Este kilenc óra volt. Izgatottan vártam László Zsoltot, az esztergomi művelődési ház színháztermének nézőterén, ahol A szív hídjai című előadással vendégszerepeltek. Egy-két perc múlva megjelent, még érződött rajta az az eufórikus állapot, amibe a szerep sodorta. Majd pár ismerkedő szó után, leülve a nézőtér barna bársonnyal borított üléseire, beszélgetni kezdtünk…
Fotó: Radnóti Színház honlapja
- Három évvel ezelőtt nagyon hosszú idő után szerződött el a Nemzeti Színházból, Székesfehérvárra. Hogy kötött ki a Vörösmarty Színháznál?
Volt budapesti megkeresésem a Nemzeti után, de mivel Fehérváron egy új csapat szerveződött, 80%-ban új felállású társulat indult, ez engem nagyon érdekelt. Mindig egy izgalom, amikor új emberekkel találkozom. A másik vonzó dolog pedig a ForTe Társulatnak és Horváth Csabának az ottléte volt.
- Az ott eltöltött három év azt hozta, amit várt?
Nem akarok félreérthető lenni, túlzott reményeim nem voltak, és ezt nem Székesfehérvárra értem, hanem úgy egészében. A Nemzetinek az utolsó három éve, főleg az utolsó kettő az olyan izzás volt, és annyira összekovácsolta a társulatot. Nagyon együtt voltunk, sok mindenről szólt, ezért próbáltam elnyomni magamban azt az érzést, hogy bárhová megyek, ne ezt keressem. Ilyen az ember életében, ha adódik, akkor az egy őrületes ajándék, mert általában még ehhez közeli élményt sem tud adni egy szakmai társulat.
- Ezt a fajta izzást érezhette az ember, ha az Alföldi időszakban nézett előadást a Nemzetiben. Az idei évadtól a Radnóti Színházban láthatja Önt a közönség…
Abban, hogy én a Radnótiba szerződtem újra, közrejátszott az is, hogy rá kellett döbbenjek arra, hogy egy vidéki színháznak a repertoárjába, hogyha hagyományos értelemben igazgatják, akkor abba bele kell férnie mindenfajta stílusnak, és mindenfajta közönségigényt meg kell próbálnia kielégítenie. Én ezzel természetesen nem értek egyet, de Fehérváron is ez történt, ez volt az egyik része, a másik pedig puszta logisztika. Bár nincs messze Székesfehérvár, de minden Budapesthez köt. Egész egyszerűen annyira megnehezítette az életemet, az egyéb munkák elvállalását, hogy döntést kellett hoznom. Ezeken kívül, de nem utolsó sorban az elhatározásomat a Radnótiban lezajlott igazgatóváltás is erősítette. Friss erő lépett a vezetésbe, Kováts Adél személyében, és ez megint egy hihetetlen vonzó perspektívának tűnik.
- Volt egy időszak az életében, amikor szabadúszó volt…
Rövid időszak volt, nem volt több négy-öt évnél, mert alapvetően a társulati létformában hiszek. Én úgy voltam akkor szabadúszó, hogy szinte majdhogynem egy társulathoz kötődtem, mert zömében a Budapesti Kamaraszínházban játszottam, az a szabadúszó létemnek meghatározó helyszíne volt.
- Október közepén mutatták be a Radnótiban az Iván, a rettenetet, melyben Ön a főszereplőt alakítja. Milyen érzések kavarognak most Önben a premier után?
Ambivalens. A darab rendezőjét, a kis Vidnyánszkyt egy nagyformátumú fiatalnak ismertem meg. Igazi ambiciózus és nagyon karizmatikus csávó, nekem nagyon szimpatikus. Széthajtott minket, ezért nagyon fárasztó próbaidőszak volt, és nem volt egy felhőtlen repülés. Még egyelőre kevés örömünk van az előadásban, mert ez a próbaidőszak most nem az emberről való gondolkodásról szólt, hanem inkább improvizációkról, helyzetgyakorlatokról. Nagyon tanulságos volt. Ez is egyfajta színház és szórakozás. Nehéz belülről megítélni, mert mi a színpadról inkább a meló részét érezzük, azt hogy milyen fárasztó és koncentrációt, ritmust és tempót igényel az előadás. Megpróbáltató agyilag és fizikálisan is.
