Eredetileg Tóth Andrással személyesen egy Pál utcai fiúk előadás előtt beszélgettünk volna, de az élet úgy hozta, hogy végül az online térben találkoztunk. Ahogy ő fogalmazott, számára „nagyon nagy libikóka” volt az elmúlt másfél év. Továbblépett. A Vígszínház társulatából kiválva szabadúszó lett. Hogy hogyan és miért hozta meg ezt a döntést, és hogy milyen a szabadúszó élet, többek között erről is mesélt.
Tóth András
Pifkó Szera: … „lépnünk kell tovább”…Ezzel a címmel jelent meg a Színházi 10 perc blogon még 2020-ban a veled készült interjú.. Ebből az elhatározásból azóta valóság lett. Továbbléptél. Bár még láthat a közönség a Vígszínház színpadán, de már nem vagy társulati tag. Mi vezetett el eddig a döntésig?
Tóth András: Bár az igazgatóváltást megelőzően nekem már voltak gondolataim arról, hogy szeretnék új dolgokat kipróbálni – másfajta, egy picit kevésbé konvencionális és profitorientált színházat – de ennek ellenére a távozásom alapvetően nem az én döntésem volt. 2020-ban azt reméltem, hogy az igazgatóváltás, valami új és jó dolgot hoz majd a Vígszínházba és ezt meg akartam várni. Megörültem annak, hogy Rudolf Péter lesz az igazgató, mert előtte én már dolgoztam együtt vele és nagyon kedveltem. Ezt követően beütött a covid és egy-két online előadáson kívül nem kínálkozott sok lehetőség arra, hogy az ember megmutassa magát. Egy ilyen év végén, egy szerződtetési tárgyalás alkalmával Péter azt mondta bár nagyra tart engem, de nem tudna nekem jó szerepeket adni. Akkor azt tanácsolta, hogy keressek egy vidéki színházat, ahol nagyobb és méltóbb szerepeket tudok játszani, mint amiket a Vígszínházban kapok. Erre egyáltalán nem számítottam, mert akkor úgy éreztem, hogy nekem van keresnivalóm ott. Hosszan beszélgettünk akkor erről a dologról. Úgy éreztem – annak ellenére, hogy a vírushelyzet nem annak áll, hogy az ember kipróbálja magát máshol – nem akarok margóra kerülni, ezért tovább kell lépnem. Éreztem, hogy lassan harminc évesen ki kell lépjek ebből a nagy családból, amit a Vígszínház adott és a saját utamat kell járnom! Ezzel egy időben a feleségemmel is hasonló nagy fába vágtuk a fejszénket, vettünk egy parasztházat egy gyönyörű Fejér megyei faluban, és ősszel ki is költöztünk. Így egyszerre történt meg a szakítás a Vígszínházzal és a fiatal felnőtt albérletes életemmel. Itt volt az idő, hogy a saját életemet építsem, mind szakmailag, mind a magánéletben.
A pályád elején milyen vágyakkal voltál, amikor ebbe a vígszínházi „nagy családba” belekerültél?
Amikor fiatalon valaki bekerül egy nagy társulatba – akár gyakorlatosként, akár frissen végzett egyetemistaként – azt gondolja, hogy évről-évre egyre nagyobb szerepeket fog kapni, amíg ki nem köt a főszerepeknél és csillogni fog. A pályája elején még mindenki – én is – elhiszi azt, hogy pusztán a tehetség elegendő ahhoz, hogy sikeres legyen a szakmában. Pedig a tehetség csak olyan, mint a gyufa, ami begyújtja a tüzet. Azzal viszont nem mindenki számol, hogy nem a gyufa táplálja a tüzet, hanem az is számít, hogyan raktad meg a farakást. Tulajdonképpen ez egy játék az idővel. Ehhez hozzá tartozik még, hogy nyilvánvalóan mindig vannak aktuális sztárok, vezető színészek a társulatnál. Én ezt anno nem láttam át, már csak azért sem, mert én ebben nem hittem, hogy van egy vezető színész és akkor annak kell a főszerepeket játszani. Szerettem a különös szereposztású előadásokat. Azt látom, hogy a színházak most nem mernek kockáztatni, se szereposztásban, se vezető színészek elmozgatásában, se a sikerdarabok pihentetésében. Jó példa erre A Pál utcai fiúk, ami még mindig teltházzal megy a Vígszínházban. Ennek ellenére azt gondolom, hogy jót tenne az előadásnak, ha egy-két évig pihentetnék és esetleg egy új szereposztással, felfrissítve kerülne újból a nézők elé. Igazi reveláció lenne! Visszatérve a kérdésre, nem voltak nagy vágyaim, én csak jó színész akartam lenni.
A képen Tóth András kutyájával, Rozival.
Az nem segített ezen, hogy vannak olyan szerepek, amiket most már kettős-hármas szereposztásban játszanak kollégáid?
