Kellemes tavaszias délutánon egy budapesti bisztróban beszélgettem Kostyál Márk filmrendezővel, első nagyjátékfilmje, a Kojot kapcsán. Az időpont egyeztetésünk alkalmával kiderült, Márk alapvetően nem kedveli a nyüzsgő, zajos szórakozóhelyeket, sokkal inkább vágyik a természetbe…
- Mindig is tudatosan kerülted a nyüzsgést?
Eléggé introvertált voltam kiskoromban. Sose vonzott a ricsaj, és sosem jártam el házibulikba, ami nem feltétlenül jó, de nekem nem hiányzott. Nagyon-nagy társaságom akkor sem volt, inkább zenét hallgattam, rajzoltam és utáltam tanulni. Akkor éreztem magam a legjobban, amikor elmentem az unokatestvéremmel, vagy egy barátommal biciklivel valahova, de volt úgy is, hogy gyalog bejártuk a Búbánatvölgy hegygerinceit.
- Mi az, ami még a természetjáráson és a zenehallgatáson kívül kitöltötte a szabadidődet?
Figyelj, én mindig álmodoztam. Írtam valamit vagy rajzoltam, magamban voltam a kis világomban. Ez minden mást kiszorított. Ennek sok magyarázata van, de ezeket a részeket már lezártam az életemben. Onnan hozok magamból egy fura magányt és ez valahol mindig itt van bennem, de nem szeretem, ha sokszor előjön.
- De, amikor előjön, akkor indul meg az alkotási kedved/vágyad?
Minden alkotói tevékenység szerintem valamifajta csatornázása az emberben morajló gondolatoknak, érzéseknek. Akkor vagyok jól, ha azt az energiát használom, ami bennem morajlik. Ezt nem akarom tudatosan befolyásolni, nem akarok megfelelni. Mindig akkor vagyok jó, ha azt csinálom, amin rezgek. Ilyen értelemben nekem az alkotás az egy terápia, de nem azért, mert szükségem van terápiára, hanem belőlem ilyenkor tök jól kimennek a gondolatok, és utána nem kell többet megbeszélnem.
- Ez azért érdekes, mert a közönségtalálkozókon, interjúkon viszont beszélned kell az alkotásodról/filmedről…
Alapvetően nem szeretem az embereket, és nagyon szeretem az embereket. Nem szeretem őket akkor, ha állandóan szabályokat akarnak hozni másokkal szemben, magukkal szemben, és ebben a szabályrendszerben tudnak csak mozogni és elvárják azt, hogy hogyan reagálj. A közönségtalálkozókon viszont olyan tömény szeretettel találkozom és olyan impulzusokat kapok, hogy sírni lenne kedvem a meghatottságtól. Annyira értik az emberek a filmet.
- Miért pont Kojot lett a címe a filmednek?
A banális válaszom az, hogy mindig is szerettem a western filmeket, ezért amikor jelmezbál volt az általános iskolában mindig cowboy szerettem volna lenni. De nyilván a Kojotnak van egy másik értelmezése, amit meg cipelek magammal. Egy nagyszerű cimborám, Balázs Kornél nevezett engem prérifarkasnak, mert hosszú évekkel ezelőtt vicces reklámokat csináltunk, és minden antihősben mindig a prérifarkast kerestem. Azt az embert, aki mindig megszívja a gyalogkakukkal szemben. Megszállottan kerestem erre egy arcot, egy olyan színészt, aki ennek megfelel. A harmadik pedig az, hogy ennek filmnek az eredeti címe az, hogy Cowboy, de az itthon nem cseng jól. Valahol legmélyen a magyar figurákban, akiket a filmben teremtettem, azokban mind ezt a cowboyt, ezt a huszárt, ezt a farkast kerestem. A filmem mottója az, hogy nem lehetsz az életben menekülő állat, muszáj beleállni helyzetekbe, visszaharapni és a legvégsőkig elmenni.
- Mit tapasztalsz, értik a nézők azt, amit közölni akarsz?
Nagyon. Nézd, mi nem a Csillagok háborújáról beszélünk, amit most millióan látnak. Sajnos. Nagyon hiányolom azt, hogy Magyarországon eljusson magyar film az emberekhez. Nincsen igazából nekünk olyan mozi hálózatunk, ami segítené ezt, hogy a magyar film mindig előtérben legyen. Ennek nagyon-nagyon sok oka van. A magyar film sokáig eltaszította magától a nézőket, ezt nekünk az én generációmnak és az utánunk jövő generációnak kell valahogy visszatornászni. Visszaédesgetni az embereket a moziba az kegyetlen nehéz. Annyira nehéz, hogy nem tudom, hogy hogyan fog sikerülni, de akikhez idáig eljutott a filmem, azok csodás dolgokat írtak. Rengeteg üzenetet kapok. El sem hiszem. Itt most nem egy-két emberről beszélek, iszonyatos mennyiségű üzenetet kapok.
- Mi az, amiért érdemes megnézni a Kojotot?
Ezt a mozit a magyaroknak készítettem. Szeretem ezt az országot, elképesztően hiszek bennünk emberekben, és azért csináltam, mert azt látom, bárhova megyek nincsen büszkeség bennünk, nem tudunk kiállni magunkért. Rengeteg a cinizmus a világban. Van egy érték, amiben nagyon hiszek, és amit otthonról hozok. A filmünk szimbolikus, arról szól, hogy muszáj, hogy legyen benned annyi erő és büszkeség, hogy beleálljál valamibe és ne sunnyogjál el. Mert amíg ez van, addig a körülöttünk lévő dolgok nem fognak megváltozni.
- Van már új témád, ami annyira foglalkoztat, hogy később filmet készíts belőle?
Az ember ír dalokat és imád zenélni. utána csinál egy lemezt és miután csinált egy lemezt, akkor akarja a következőt. Én is így vagyok, hogy van bennem téma, de jelen pillanatban nem tudok gondolni a jövőre. Egy csomó embert elvett mellőlem az élet, és még nem minden helyre érkeztek el az olyan emberek, akiknek a segítségével, erejével, tudásával én újra oda kerülök, hogy elkezdhessek újra alkotni. Nyilván egy csomó minden belőlem jön, van bennem már két-három olyan téma, ami rettenetesen dolgozik, az is évek óta, de most még nem látok semmit a jövőben.
Pifkó Szera
