Igazi filmbeillő időjárás uralkodott azon a májusi napon, amikor Kerekes Vicával találkoztam. Miközben kint az eső függönyszerűen esett, mi egy-egy pohár rózsavizet kortyolva beszélgettünk filmről, filmszínészetről és tanításról, mert Vica májustól a Lumiere Filmiskolában tanít.
Fotó: Petra Klačkovà
- Számodra mit jelent a film?
Én úgy tekintek egy filmre, ahogy régen tekintettek az őslakóink, akik törzsközösségekben éltek, hogy egymásnak meséltek, csak ők a tűz körül tették ezt, illetve azok adták elő ezeket, akikben megvolt a képesség, hogy másoknak izgalmasan adják át élményszerűvé alakították. Én így tekintek magunkra, filmesekre is, csak ugye most már sokkal több eszközünk van arra, hogy el tudjunk mesélni egy igaz, vagy egy igazságon alapuló, vagy egy fiktív történetet. Mesélőnek tartom magunkat.
- Mindig fontos volt számodra a színészet?
Egyáltalán nem is izgatott, amíg nem jelentkeztem a főiskolára, addig még a gondolataimban sem volt sehol, hogy színész vagy filmszínész legyek. Azelőtt nem is kerestem a lehetőségeket sem. Ami bennem volt a színészet iránt azt úgy fogtam fel, hogy egy jó dolog, amit szabadidőmben használok. Bennem nagyon sokáig ez nem tudatosult, hogy ez válik majd az életem részévé, hogy ennyire dominánsan jelen lesz.
- Hogyan definiálnád, mi az hogy filmszínészet? Ki a filmszínész?
A filmszínész tulajdonképpen, nagy amplitúdójú érzelmeket széles spektrumon mozgó skálát rezegtet meg, nagyon rövid időn belül a kamerának. Az a nehézsége és egyben a furcsasága is ennek az egésznek, hogy a próbafolyamatot mellőzi, előtte persze van egy összetalálkozás, de egészen máshogy, mint a színpadi színésznél. Itt egyszeri alkalommal kell a végleteket megélni, próbafolyamat nélkül, illetve az ember teljesen őszintén élhet meg dolgokat.
Pontosan, ezek csak pillanatok, ezért az érzelmi skálának kell megmutatni a nagyon – nagy változatait. Azt is mondhatnám, hogy olyan magas szintre kell fejleszteni az empatikusságot, hogy ebben a természetességet és a hitelességet megtaláljuk. A filmszínészet az itt és mostról szól, ami soha vissza nem térő, nem változtatható. Ennek a tökéletesítése zajlik, hogy ezt minél egyszerűbben be tudjuk magunkban kapcsolni és minél jobban át tudjuk magunkon vezetni. Itt ez a lényeg. Nem minden színésznek ez a célja, mert vannak olyanok, akik át sem engedik magukon az érzéseket, és mégis működnek, ez megint más. Én meg az vagyok, aki belehal ebbe az egészbe, mert ha ezt másképp csinálnám, akkor azt érezném, hogy ez nem éri meg. A rajtam átvezetett érzések, rajtam keresztül csapódnak le a nézőkön.
Film: Tenkrát v ráji
- Nem küzdesz azzal a dologgal, hogy ott, akkor, abban a pillanatban nincsen igazi visszacsatolás, olyan mint a színházban a nézőktől?
Sokan azt mondják, hogy filmezésnél nekik ez hiányzik, de nekem ez soha nem hiányzott, mert én nem vágytam ebből a szempontból effajta visszajelzésre, illetve soha nem az motivált, hogy engem igazoljanak vissza. Ezt nagyon szeretem magamban, hogy nem ezért csinálom, hanem azért, mert érzem azt, hogy ennek így van értelme, mert olyas valamit adok, ami bennem amúgy is megvan és megvolt, így ez nem csak az én érdemem, mert azt adom tovább, ami velem született. Nyilvánvalóan ezzel a nézőnek utána kell foglalkoznia. Ott kapcsolódik már bele ebbe a dologba, hogyha már rájön arra, hogy neki ezzel dolga van. Elsődlegesen tehát, nem azért választottam a színészetet, hogy engem csodáljanak, hanem azért hogy az említett dolgokat átadjam. Olyan állapotokat szoktam megélni, amit el sem tudok mondani amikor megy a kamera, olyankor azt érzem, hogy megnyílik minden, ég és föld egybemosódik. Ezek olyan pillanatok, amikor megtalálod a létezésed értelmét, a lényegi elemét. Tudom, hogy nekem ezt kell csinálnom és nincs kérdés.
- Mi van akkor, amikor a rendező azt gondolja, hogy az a pillanat bár benned megvolt, de benne nem úgy csapódott le, ahogyan azt ő elképzelte? Amikor az egész jelenetet újra kell forgatni.
