„Az ablak fontos. A van-nal, nincs-csel
kapcsol össze, a bent-tel, kint-tel.
Pár millió fényévet enged
besugározni a padlóra,
mintha a sugár végcélja volna,
hogy hozzád jusson -
Gondold meg, kéz,
ki az ablakot csukod,
tárod,
milyen kozmikus mozdulat,
mellyel a mindenséget kirekeszted,
bebocsátod.”
/Károlyi Amy: Ablak/
A Vígszínházban játszik, könyvet ír, fotográfiákat készít, rádióműsort vezet. Hullan Zsuzsa, állítása szerint racionálisan-emocionális ember, aki bár sokat agyal dolgokon, mégis hallgat a megérzéseire. Egyfajta belső ablak kinyitása vezette a színház, az írás és a fotózás felé is. Az idei, a 40. Magyar Sajtófotó Pályázaton, a Mindennapi élet kategóriában első helyezést ért el Barátnők című fotójával. Ennek kapcsán beszélgettünk.
Fotó: Dömölky Dániel
Pifkó Szera: A Barátnők című képed középpontjában egy ablak van, amely előtt két barátnőnek, a 94 éves Lizának – a Vígszínház színésznőjének – és a 91 éves Irmának – a Vígszínház fodrászának – sziluettje látható. Az ablak, az emberi lélek fényhez és Istenhez való kapcsolatát jelképezi. Neked milyen a kapcsolatod a fénnyel és a fényt adó ablakokkal?
Hullan Zsuzsa: Nagyon szeretem mindkettőt. Az ablakokba tizenegy évvel ezelőtt estem szerelembe, amikor végigjártam a Caminót, ahol temérdek fotót készítettem omladozó, elhagyott, régi házak ablakairól, amik aztán az első, önálló fotókiállításomon fontos szerepet kaptak. Bármerre járok, amikor elmegyek egy ablak előtt, egy pillanatra bekukkantok rajta, és azonnal elkezd pörögni egy film a fejemben. Elképzelem, milyen körülmények között élnek ott az emberek, kik lehetnek, milyen kapcsolatban vannak egymással, minek örülnek, mit lehet a munkájuk, meg ilyenek.
Most az ablak szintén fontos szerepet kapott az életedben…
Hiszek a sorsszerűségben, abban, hogy működik valahol egy nagy rendezőelv és nekem fontos a párbeszéd közöttük és köztem. Sok jó képet csináltam Irmiről meg Lizáról, és valóban,érdekes, hogy pont egy olyan a fotót választottam, amin van egy hatalmas ablak. Ők olyanok számomra, mint az a fény, ami bejön azon az ablakon. Szeretem őket, jó velük lenni. Van bennük valami, ami a nagyszüleimre emlékeztet. Ahogy nő az éveim száma, gondolatban egyre többször térek vissza azokba az időkbe, amikben gyerekkoromban annyira jól éreztem magam. Például amikor főztünk a nagymamámmal, vagy csak néztem, ahogy gyúrja a tésztát miközben beszélgettünk, vagy amikor megtanított arra, hogyan kell elkészíteni az állatoknak az ennivalót, megengedte, hogy megfésüljem a haját, vagy a nagypapám mellé bújva az ágyban, közösen néztük a tévében az Esti mesét, és ámulva néztem, ahogy meghámozza az almát úgy, hogy egy darabban marad a héjja, vagy ahogy arra vártam, hogy elkészítse nekem a katonákat a friss kenyérből. Látom magam előtt, ahogy nagymamám leemeli a tálat a kredenc tetejéről, és most is a számban érzem a frissen sütött bukta ízét. Valahogy ezt az érzést varázsolja vissza a szívembe Irmi és Liza, amikor velük vagyok. Nagyon szépen kapcsolódnak ide Károlyi Amy versének gondolatai. Köszönöm, hogy megosztottad velem.
A 40. Magyar Sajtófotó Pályázaton, a Mindennapi élet kategóriában első díjas Barátnők című fotó.
Fotó: Hullan Zsuzsa
Fontos számodra, hogy milyen ablakok vesznek körül?
