„S én csak
Kis pont vagyok a világegyetemben
Csillagok közt, honnan évekig ér el a fény,
Kis pont vagyok a világegyetemben,
Egyetlen pont… ez vagyok én.
Mégis én, az egy a négy-öt milliárdból,
Mondom, amit érzek, bár ez így merész,
Hogy a mindenség ez emberélet-percben
Általam, velem is lett teljes, egész.”
(Reményi Gyenes István: Kis pont vagyok, részlet )
Merész. Megfontolt. Filozofikus. Nagy döntésekben a szívére hallgat. Ő a világban az a pont, aki leginkább a színpadon tudja megélni a pillanatot. Olyankor nem vágyik arra, hogy máshol legyen. A színpadon tudja megélni saját létét a maga tisztaságában anélkül, hogy bármi másra gondolna. Vallja magáról Orosz Ákos, aki ettől az évadtól kezdve ismét a Vígszínház társulatának tagja. Az, hogy miért Reményi Gyenes István: Kis pont vagyok című verséből idéztem? Az is kiderül a vele készített interjúból.
Vígszínház társulati portré Orosz Ákosról
Fotó: Emmer László
- Pifkó Szera: Fél évvel ezelőtt a VerShaker YouTube-csatorna egyik epizódjában hallhattuk tőled Reményi Gyenes István: Kis pont vagyok című versét, melynek kapcsán beszélgettetek Zoltán Áronnal. Ha most kellene verset választanod, ugyanezt mondanád?
Orosz Ákos: Igen, ezt! Én nem tudtam korábban, hogy ez a vers tulajdonképpen egy kuplénak a szövege, csak a szóban forgó epizód forgatása előtt kevéssel derült ki számomra. Talán pont az tetszik benne, hogy alapvetően egy dalszöveg. Sok minden történik így az életemben, hogy előbb érzek valamit és később tudom racionálisan megfogalmazni. Bár még nagyon sok mindent meg kell tanulnom az életben, közben mégis úgy érzem, van bennem valami ősi tudás. Egy mélyről jövő rendszer. Ennek az összességét tudja képviselni ez a vers. Nem érzem magam egy szemernyivel sem többnek, sem kevesebbnek senkinél, de azt gondolom, hogy annak az egy pontnak, aki én vagyok, valamilyen szempontból döntő jelentősége van. Jó lenne rájönni, hogy mi az. Mindenkinek valamiért fontos a léte, és ebben a versben szerintem ez jól benne van. Kerek. Nem túl súlyos. Nem túl hosszú, nem túl rövid. Közérthető, ritmikus, mégis mély. Tulajdonképpen nekem ez az ízlésem. Magam is rengeteg verset írtam és írok, amelyek igazából szintén dalszövegek.
A VerShaker második évadának hatodik epizódjában Zoltán Áron beszélgetett Orosz Ákossal.
- A spontaneitás mennyire határozza meg a döntéseidet?
Ha egy nagy parafatábla az életem, akkor abba vannak bizonyos helyeken rajzszögek beleszúrva. Ezek a rajzszögek sorsfordító momentumok helyei és ezekre van valahogy felcsavarva az életfonalam. Minden rajzszögnél egy picit másfele indul az a fonál. Ahol érzek egy ilyen rajzszöget, ott nem vagyok spontán, ott mérlegelek. Igyekszem, hogy a fontos döntéseknél a szívem határozza meg az útirányt és ne az eszem. Ilyenkor leülök meditálni. Megpróbálom lecsendesíteni az elmémet és megfigyelni azt, hogy mit súg a szívem. Ha jól figyelek és elég bátor vagyok szembenézni önmagammal, a belső énem megsúgja, hogy merre szeretne igazán menni. Lehet hogy ez egyáltalán nem logikus, vagy racionális irány, de azt gondolom, hogy mégis az lesz a megfelelő döntés. Ez olyan, mint egy autó vagy biciklivásárlás. Lehet venni olyat, amit mindenki ajánl, de ha neked igazán nem az tetszik, akkor nem fogod szeretni. Én pedig affelé akarok menni, amit szeretek. Ha a szívem valamit diktál akkor is, ha az a döntés rövid távon nem látszik kifizetődőnek, bele fogok tudni állni. Hosszú távon úgy hiszem ez éri meg igazán.
