseményeit mutatja be három nő sorsán keresztül. Az előadás kapcsán Hildát - a gimnazista lányt- megformáló Márkus Lucával online beszélgettünk.
Márkus Luca A rendes lányok csendben sírnak című előadásban
Fotó:Vígszínház- Gordon Eszter
- „Művészeti gondolatok szabadsága, az emberi gondolatok szárnyalása” – milyen jelkép jut erről az idézetről eszedbe?
Talán egy virág. Méghozzá azért, mert ennek a részei - a gyökere, a szára, az éppen kipattanás előtt álló bimbója, és a már kiteljesedett virágfeje – számomra leképezik azt a folyamatot, ahogyan egy gondolat valahol mélyen megfogan bennem, és ahogyan aztán ilyen-olyan módon, először kicsit ügyetlenebbül, aztán egyre bátrabban megpróbálok hangot adni annak. Ehhez szükségem van egy olyan közegre, amelyben biztonságban érzem magam, ahol kapcsolódni tudok emberekhez, akik kíváncsiak és fogékonyak rám. A virág is csak megfelelő táptalajban és kellő gondoskodással, öntözéssel tud kibontakozni.
- A Facebook-oldalad borítóképének Szinyei Merse Pál: Léghajó című festményét választottad. Számodra a hőlégballon is ezt a fajta művészi szabadságot jelképezi?
Igen, mindenképpen valami nagy szabadságot jelképez számomra. Egy hőlégballonnal úgy utazhatunk a levegőben, hogy közvetlenül részesei lehetünk annak, ami a levegőben körülöttünk történik. Ez egy nyitott szerkezet, de közben mégis vannak keretei, és a lassú haladása miatt az ember mindenre jobban oda tud figyelni út közben. A mindennapjaimban is igyekszem jelen lenni. Lassabban haladni, észrevenni a részleteket. Látni, és nem csak nézni. Figyelni, figyelni, figyelni.
- Az ember ilyenkor fölülről, kilépve az egészből tudja szemlélni a dolgokat…
Igen, egy másik perspektíva, ami nem szokványos.
- Március 13-án mutatjátok be a VígSTREAMházban, Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak című regényének színpadi adaptációját. A darab a kilencvenes évek csallóközi kisvárosának, Dunaszerdahelynek a pokoli eseményeit mutatja be három nő sorsán keresztül. Hogy látod, mennyire áll készen a 21. század embere arra, hogy az olyan komoly témákról, mint az erőszak bátran, merjen beszélni?
Szerintem a huszonegyedik századi ember már mindenképpen felkészültebb. Az elmúlt időszakban ezek a közlésvágyak - hogy ezekről merjünk beszélni vagy lehessen beszélni, és ez hallgatóra is találjon - felerősödtek. Nagyon sok film, előadás, cikk szól erről a témáról, bármilyen erőszakról is legyen szó. Emellett nyilván egy csomó olyan történet van, amiről nem tudunk és soha nem is fogunk tudni. Sajnos a kilencvenes években a dunaszerdahelyi maffia kapcsán is ez volt a legerősebb jelenség, hogy nem beszéltek róla, és nem volt semminek következménye. Rengeteg nő Durica Katarinának mesélte el először, mi történt vele tizenéves korában. Hogyan erőszakolták meg csoportosan, vagy miknek volt szemtanúja. Ebből a történetből mindenképp érdemes azt a tanulságot levonni, hogy oda kell figyelnünk a környezetünkre, és merni kell ezekről a dolgokról beszélni. Amikor olvastam a könyvet, elképesztő volt számomra, hogy ilyen borzalmak megtörténhettek a kilencvenes években. Az emberek úgy éltek ebben a közegben, hogy az erőszak, a kiszolgáltatottság mindennapos és természetes volt. Gyakorlatilag ehhez képest kellett a saját létezésüket is megfogalmazni.
- Szerinted mi az, ami segítheti a kimondást, a feldolgozást?
