A 2000-es évek elején számtalan előadásban láttam őt a Vígszínházban, de akkor szerettem meg igazán, amikor a nagysikerű sorozatban, a Szívek szállodájában Kirköt szinkronizálta. Hangjában mindig is éreztem valami sokszínűséget, életörömöt, nyitottságot, de leginkább bohémséget. Kolovratnik Krisztiánnal Esztergomban a Művelődési Házban, egy vendégszereplése alkalmával beszélgethettem.
- A Pereg a film, dalol a mozi előadás előtt beszélgetünk, amiben énekelned is kell. Betegen állsz majd a közönség elé. Ilyenkor hogyan éled túl azt a másfél-két órát, amit a színpadon töltesz?
Az egy más világ, amikor az ember oda fölmegy.
- Ilyenkor gondolom elfelejtesz mindent…
Valamitől igen, meg nyilván van egy olyan fajta adrenalin löket, ami a színészt hirtelen helyrerakja. Ilyenkor nem arra figyelek és koncentrálok, hogy beteg vagyok. Persze egy csomó minden nem oldódik meg, attól még pont ugyanilyen rekedt maradok valószínűleg, de nyilván egy más állapot keríti hatalmába ilyenkor az embert.
- Már sokszor nyilatkoztad azt, hogy neked a szabadságérzet nagyon fontos. Mégis a színház zárt és szabályokkal teli világát választottad, miért?
A szüleim nagyon okosan ebbe az irányba tereltek. Tudták, hogy emellett a szakma mellett azért nagyon sok mindent megengedhet magának az ember, sok mindent csinálhat. Elkezdtem egy idő után fotózni, zenét szereztem, csomó minden mással is foglalkoztam a színház mellett. Nagyon régóta szabadúszó vagyok és öt évvel ezelőtt teljesen át is alakult az életem.
- A színház összművészetiségéből fakad nálad a képi világ szeretete, és annak megjelenítése és megörökítése?
Igen, egy picit igen. Egyébként már gyerekkorom óta érdekel a képi világ. Aztán később ennek megtaláltam egy csomópontját, ahol mindent önállóan tudok használni. Csináltam egy filmgyártó céget, és pillanatnyilag sokkal inkább azon a munkán van a hangsúly.
- Milyen filmeket gyártottatok az elmúlt öt évben?
Törőcsik Marival a Naphosszat című dokumentumfilm volt az, amit először csináltunk. Elég nagy utat bejárt ez a film, volt párizsi és moszkvai bemutatója is. Erre nagyon büszke vagyok, örülök, hogy ezt a filmet megcsinálhattuk. Most gyártunk egy harmincrészes tudományos-kulturális sorozatot a magyar televíziónak. Mégis a gyártás nagy részét a reklámfilmek adják.
- A színházban az a fontos, hogy te vagy a nézők szeme előtt, a fényképezőgép esetében, pedig háttérben munkálkodsz. Melyik önkifejezési forma áll közelebb hozzád?
Kiegészítik egymást, de nem szeretek annyira középpontba kerülni. Az alapvető exhibicionizmus biztos bennem van, de annál nincs több. Szeretek nyugisan, csöndben a háttérben eldolgozgatni. Szeretem azt, hogyha én alkotok valamit, akkor az nem feltétlen rólam szól, hanem csak rajtam keresztül ad valamit a nézőknek.
- Legutóbb hol láthatták a nézők ennek a dolgozgatásnak az eredményét?
A Kempinszki Galériában volt legutóbb fotókiállításom.
- Tematikus fotókat készítesz?
Világában és stílusában tematikusak a képeim. Szeretek analógra fotózni, ez egy nagyon szubjektív fotográfia. A célom az, hogy a világ időtlenségét ragadjam meg inkább. Sokkal asszociatívabbak a fotográfiák, amiket én csinálok, mint egy dokumentalista világ. Szürreálisabb világot akarok megjeleníteni a fotóművészet által.
- Szeretsz ebben a világban élni…
A mai világban? Nem!
- Elgondolkodtál már azon, milyen lett volna egy egészen másik korba beleszületni?
Azt nem tudom. Mondjuk több száz évvel ezelőtt élni nem biztos, hogy annyira jó lett volna, hiszen akkor még nem volt meg ez a fajta kényelem, mint most. Szeretem azt a kényelmet, amit a mai világ ad, annak ellenére, hogy utálom a technikai fejlődést. Kifejezetten rosszul vagyok tőle, de közben mégiscsak ezzel dolgozom. A filmgyártó cég is digitális technikát alkalmaz folyamatosan, mert kézenfekvő, meg gyors. De amúgy rémesen szar világ van ma.
- Milyen volt a Vígszínház zárt világából kiszállni egy rendszertelen életbe?
Én valóban nagyon szabadságmániás vagyok, ami egyik részről azt jelenti, hogy szeretek a magam ura lenni és nyilván szeretem én eldönteni, milyen ütemben haladjon az életem, és hogyan gazdálkodjak az időmmel. A színház és a társulati lét, pedig egy olyan életformát kívánt, amit én nehezen viselek. És ezt nem megszoktam, hanem rájöttem, hogy ez nekem kényelmetlen. Aztán a Vígből elmentem Barcelonába élni, az egy másik döntés volt az életemben. Azért is lettem szabadúszó. Onnantól, hogy visszatértem külföldről ez megmaradt, mert szerencsére hívtak sokfelé játszani.
- A környezeted nem tartotta furcsának és őrült döntésnek azt, hogy otthagytál egy olyan kultikus színházat, mint a Víg?
Azt gondolom, hogy a Vígszínház egy nagyon értékes színház, egy nagyon értékes társulattal. De kifele teljesen más egy ilyen lét, meg máshogy gondolható, mint amit bentről tud és megél egy társulat.
- Játszottál az azóta már megszűnt Budapesti Kamaraszínházban is…
Baromi jó előadások születtek ott hosszú ideig, Nagyon fájdalmas dolog, hogy egy színház így tud tönkremenni és szétesni. Én ott is szabadúszóként voltam, és borzasztó volt látni azt, hogy hogyan szűnik meg az a színház is. Mint például azóta a Szputnyik és a Krétakör is. Ilyen szempontból sem egy egyszerű és jó világ ez. Nem kultúratámogató. Ebben próbál az ember megmaradni és felépíteni egy olyan világot maga köré, amiben boldogulni tud valahogy.
Pifkó Szera