Fotó: Radnóti Színház honlapja / Iván a rettenet Iván - Vasziljevics házmester / cár
- Egy ilyen megterhelő próbafolyamat után, sikerül pihenni?
Az a furcsa különben, hogy vannak olyan előadások, nehéz melós szerepek, amikor érzi az ember saját magán, hogy a teste az totál ko, legszívesebben aludna, az agya viszont csak pörög, pörög. Ezt a kettőt valahogy összhangba kell hozni úgy, hogy az ember lenyugtatja az agyát.
- A Harmadik Figyelmeztetés színészzenekarban játszani kikapcsolódást jelent?
Tökéletesen kikapcsol, a próbákat imádom, bár nagyon keveset tudunk gyakorolni, mert mindannyian mindig elfoglaltak vagyunk. Rendre csak koncertek előtt szoktunk egy-két próbát tartani. Hihetetlen élvezet, még ilyen élményem nem nagyon volt az életemben, mint az első pár koncert. Az a rezgés, ami húsz-harminc másodperc után érezhető a közönség és a zenészek között, az valami egészen elképesztő eufória.
Fotó: Harmadik Figyelmeztetés facebook oldala
- Egy esztergomi vendégelőadás, A szív hídjai után beszélgetünk a művelődési házban. Hogy működött itt ez a darab?
Nagyon érdekes volt, mert ezzel a darabbal elég sokat jártunk vidéken. Ennek az előadásnak az anyaszínháza a Belvárosi Színház, de szerintem közel ugyanannyit mentünk vidékre vele, mint amennyit ott játszottuk. A különböző terekkel mindig akkor szembesülünk, amikor megérkezünk. Esztergomban egy extrém helyzet volt, mert nem fért be a díszlet, de nagyon nem fért be. Közben meg iszonyatosan hangulatos hely. Ez ilyenkor nagy kaland. Ez még meg volt terhelve azzal is, hogy gyakorlatilag majdnem fél éve játszottuk utoljára.
- Nagyon más ilyenkor játszani, ha egy darab egy másik térbe kerül?
Nagyon. Játszottuk ezt a darabot közel ezer nézőnek, Debrecenben a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon. Az is pusztító, amikor húsz méterre ülnek az első nézők. De szerencsére egy néző szeme hozzászokik a térhez. Effektíve ugyanúgy tud látni a Szegedi Szabadtérin is közeliket, mint például egy hatvanfős stúdióban. Fantasztikus a színház.
Fotó: Belvárosi Színház honlapja - A szív hídjai
- A szív hídjait nézve, a hasonló érzelemvilág miatt, többször eszembe jutott A vágy villamosa című előadás, amit a Budapesti Kamaraszínházban kezdetek játszani, majd a Pesti Színház fogadta be az előadást…
Idéntől már nem játszom A vágy villamosát, visszaadtam. Elegem volt belőle, az előadásból is, igazából annyira más lett a helyzet. A Tivoliban egy speciális tér volt, gyakorlatilag három oldalról ültek a nézők, ott annak volt varázsa. A Pestiben is megszólalt, de ott ez a hagyományos színpad és nézőtér viszony, úgy gondolom nem tett jót az előadásnak, meg az sem, hogy ennyi ideje megy.
- Miért döntött úgy, hogy elköszön a szerepétől?
Alapvetően úgy éreztem, hogy már messze kiöregedtem abból a szerepből. Már nem sikerült az, hogy fél hattól, hétig eljussak oda, hogy én elhiggyem magamról, hogy az az erőtől kirobbanó fiatalember vagyok, aki amúgy már nem vagyok. Arra gondoltam, ha csak négy nézőben megfordul egy évadban, hogy ez az öreg színész mit ugrál ebben a szerepben, akkor az már rossz. Kellemetlenül éreztem magam a színpadon ebben a szerepben az elmúlt évadban, ezért tavasszal vettem egy nagy levegőt, és megváltam tőle. Nem lehet valamit tizenévig játszani büntetlenül. Ez az előadás már messze nem az, amit 1999-ben bepróbáltunk. El kell engedni dolgokat!
Megköszönve a beszélgetést, (amit még pár óráig biztos lehetett volna folytatni) nekem is el kellett engednem Zsoltot vissza, Budapestre.
Pifkó Szera