Hogy ki, hogyan dolgoz fel egy ilyen traumát, vagy bármilyen atrocitást, az szerintem elsősorban lelki alkat kérdése. Valaki húsz évvel ezelőtt sem beszélt volna erről, most se tenné, és húsz év múlva se beszélne, ha megtörténne vele. Én olyan típus vagyok, aki mindenről tud beszélni, és szerencsére mindig vannak körülöttem olyan emberek, akiknek jól esik megnyílni, és akik meg is hallgatnak. Sokaknak viszont nincs olyan társa az életében, akinek el tudná mondani a problémáit, megszabadulva ezzel a terhektől, akár csak azáltal, hogy kimondódnak a dolgok. Egy feldolgozási folyamatban az egy nagyon erőteljes pont, amikor hallod a saját szavaidat. Az egy lenyomat. Egy meghatározó pillanat. Én a saját vívódásaimmal kapcsolatban szoktam mindig azt érezni, hogy addig, amíg valami csak az én fejemben él, amíg csak én ismerem a saját gondolatomat, addig nem tűnik annyira konkrétnak és elevennek, mint amikor ugyanezt kifogalmazom magamból, és hallom a saját hangomon. Hogy az ember mikor tud hangot adni a gondolatainak, és milyen körülmények között, az elég beszédes.
- Amikor pedig kimondod, akkor kap egy másik perspektívát, egy másik szemszögből kapsz egy visszacsatolást, vagy segítséget. Szerinted ez a darab tud egy másik perspektívát mutatni?
Mindenképpen adhat egy másik perspektívát, mivel három nő sorsát ismerhetjük meg az előadásban, akik nagyon részletesen mesélnek a történésekről és arról, hogy ezek hogyan befolyásolják a saját életüket. Mindhárman különböző módon kapcsolódnak a maffiauralomhoz. Erzsinek - akit Kiss Mari alakít (*-a szerk) - a fiából lesz maffiózó. Nagyon érdekes kérdés, hogy ő anyaként meddig nyugtathatja magát azzal, hogy a fia nem rossz ember. Meddig beszélhet mellé? Júliának - akit Balázsovits Edit formál meg (*-a szerk) - a szerelme tűnt el. Hildát - akit Márkus Luca játszik (*- a szerk) - pedig megerőszakolják. A darab végére a nézőben megszülethet az a felismerés, hogy lehetett volna, lehetne másképp. Ez a három női sors másképp is alakulhatott volna, ha nem egy olyan közegben kellett volna élniük, ahol a szőnyeg alá söpörtek mindent. Ha mertek volna beszélni, és hallgatókra találtak volna. Ha a környezetük figyelmesebb és empatikusabb lett volna. Mindemellett az is nagyon érdekes, hogy miután megtörténik Hildával ez a borzalom, hogyan hat rá a családja és a barátai segíteni akarása. Nem tud mindenki jól segíteni. Hildát sem tudják kimozdítani a hónapok óta tartó katatón állapotából. Csak arra tud gondolni, hogy ha ő véget vetne az életének, akkor se történne semmi. Sőt, lehet, hogy az lenne a legjobb, mert már nem tudja elképzelni, hogy ezután vele bármi jó fog történni az életben.
Kiss Mari és Márkus Luca A rendes lányok csendben sírnak című előadásban
Fotó:Vígszínház- Gordon Eszter
- A darab magában hordozza a választ arra, hogy hogyan lehet jól segíteni?
Ha nem is kapunk egy globális útmutatást, Hildához megkapjuk a kulcsot. Ami néhány jól célzott, jó pillanatban elhangzó mondat a nagymamájától. Arról beszél, hogy bármennyire is borzasztó az, ami történt, tovább kell menni. Fel kell állni. Bármiből is, de erőt kell meríteni. A történteket már nem lehet eltörölni, de az ember saját magában át tudja konvertálni az egészet, valami jó energiává, ami által fel fogja ismerni azokat a nőket, akikkel valami hasonló történt, és érzékenyebb lesz a környezetére. Nekem az az egyik leggyönyörűbb része a történetnek, amikor Hilda ül és meghallgatja a nagymamáját, aki elmondja neki, hogy megérett a bab és le kell szedni, mert az nem szedi le saját magát. Majd kimegy a kertbe és látja a természet körforgását, hogy minden ugyanúgy megy tovább, minden ugyanolyan maradt, csak ő változott meg. Neki kell valahogy megtanulni, hogy ezzel a megváltozott lelkiállapottal hogyan lehet továbblépni és élni.