Persze ez is van, de képzeld, a legtöbbször, amikor így megszűnik minden, az általában jó szokott lenni. Az szokott általában előfordulni, hogy végig gondolkoztam az egészet, és ezért azt érzem, teljesen kívülállóként voltam jelen az adott jelenetben, hogy csapnivaló volt. Ilyenkor én szoktam kérni arra a rendezőt, hogy nézzük meg még egyszer a jelenetet. Ez sokkal bizonytalanabb, mint a színpadi jelenlét, mert ott mégiscsak van egy próbafolyamat, ahol nagyon sok kérdést tehet fel a színész, sok mindent kipróbálhat, reflektálnak rá, visszakapcsolódik valamihez, ebből a szempontból a filmnél erre nincs lehetőség és ha rohanás van, akkor még csak meg sem lehet ismételni a jelenetet sokszor. Nekem szakadékba ugrás ez az egész, mert nem tudhatom, hogy egy pihe-puha pázsitra érkezem majd a bemutató után vagy tovább zuhanok az ismeretlen szakadékba, ahol megsemmisülök.
- Májustól tanítasz a Lumiere Filmiskolában leendő rendezőasszisztenseket arra, hogy hogyan kell jól instruálniuk a színészeket…
Vágytam tanítani, de míg eljutottam idáig nagyon sokat kellett a saját bőrömön tapasztalni, megélni helyzeteket. A Lumiereben, vágó-, rendezőasszisztenseknek, segédoperatőröknek, scripteseknek fogok órát tartani a filmszínészetről. Arról, hogy mi minden szükségeltetik ahhoz, hogy a színészi pillanat megszülessen. Ez egy csoportmunka, itt mindenki mindenkiért van.
Film: Codename Holec
- Ha nézek egy filmet, akkor nekem nagyon sokszor elég egy tekintet, vagy egy mozdulat ahhoz, hogy megérintsen az a világ, az a gondolat, amit a film közölni akar…
Jól gondolod, mert egyrészt ha tényleg nagyon őszinte akarok lenni, akkor a filmnél látszik igazán, hogy ki milyen ember. Ki hogy használja a sokféleségét, mert a tekintet, az közvetít ott mindent. És az, hogy a színész tud sokféle lenni, az is mind belőle jön, és hogy az adott jelenetet hogy éli meg, vannak-e benne tabuk, vannak-e manírok, és ez nyilván sokkal inkább megmutatkozik a vásznon, mint színpadon. A kamera előtt még a fizikumában is mutathatónak kell lennie a színésznek. Olyan is van, hogy valaki jó színész és titkokkal teli, és nem mutat a kamera előtt. Abban sem hiszek, hogy valaki egyszerűen csak szép, mert egyszer mutatkozik szépnek, egyszer mutatkozik különlegesnek, vagy csúfnak. Számomra Juliette Binoche az a színésznő, akit szerintem megcsókolt az Istenség. Nála van az, hogy nem érteni, hogy mi az a ragyogás benne. Ezzel nem rendelkezik a színészek nagy része.
- Számomra az adja egy film varázsát, amikor újra és újra megnézem, hogy mindig mást fedezek fel egy-egy tekintetben, jelenetben, mozdulatban, ezért picit mindig mást kapok.
Igen, de én azt gondolom, hogy igazi élményt te akkor tudsz kapni nézőként, ha ugyanolyan érzékeny vagy, és ez már a csiszolódás. Ha valaki igazán filmet szerető, akkor nem érdeklik a külsőségek, hanem rá tud csatlakozni, és akkor megérti hogyha valaki egészen piciben játszik. Én hiszek abban, hogy minden színésznek ki kéne tűzni a célját, hogy vagy kisarkítva, vagy pedig apró pici gesztusokkal játszik. Nekem épp ezért kísérleteim is vannak: van amit csak a szememmel játszottam le, nem használtam semmi mást csak a tekintetemet, van ahol más eszközökhöz fordultam. Ez is olyan, hogy itt is utak vannak. A néző sem spórolhatja el azt az energiát, amit befektet a nézésbe. Van olyan, aki nézőként hihetetlen apró gesztusokra is odafigyel, én éppen ezért nem tömegszínész akarok lenni. A nézőnek szerintem mernie is kell észrevenni ezeket, és én ezt akarom tanítani a színészeknek is, vagy akik később ezzel szeretnének foglalkozni, hogy merjenek kísérletezni a játékukban. A végleteiket mindenkinek ki kell próbálnia.
Film: Apró mesék - Fotó: Skuta Vilmos
- Nagyon sok esetben nem engedi át a néző magán azokat az érzéseket, meg gondolatokat, amiket közvetít feléje egy- egy mozi..
Igen, ez ugyanolyan, mint amikor félünk belemenni kapcsolatokba, nehogy megint megégessük magunkat, nehogy megint fájjon, és itt is ez van, hogy a néző akkor, ott szórakozásból, kikapcsolódásból ment moziba, és nem azért, hogy még a film ideje alatt is ezek az érzések uralják a gondolatait. Sokan azt felejtik el, hogyha ezeket a film által megélik, sok esetben még segíthet feldolgozni a saját problémájukat is, terápiás jellege lehet. Azáltal hogy hagyja ezt, nemcsak felismerheti a problémát, de át is engedheti magán, és ezáltal megkönnyebbül. Ebben rejlik az óriási ereje a filmnek, de nem spórolhatja meg a néző ezt, mert akkor nem jön ez a feloldozó pillanat. Ez nem csak úgy működik, hogy én adok valamint, mint színész a nézőnek, a nyitottságnak a másik oldalról is meg kell lennie, mert különben nincs meg a pillanat.
Pifkó Szera