- Ezen a parafatáblán most az életed fonala visszakerült egy már egyszer elhagyott pontra. Ettől az évadtól, újra a Vígszínház társulatának tagja lettél. Vagy ez már nem ugyanaz a pont?
Nem. Bizonyos szempontból értem, hogy miért mondod. Nyilván kézenfekvő volna ezt gondolni talán, de szerintem ha csak a felszínét nézi az ember a tényállás körvonalazódásának, már akkor is látja, hogy ez nem ugyanaz a pont, ahova visszatértem. Ugyanabba a kaleidoszkópba nézek bele, de azt nyolcszor megforgatták. Ezért az a minta, ami benne van, az már teljesen más. Eltelt másfél év mióta onnan eljöttem, én is más lettem és más az élethelyzetem is. Például jött egy világjárvány közben. Emellett a Vígszínház is igen nagy változáson ment keresztül. Hogy mást ne mondjak, történt egy igazgatóváltás. Ezért aztán azt gondolom, hogy ez egyáltalán nem visszalépés, hanem egy új fejezete az életemnek egy olyan Vígszínházzal, ami eddig még nem volt. Meglátjuk, hogy milyen lesz. Nagyon várom. Rettenetesen kíváncsi vagyok és közben azt gondolom, hogy most ez nekem és a színháznak is jót tesz.
Orosz Ákos a Vígszínházban
Fotó: Fotolla
- A kíváncsiság mellett mi az, ami még mozgat a pályádon?
Engem leginkább az idő érdekel és az erről való nyilvános gondolkodás. Hogy amíg meg nem halunk mit csinálunk. Hogyan töltjük el a nekünk kiszabatott időt. Azért szeretek színpadon lenni, akár színészként, akár zenészként, mert akkor meg tudom élni a pillanatot. Akkor nem vágyom arra, hogy máshol legyek, mint ahol vagyok. Nem érdekel éppen abban a pillanatban, hogy be van e fizetve a gázszámla vagy nincs. Ilyenkor meg tudom élni a saját létemet a maga tisztaságában, anélkül, hogy bármi másra gondolnék. És ha ezzel örömet tudok okozni másoknak is, az boldogsággal tölt el.
- Gondolom a zene és a zenélés is hasonló érzéseket mozgat meg benned…
Ha színpadon vagyok vagy zenélek, akkor néha meg tudom tapasztalni az önfeledt jelenlétet, anélkül, hogy másra vágynék mint ami éppen van. A mostban való létezés képességét nagyon szeretném a mindennapjaimban is elsajátítatni. Nekem ennek a lehetőségét adja a zene is. Ott és akkor örömet tud nyújtani számomra és örülök, ha van arra lehetőségem, hogy saját magamat, mint médiumot használva ezt az örömöt közvetíteni tudom. Egyébiránt ezt gondolom a drámai előadásokról is. Lehet szomorú darabot játszani, de ha a színész örül neki, hogy ő az aki azt a szomorú darabot játszhatja és ezen keresztül nyilvánosan beszélhet a szerep és a saját problémáiról, akkor lesz benne valami öröme a nézőnek is. Ilyenkor a néző nem pusztán a szenvedés megjelenítését kapja, hanem a kiváltságosság örömét is. Ez így lesz igazán kerek, hiszen az életnek sem csak jó vagy rossz oldala van. A zene a maga ősiségével, a lüktetésével, a sűrített mondanivalójával azonnal hat rám. Ősibb és zsigeribb dolgot mozdít meg bennem, mint mondjuk egy szofisztikált szöveg, mert a zene előbb hat a szívemre, mint az agyamra. Ha zenélek, gyakran hamarabb elérem ezt az állapotot, amit keresek, mint amikor prózai színdarabban játszom.
- A Vígszínház Házi Színpadán láthatta a közönség a Kelet-nyugati pályaudvar című Cseh Tamás estet, melyben te is játszol és énekelsz. Te mikor találkoztál először Tamás zenéjével, hogyan emlékszel rá vissza?
