Antóci Dorottyával, a Vígszínház frissdiplomás színészével előadás előtt egy órával találkoztunk a Pesti Színházban. Egy színész számára fontosak a színpadra lépés előtti percek és pillanatok. Ez a mostani járványhelyzetben különösen igaz, hiszen sokszor még ilyenkor sem tudni, vajon felgördülhet-e a függöny aznap este. Dorottyával többek között arról is beszélgettünk, hogyan éli meg ezt a bizonytalan időszakot, milyen érzések kavarognak benne a próbákon és az előadásokon ezekben a nehéz időkben.
Fotó: Bezzeg Gyula
- Vajdaságban, Zentán jártál gimnáziumba. Mi az a három dolog, ami eszedbe jut erről a városról?
Az első az a Tisza-part és a híd, azt a helyet nagyon-nagyon szeretem. A kollégiumi szobám és a zentai barátaim, akikkel a gimnázium alatt nagyon jóban voltam és szinte egy-egy utcára voltak a középiskolámtól.
- Mikor voltál utoljára otthon?
A nyáron másfél hétre haza tudtam menni és akkor voltam Szabadkán, Zentán, Magyarkanizsán, Martonoson, ahol a családom él. Próbáltam így körbejárni a barátaimat. Akkor voltam utoljára.
- Milyen színházi élményeid maradtak meg a gyerekkorodból?
Jártam minden évben gyerekelőadásokra az iskolával. Azt hiszem nekem így ez volt az első színházzal való találkozásom, illetve a Tanyaszínház, amit itt-ott elcsíptünk a nyár közepén, vagy a végén. Később jártam a Kosztolányi Dezső Színházban, illetve ott voltam színjátszós, valamint Magyarkanizsán és a Zentai Magyar Kamaraszínház diákszínpadán is. Aktív voltam. Ahogy idősödtem egyre többet láttam a vajdasági színházi életből.
- A Kosztolányi Dezső Színház előadásait különleges látványvilág és látásmód jellemzi…
Igen, ők egy nagyon erős vonalat képviselnek. Újvidéken nagyon keveset voltam, mert messzebb esett tőlem, ritkán jutottunk el. Örülök, hogy a vajdasági színészek legtöbbjét láttam színpadon, meghatározó élmények voltak ezek.
- A vajdasági színházi tapasztalataidat mennyire építetted be a játékodba?
Nem dolgoztam otthon, a diákszínjátszás meg sokszor arról szól, hogy keresgetem önmagam, ismerkedek a színházzal vagy színházcsinálással. Kiszakadnak így az emberből dolgok, de nem tudatos ez. Nekem soha nem volt kötelező színházba járni, vagy színházat csinálni. Soha egy próbáról sem hiányoztam, és nagyon szerettem a körülöttem lévő embereket, szerettem tőlük tanulni. A középiskolában hatalmas szabadságom volt. Minden kreatív dolgot használhattam, ami bennem volt. Ez engem rettenetesen lekötött és én nagyjából ezt a kreatív kis műhelymunkát hozom, amit nagyon-nagyon szerettem.
- Ez az SZFE-n folytatódott tovább?
Azt hittem, hogy nekem ez így menni fog, mert tudok jelenetet csinálni, de nagyon-nagyon sokat szenvedtem, mert teljesen más közeg volt és nem tudtam benne eleinte jól működni. Bele kellett rázódni az egyetembe.
- A gyakorlati éveidet a Vígszínháznál töltötted, ahol az idei évtől kezdve társulati tag vagy…
Az első előadásunk, amit a Pesti Színházban játszottunk, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen volt. Mi ezzel az előadással kezdtünk, azóta dolgozunk itt.
- A diplomaosztód rendhagyó módon az egyetem körül zajló „ügyek” miatt nem az Ódry Színpadon volt, hanem a Vígszínházban. Milyen gondolatok kavarogtak benned akkor?
Azért nem így képzeltem el a diplomaosztómat. Úgy, hogy mindenki betömörül az Ódry Színpadra, ott vagyunk, büszkék vagyunk. Sírnak Anyáék. Este ott vagyunk a büfében így utoljára együtt. Nekem ez volt a kép a fejemben ezekről a pillanatokról. Ennek ellenére mégis megkaptuk ezt az ünnepet egy olyan helyen, ami nekem az elmúlt pár évben az otthonommá vált. Nagyon jó érzés volt a Víg színpadán lenni. Imádom ezt az épületet, és bár a szüleim nem tudtak itt lenni, de nagyon sok barát és színészkolléga volt ott. Kicsit ezek a dolgok kárpótoltak.