Ez egy nagyon üdvös újítása volt a Péternek, hogy a nagy zenés daraboknál, kettő-hármas szereposztásokat kezdett el kitalálni. Egyenlőre ez nem vonatkozik rám – én azok közé tartozom, akik az eddigi összes Vígszínházas Pál utcais előadásban benne voltak, még nincs váltóm egyik előadásban sem, ami akár hízelgő is lehet…
Rudolf Péter rendezéseinél azt tapasztaltam, – például Az öreg hölgy látogatásánál, vagy a Lóvátett lovagoknál – hogy a színészközpontúság dominál. Egy egységben gondolkodik. Nála az összes színész játéka adja ki az egészet…
Egy vele készült interjúban, ha jól emlékszem, elsősorban színésznek vallotta magát és nem rendezőnek vagy színházigazgatónak. Ő arra helyezi a hangsúlyt, hogy a színészé legyen a nagy feladat és ne a színpadtechnika és a látvány vigye el az előadást. Én is ebben hiszek, éljenek a színészek! Kíváncsi vagyok, hogy hová indul tovább a színház. Azt gondolom, hogy az egy nagyon nagy előnye a Vígszínháznak, hogy van három különböző méretű játszóhelye. Ez lehetőséget biztosít arra, hogy egy ilyen nagy létszámú társulatban is legyen forgás. Igazából innentől kezdve ez szerintem csak a bátorságon múlik.
Te mennyire tartod bátornak magad?
Civilben én nagyon gyáva ember vagyok. Minden telefonhívás előtt rettegek. Nekem az, hogy rendezőket, színházakat, társulatokat hívjak fel, és így keressek munkát egy félelmetes szakadéknak tűnt. Ebben fejlődnöm kellett. Ez a bátortalanság nem feltétlenül igaz a színpadi viselkedésemre, vagy a színészetemre. Gyerekként is kívülálló vagy zárkózottabb figura voltam. Nagyon könnyen meg tudok szeretni embereket, de nem vagyok az a haverkodós típus. Sokszor nem is értem a világot, azt hiszem, vagy érteni vélem, csak nem értek vele egyet. Ezt a fajta kívülállóságot vagy magányosságot csak akkor nem érzem, ha játszom. A valódi közegem a színjátszás. Kicsit olyan vagyok, mint egy kétéltű, hogy tök jól elvagyok a szárazföldön is, de azért a vízben jobb. Ezért is volt nekem nagyon nehéz az elmúlt két évben, hogy nem volt új bemutatóm a Vígszínházban, mert szükségem volt az új színházi impulzusokra, ahhoz, hogy mondjuk a civil életemben is jól tudjam érezni magam, hogy kapjon vizet a bőröm. Ehhez meg kell tanulnom bátornak lenni a való életben is és nem csak szakmámban.
Egy ilyen új impulzusnak számíthat akkor az, hogy a Mélyrepülés című monodrámádat az idei évadtól kezdve a Kettőspont Színházban játszhatod…
A Mélyrepülés című előadást 2019-ben közvetlenül a lezárások előtt csináltuk meg zenésztársaimmal Csengey Dénes és Cseh Tamás Mélyrepülés című lemeze alapján. A vírushelyzet miatt majdnem egy évig nem is tudtuk játszani… Akkor azt éreztem, hogy nincs elég munkám és feladatom a Vígszínházban. Ez a szellemi termékem az elmúlt két évből, amire tulajdonképpen a legbüszkébb vagyok. Saját magam hoztam össze, saját erőből a négy zenész segítségével. Az előadásnak jót tett, hogy tavaly nyáron megturnéztattuk. Nagyon sok önbizalmat nyertem ettől. Úgy érzem, hogy az egyik legszebb dolog, ami történt velem, színészileg vagy színházilag az az, hogy megtapasztaltam azt, hogy ennyire tudnak figyelni egymásra emberek, mint ahogy rám figyelnek a zenészeim, miközben játszunk. Bár ez egy monodráma, de mégiscsak van benne négy másik srác (Nánási Attila, Laczi Sándor, Lányi Kristóf és Tóth Ábel), akik zenélnek, hogy nekem tényleg csak a színész rész maradjon. Bármi történik is a színpadon, azonnal egymás segítségére sietünk, mert ismerjük egymást és figyelünk egymásra. Szerintem a színház gyakorlatilag erről kéne, hogy szóljon. A nyári előadásokat követően a Mélyrepülést a kőszínházi szezon kezdetén a Kettőspont Színházban kezdtük el játszani Formanek Csaba meghívására, akivel a szerencse és Zoltán Áron közbenjárásával ismerkedtem meg.
Mit ad hozzá az előadáshoz a Kettőspont intim közege, lakásszínházi jellege?
Szerintem nagyon fontos, hogy hol játsszuk a Mélyrepülést, hiszen annak is üzenete van, mint ahogy az előadásnak is. A Kettőspont kis tere még személyesebbé tette a mondanivalót. Jó az akusztikája és nem kell ahhoz mikrofon, hogy minden néző hallja az előadást. Nagyon jót tett ez az előadásnak. Végre olyan lehet, ahogy elképzeltem, intim és személyes. Amint mikrofonba beszél az ember távolság keletkezik a néző és színész között. Én inkább azt szerettem volna, hogy ez egy beszélgetés legyen, mert a monodrámában a partnered tulajdonképpen a néző, akivel beszélgetsz és nem csak saját magaddal játszol. Ezt pedig egy előadás utáni beszélgetéssel, zenéléssel, borozgatással még személyesebbé tesszük. Az előadás utáni eszmecserék mind az előadás javára váltak.