A nővérem Tamás rajongó volt, de amikor ő a dalait hallgatta, akkor én még ehhez kicsi voltam. Nem tudtam értelmezni igazán a dalok mélységét. Viszont az indiános vonalat, melyet Tamás képvisel nagyon szerettem. Indián fan voltam gyerekkoromban ezért olvastam Tamás erről szóló regényét. Aztán amikor a Vígben elkezdtem dolgozni, összeismerkedtem Zoltán Áronnal és Tóth Andrissal és ők hívtak be a Kele-nyugati pályaudvar projektbe. Ennek volt egy előzetes színpadi változata, amit Miskolcon hoztak létre. Megnéztem az előadást videón, de az úgy, abban a formában számomra nem volt maximálisan teljes, ennek ellenére nagyon kíváncsivá tett. Elkezdtünk közösen dolgozni. Azóta rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb, nyilván benőtt valamennyire a fejem lágya. Talán felnőttem. Ez olyan nekem, mint a vörösbor. Ahhoz, hogy egy jófajta vörösboron el tudjak nyammogni, kiélvezni minden aromáját és a mennyiség helyett a minőséget értékelni, abba bele kellett öregednem. Na hát nekem így volt Cseh Tamás. Számomra ő egy fajta vörösbor a zenében. Most már máshogy állok hozzá. Nagyon örülök, hogy ebbe az előadásba bekerültem. Bár hárman azt hiszem teljesen különböző emberek vagyunk - Tóth Andris, Zoltán Áron meg én – de valahogy nagyon egymásra találtunk ezen a darabon keresztül. Hálás vagyok nekik, hogy befogadtak és kíváncsiak voltak a véleményemre és hallgattak is rám bizonyos dolgokban. Így annak ellenére, hogy semmilyen klasszikus zenei előképzettségem nincs, mégis hozzá tudtam tenni azt a fajta stílust, amit én hozok magamból.
- Akkor ezek szerint az egyik lételemed a zene...
Jó a ritmusérzékem, a hallásom, ha hozzám kerül egy hangszer, akkor azon egy idő után elkezdek valahogy játszani, és ez idővel úgy fölfejlődik, hogy már mások is szeretettel tudják hallgatni. Most is itt van egy csomó hangszer a táskámban, mert innen zenélni megyek. Nem adtam fel, hogy a saját zenei projektjeimet komolyan vegyem és csináljak belőle valamit. Otthon stócokban állnak a hangszereim, meg a megírt dalaim, amikkel még nem kezdtem igazán semmit. Annyit dolgoztam színházban, filmekben, szinkronban az elmúlt években, hogy nem volt erre időm, és most megpróbálok egy picit ez irányba is elindulni.
- Ennek az egyik megmutatkozása volt az augusztus végi koncerted is a MAG Kert BBQ-ban, melyet a Facebook-oldaladon úgy hirdettél meg, hogy „Aszittemes feelingje” lesz. Ezt az együttest 2018-ban alapítottad, mi lett a sorsa azóta?
Igen, volt egy zenekarom, amely Aszittem névre hallgatott. Saját dalokat játszottunk gyerekkori barátaimmal. De hát mindenki elfoglalt valami másban. Ráadásul volt olyan időszak, hogy vetésforgóban nem voltunk itthon. Én is sokat utaztam és sok helyen játszottam. Indiában, Iránban, Amerikában, Európában mindenfelé megfordultam. Fél évet Romániában is töltöttem, a nagyszebeni Nemzeti Színházban játszottam egy főszerepet. Amikor én nem voltam itthon, akkor ők voltak Magyarországon és fordítva. Most az egyikük Németországban él, a másikuk kutat a Stanfordon, a harmadik pedig keresett operatőr. Így aztán mindannyiunknak kevés ideje marad a zenélésre. Most új utakat keresve szeretnék azokkal a dalokkal kezdeni valamit, amik abba az időszakba beleragadtak, valamint azokkal, amiket azóta írtam. Nyilván Aszittemes lesz, de azért mert azok a dalok olyanok, amilyen én vagyok.
- A Vígszínházban már lehet tudni milyen feladatok várnak rád a következő évadban?
Annyit mondhatok, hogy minden, amit idáig ott játszottam az elmúlt évadokban, azt játszom továbbra is. De természetesen lesznek új előadásaim is.
Orosz Ákos a Vígszínház évadnyitó társulati ülésén
Fotó: Fotolla
--------
Pifkó Szera