- Lehet, hogy neked ez egy kicsit gyógyír volt, hogy a Vígszínház színpadán vehetted át a diplomád…
Sokkal jobban érzetem magam így, mintha egy teljesen idegen helyen lettünk volna. Önmagában az Ódry Színpad egy nagyon ikonikus helye az egyetemnek. Ez volt a fájdalmas benne, hogy így nem volt annyira teljes a lezárás. Történik, ami történik az egyetemen, úgy érzem az én gondom a legkisebb ebből, mert vannak, akiknek most éveik féléveik és a következő négy évük kérdőjeleződött meg.
Antóci Dorottya átveszi Hegedűs D. Gézától a diplomáját a Vígszínházban / Fotó: Gordon Eszter
- A színházon kívül nem olyan rég a televízióban is feltűntél, pároddal Ember Márkkal együtt főztetek a „Love Bistro” című műsorban. A képernyőn keresztül a néző egy maximalista, céltudatos párost láthatott személyetekben. Mennyire volt ez a műsor a Te világod?
A műsor előtt nem gondoltam volna, hogy valaha is fogok ilyet csinálni, de mivel nem voltam egyedül, ott volt a Márk, ezért biztonságban éreztem magam. Én kifejezetten szeretek főzni. Nekem ez az egyik nagy szerelmem, amit otthonról hozok.
- Igazi harmónia uralkodott köztetek a konyhában, gondolom ez jellemező rátok a színpadon is…
A padlásban játszottunk együtt és A diktátorban, amiben nem sok találkozási pontunk van. Márk szerintem csodálatosan próbál, fegyelmezett és végtelenül kreatív, nincsenek üres járatok abban, amit csinál. Én nagyon igyekszem, hogy ilyen legyek, de sokkal könnyebben szóródok szét. Ez szerintem a műsorban nagyon jól jött. Sokszor én irányítottam a főzésben, viszont ő hatékonyan dolgozott mellettem. Amikor én fáradtam el, akkor Márk volt az, aki elkezdett irányítani. Szerintem jó csapatjátékosok vagyunk.
- Ebben a műsorban mennyire ismerhettek meg téged a nézők?
Amennyit lehetett belőlem látni az abszolút fedte a valóságot. Ha feszült vagyok, akkor hajlamos vagyok arra, hogy zokogok és nevetek egyszerre, akár a saját hülyeségeimen is. Nem akarom ezekkel a végleteimmel terhelni a többieket, ezért jó még ezekből a helyzetekből is viccet csinálni. Egyébként szeretek fegyelmezett is lenni. Pontosan megcsinálni a dolgaimat és odafigyelni arra, amin dolgozok.
- Nemrég volt az idei évad első premierje a Vígszínházban. Az öreg hölgy látogatása című előadás, amiben Te a címszereplő lányát, Otíliát alakítod. Ezekben a nehéz időkben, milyen érzések voltak benned a bemutatón?
Nagyon jó volt a premier, jól sikerült. Sok nézőnk volt, aminek mostanában örül az ember. Egyébként is, de ezekben az időkben külön öröm, hogy a nézők kíváncsiak ránk és el mernek jönni a színházba. Jó hangulata volt az előadásnak és végig azt éreztem, hogy ezzel a történettel tud jönni a közönség és ott nevetnek, ahol kell.
- Mennyire látszik az előadáson az elmúlt időszak lenyomata, félelmei, kétségei? Ti voltatok az első színház, akiknél először ütötte fel a fejét a koronavírus, ezért még plusz két hétig nem tudtátok elkezdeni a játékot…
Szerintem mindenki nagyon akar dolgozni. Teljesen szürreális volt az elmúlt időszak. Nehéz is volt ennyi idő után visszaállni és elkezdeni folyamatosan dolgozni, viszont ebből kifolyólag tele voltunk lendülettel és ötletekkel, de mindenkin érződik a bizonytalanság és az, hogy lóg a levegőben a színház, de hát igyekszünk nem gondolni rá. Pusztító érzés, mert az ember próbálja tudomásul venni, ami körülötte történik, mégis annyira váratlanul érik például a szigorítások. Igazságtalannak tűnik miközben mindenki nagyon odafigyel, maszkot hordunk, folyamatosan kezet fertőtlenítünk.
- Mit kívánsz magadnak és a színháznak a következő időszakban, ebben az évadban?
A kő című előadást, amit most próbálunk, nagyon-nagyon várom. Kíváncsi vagyok rá. Szeretek a Pesti Színházban is lenni. Utána lesz még egy projektünk, amit Molnár Gábor Nóra rendez majd, aki Horváth Csaba osztályában végzett idén. Ennek az előadásnak az a címe, hogy Csönd. A darabot Terék Anna írta, aki vajdasági költő. Egy ideje már nem tudtam foglalkozni az otthonommal, nem tudtam hazamenni és ezért ezt a munkát a személyes ügyemnek érzem. Már tavaly elkezdtünk próbálni erre még a járványidőszak előtt. Azt kívánom, hogy ezek az előadások meg tudjanak valósulni, valamint az összes betervezett színházi program és próbafolyamat is létrejöhessen a közeljövőben.
Pifkó Szera