- De ezek szerint a továbblépéshez az is kell, hogy legyen önbizalmunk és szeressük magunkat annyira, hogy hinni tudjunk a változásban. Ha a fejünkben ez a gondolat nem születik meg, akkor hiába vesz minket körül egy empatikus környezet, akkor sem, jutunk el oda, hogy a mélypontokból fel tudjunk kelni és szárnyalni tudjunk. Talán a darab vége is egy ilyen pozitív életszemléletre helyezi a hangsúlyt.
Igen, méghozzá abból kiindulva, hogy Hilda rendkívül önbizalomhiányos lány. Tipikus kamasz, aki nem szereti saját magát. Odaáll a tükör elé, és nem tud olyan pontot találni saját magán, amire azt mondja, hogy ez szép, ez rendben van. Nem is tudja magát elhelyezni a korosztályában, azokban a helyzetekben, azokban a bulikban, amikben a hasonló fiatalok nagyon komfortosan érzik magukat. Egyáltalán nem kíváncsi semmi ilyenre. Otthon szeret olvasni a radiátor mellett és arról álmodozni, hogy egyszer majd elhúzhat ebből a városból. Egyébként nagyon érdekes ez a kettősség ebben a lányban - egyrészről egyáltalán nincs tisztában a saját értékeivel, másrészről pedig pontosan látja, hogy rossz helyre született, és hogy neki majd valahol máshol kell a szárnyait bontogatnia. Egy ilyen tragédia után, az önelfogadás teljes hiányával továbblépni és kapaszkodót találni különösen nehéz lehet.
- A darabban három különböző életkorú nő sorsáról tudhatunk meg többet. Az írónak mennyire volt célja a generációk gondolkodás, elfogadás, feldolgozás változásainak megmutatása?
Szerintem ha célja volt, ha nem, ez kirajzolódik. Három nagyon éles karaktert látunk. Nyilván mindhármójuknak a saját élethelyzetében és a saját háta mögött lévő történetekkel együtt kell megbirkózni ezekkel az évekkel. Itt van Hilda - az általam megformált lány - aki beszél a saját korosztályáról, hogy milyen a gimis lét, milyen a tizenévesekkel egy társaságban lenni. Neki más igényei lennének, és nem ő a tipizált lázadó kamasz, de az ő szemén keresztül erőteljes képet kapunk a fiatalságról. Talán leginkább Júlia élethelyzete olyan, amivel azonosulni tud majd a néző. Ő benne ragadt egy olyan házasságban, ami már semmi örömöt nem ad neki, de biztonságos és megszokott.
Márkus Luca A rendes lányok csendben sírnak című előadásban
Fotó:Vígszínház- Gordon Eszter
Igen, ami szerintem nagyon jellemző, gyakorlatilag bármelyik korosztályra. Nem merünk szembenézni az igazsággal, vagy azzal, hogy egy adott életszakaszból már tovább kéne lépni. Komfortosabb úgy hagyni a dolgokat ahogy vannak. Nagy bátorságot igényel, kiszakadni egy sokéves történetből és elkezdeni egy új fejezetet. A váltáshoz és a változáshoz kell vakmerőség. Azt gondolom, hogy Júlia története leginkább ezt képviseli. Erzsi pedig éli a nyugdíjas mindennapjait, és már nincs igazán tisztában azzal, hogy mi folyik a városban. Hallja a történeteket, de nem tud kapcsolódni hozzájuk. Néha hazamegy a fia, aki visz neki kabátot és pénzt. Nyilván tudjuk, hogy milyen forrásból és miért engedheti meg magának ezeket, de Erzsi meg se kérdőjelezi, mert neki pontosan elég az, amennyit tud és lát a világból.
- Az előadás a „dzsender” kérdést- a nők hátrányos helyzetű megkülönböztetését- is feszegeti. Te mit gondolsz erről a kérdésről, látsz elmozdulást ebben a kilencvenes évekhez képest?