Jelenet a Mélyrepülés című előadásból a Kettőspont Színházban.
A képen Nánási Attila, Laczi Sándor, Lányi Kristóf, Tóth Ábel és Tóth András látható.
Ez az évad a Doja - cigánymese című darab bemutatóját is hozta neked a Pinceszínházban…
Elkezdtem próbálni egy szuper csapattal, csupa új emberrel, akikkel még nem dolgoztam, és igazából én erre vágytam a legjobban. Alapvetően a szabadúszás nagyon közel állna a személyiségemhez, viszont a jelenlegi helyzetben itthon, ez gyakorlatilag lehetetlen. Két-három próbánk volt csak a Pinceszínházban, de már azt éreztem, hogy erre vágytam, a mélyére menni a dolgoknak, beszélni egy előadásról, együtt alkotni valamit. Egyelőre a bemutatóra még várni kell, ugyanis a vírus miatt el kellett halasztanunk a próbákat, de nagyon remélem, hogy meg tudjuk csinálni!
Te hogy érzed, mire tanított az elmúlt két év, ez a nehéz időszak?
Az elmúlt másfél évben nagyon sokat kellett saját magammal küzdenem. Meg kellett jobbam ismernem önmagam. Fel kellett ismernem a hibáimat és az erősségeimet. Ez szükséges volt ahhoz, hogy a pályán tudjak maradni. Nagyon-nagy libikóka volt az elmúlt másfél év, de szerintem mindenkinek. Számadást kellett végeznünk magunkkal és nem csak a covid miatt, a világ kezd felfordulni körülöttünk. Akár emberi, akár nagy közösségbeli dolgokra gondolunk. Sok szempontból vagyunk válságban. Ha magunkban nem keressük a kiutat, akkor abból nagy tragédia lesz. Sokan azt várják, hogy visszaálljon minden a rendes kerékvágásba. Szerintem ez nem jó hozzáállás, ha működött volna a „rendes kerékvágás”, akkor nem itt tartanánk, ahol most. Sok mindenre gondolok, elmérgesedett közbeszéd, társas magány, világjárvány, globális felmelegedés. Azt gondolom ez egy lelki küzdelem is. Nyitottnak és spontánnak kell lenni. Nem letarolni mindenkit azért, hogy elérd a célodat. Úgy érzem, ha ez nem történik meg, akkor sajnos tényleg el fogjuk pusztítani önmagunkat. Ehhez viszont át kell állítani a gondolkodásunkat, ami nyilvánvalóan nehéz. Az online világban mindenki elérhető és megfigyelhető, talán emiatt is foglalkozunk sokszor többet másokkal, követőkkel, barátokkal, névtelen kommentekkel. Pedig ma saját magával kell küzdenie az embernek, mint ahogyan a Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjében, amikor Ló Szerafin legyőzi önmagát Ha ez megtörténik, akkor talán hatással lehetsz másokra is.
Említetted, hogy nagyon mélyre is mentél ebben az időszakban lelkileg. Mi segített téged kilábalni ebből?
Nagyon sok tervem van a jövővel kapcsolatban, annak ellenére, hogy most egyelőre nem azt az időszakot éljük, hogy ezeket könnyű lenne megvalósítani. A legsötétebb óráimban – amikor legkevésbé éreztem azt, hogy lesz munkám, vagy tovább tudok lépni – akkor az segített, hogy a saját színházi vagy művészi terveimet elkezdtem összerakni.
Tóth András kutyájával, Rozival.
Mik ezek a tervek?
Szeretnék létrehozni egy újabb, több szereplős zenés estet, a Mélyrepüléshez hasonló előadást. Művészileg már nagyon éhezem arra, hogy csináljak valami újat. Ehhez már meg is vannak az embereim, csak a pénz nincs meg hozzá. Itt az idő, hogy megtanuljak pályázatot írni! Ez valószínűleg egy Weöres Sándor est lesz. Meg is találtam hozzá a kellően nehéz anyagot, a költő szimfónia írásait. Ezen kívül szeretnék rendezni egy Macbeth előadást. A skót darab nagyon régóta a legnagyobb szerelmem. Mikor diákszínjátszós voltam, akkor ez volt az első előadás, amit játszottunk. Szerintem a velem egykorú harminc körüli színészkollégáim között nagyon sok olyan ember van, akikben megvan a kellő mélység és erő ahhoz, hogy ezt meg tudjuk csinálni, hogy egy hatásos dolog tudjon lenni. A legnagyobb vágyam, hogy ez egy nyári előadás legyen, és kicsit a próbafolyamat hasonlítson egy színjátszó táborhoz. Nem hiszem, hogy rendező lesz belőlem, de baromira szeretek színházat nézni. Úgy gondolom rendezőként az az egyik legfontosabb feladatod, hogy akár akarod akár nem, ott kell ülni, nézni kell és gondolkodni. Ezt nagyon szeretném csinálni!
Pifkó Szera