Ebben van azért egy nagy fejlődés. Sok platformon esik erről szó. Nekem kicsit néha már sok is ez a téma, illetve ahogyan egyesek megközelítik. Úgy beszélek erről, hogy velem soha nem történt semmilyen atrocitás, és soha nem éreztem azt, hogy a nőiségem miatt háttérbe szorulok, vagy nem tudok úgy érvényesülni, ahogyan a férfitársaim. Ez nagyon összetett téma. Azt gondolom, hogy meg kell találni az egészséges egyensúlyt. Egy kicsit azt érzem, hogy ha ez a ’’womenpower’’ túlbillen, az sem szerencsés. A túlzott alá-fölé rendeltséget persze nem tartom jó iránynak. Ha a saját életteremre gondolok, akkor ez kiegyenlítődni látszik, de én nem gondolom, hogy ennek minden élethelyzetben és minden szempontból így kell lennie. A nőiség érzékenysége, esendősége, finomsága fontos, és ezt nem veszíthetjük el. Nem mindenben kell nekünk erőteljesebbnek lennünk. Szerintem vannak helyzetek, amikben egy férfinak kell döntést hoznia, vagy amikben egy férfi adhat útmutatást egy nőnek. Azt érzem, hogy a női-férfi szerepek kicsit néha már sérülnek. Másrészről, az éremnek mindig két oldala van. Az soha nem fér bele, hogy egy ember visszaéljen a hatalmával, a pozíciójával. Ezekben a történetekben viszont szerintem nem úgy kell tekinteni az emberekre, mint férfi és nő, hanem mint ember és ember. Az lelki alkat kérdése szerintem, hogy ki hogyan viselkedik egy szituációban, később hogyan gondol rá vissza, és ezeket a történeteket adott esetben hogyan fordítja át és színezi ki. Ez mind a két oldalról fennáll. Biztos, hogy van még hova fejlődni. Nem gondolom, hogy minden tisztázva lett, kiborult a szekrényből egy-két csontváz, de ugyanúgy ott vannak a történetek számtalan helyen. Viszont elindult egy tisztulási folyamat, és ez nagyon jó.
- Milyen volt A rendes lányok csendben sírnak próbafolyamata?
A rendes lányok csendben sírnak próbafolyamata tökéletes példája volt annak, hogy hogyan kell szabadon, együtt dolgozni. Vállalhattam a saját véleményemet és elmondhattam, ha valamivel nem értettem egyet. Ha van egy közeg, amiben ilyen felszabadultan és őszintén lehet létezni, fogalmazni, az nálam például egy eredményesebb út, mintha azt érzem, hogy gyomorgörcsöm van, és azért kell teljesítenem, hogy ma nehogy leszidjanak. Én ezektől befeszülök, és sem színészileg, sem emberileg nem tudok tőlük jobban működni. Eleve lelkileg nagyon megterhelő egy ilyen előadást próbálni. Ezeket a mondatokat megtanulni. Ennek a történetnek színészként a közvetítőjévé válni. Ez egy nagyon nehéz feladat. Sok munkával járt számomra ennek a feldolgozása. Ha nem lett volna egy ilyen közeg, ami egyébként tökéletes egyensúlyban tartott, ami megnyugvást is tudott nyújtani számomra a próbák végeztével, akkor azt gondolom, hogy eléggé máshogy jöttem volna ki ebből a próbafolyamatból.
A beszélgetésünket jelképekkel kezdtük, úgy érzem a beszélgetés vége is egy jelképpel zárul. Abból, amit elmondtál úgy érzem, hogy ez a darab egyfajta lelki szabadságot jelent számotokra.
Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak
Rendező: Paczolay Béla
színpadi adaptáció: Kovács Krisztina
Az elmúlt évek egyik legnagyobb könyvsikere most először lesz látható színpadon.
Csak 18 éven felülieknek!
Szereposztás
Erzsi - Kiss Mari mv.
Júlia - Balázsovits Edit
Hilda - Márkus Luca
Díszlet: KHELL CSÖRSZ
Jelmez: LISZTOPÁD KRISZTINA
Világítás: BALOGH CSABA ANDOR
Zenei munkatárs: FURÁK PÉTER
Dramaturg: KOVÁCS KRISZTINA
Ügyelő: HÉJJ JÁNOS
Súgó: ZEWDE ESZTER és GÁL TÜNDE
A rendező munkatársa: SZLÁDEK KATA
Bemutató: 2021. március 13. 19 óra Vígszínház Házi Színpad (stream premier)
Pifkó Szera
---------
Az interjúban említett idézet a "Bomo Art"-tól származik.