Vidéki lány vagyok és számomra fontos a kapcsolódás a természettel. Nem tudom innen van-e, de nem szeretem a függönyt az ablakon, ugyanis nem akarom elválasztani a természetet a belső tértől. Az otthonunkban sok ablak van, és nem takarjuk el a kilátást, bár az is igaz, hogy hozzánk sem lát be senki. Szeretem érezni a természetet akkor is, amikor bent vagyok a szobában, vagy éppen a konyhában ténykedek. Fogmosás közben néha még szarvasokban is gyönyörködhetek, akik a kertünk végébe járnak legelni.
Ha a fotóidat nézem, mindig úgy érzem, mintha mögé akarnál látni a dolgoknak…
Ez igaz, ugyanis elemzős alkat vagyok. Önmagamat is folyamatosan figyelem, elemzem. Nem mondom, hogy ez mindig jó, és némiképp ellentétes is a személyiségemmel, mert kos vagyok, sokszor lendületből, első indulatból teszek, mondok, dolgokat. Ám egyre inkább hagyom előtérbe kerülni az analizálást, a megfontoltságot a saját dolgaimmal kapcsolatban is. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és pár éve az élet elém sodort egy fontos dolgot. Intuícióimra hallgatva beiratkoztam egy coaching képzésre, amit el is végeztem, tehát life coach lettem. Vagy jobb szeretem azt mondani, hogy lélek tréner. Azoknak, akik hozzám fordulnak, pontosan megfogalmazott, lényegre tapintó kérdéseimmel abban tudok segíteni, hogy megtalálják utat, amin haladni szeretnének, a válaszokat azonban, amik ott vannak bennük, nekik, maguknak kell megtalálni. Egy ilyen folyamat végig kíséréséhez szükség van az analizáló gondolkodásra, elemző hozzáállásra, és úgy vélem, ez bennem megvan. Szeretem mindig több oldalról megvizsgálni a dolgokat. Ha konfliktusba kerülök, igyekszem megérteni a helyzetet, önmagamat és a másikat is. Próbálom megfejteni, mi munkálhatott benne, mitől és hogyan jutottunk el oda, ahol éppen vagyunk, és hogyan lehetne a legkevesebb veszteséggel, a legkisebb sérüléssel megtalálni a megoldást. Megpróbálom összefüggéseiben látni a dolgokat, és megérteni a másik ember viselkedésének okait, indítékait is.
Fotó: Hullan Zsuzsa
Ezért vezetett az utad a színészi pályára is?
Azt szoktam mondani, hogy racionálisan-emocionális ember vagyok, ugyanis szoktam agyalni dolgokon, viszont egyre tudatosabban igyekszem hallgatni a megérzéseimre. Az El Caminón velem történteket elmesélő könyvben, a Bakancskoptatóban több helyen is írok arról, mennyire fontos és érdemes hallgatni arra, amit az a bizonyos belsőhang akar velem közölni. Még soha nem csalódtam, amikor nem hessegettem el, hanem megfogadtam és aszerint cselekedtem, amit mondott.
A Caminón Finisterra felé.
A sorsszerűségről beszélünk, és azt hiszem sorsszerű, hogy színész lettem. Nem tudom miért, nincs rá magyarázat, egyszerűen így kellett legyen. Ahogy azt sem tudom megmagyarázni, miért kezdtem el fényképezőgéppel a kezemben pillanatokat megörökíteni. A színházzal, a coachinggal és a fotózással kapcsolatban is azt érzem, hogy velem megtörténnek a dolgok anélkül, hogy különösebben tervezném azokat. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell rengeteget dolgozni, mert naná hogy kell. Szeretek abban lenni, ami éppen történik velem és meggyőződésem, hogyha odafigyelek arra, amit a belső hang, a jobbik énem súg, akkor klassz dolgok történnek velem. Egyébként szerintem lassan érő típus vagyok, de nagyon bízom benne, hogy sokáig elállok, mint a jó befőtt.
Az önbizalom kérdésével hogy állsz?
Az biztos, hogy nem teng túl, de dolgozom rajta, és amikor majd az út végére érek, remélem még jó sokára, az is szépen egyensúlyban lesz. Átbillenni nem fog soha, annál erősebb kontroll alatt tartom önmagamat, ami nem mindig jó, sőt néha egyáltalán nem jó. Látom azt, amin dolgoznom kell, folyamatosan tanulok, mindig van min javítani, és mindig van hova fejlődni. Törekszem arra, hogy reálisan lássam és elfogadjam a jó dolgokat is, amik történnek velem. Remek lehetőség az önbizalmam fejlesztésére, amikor olyan pozitív visszajelzést kapok, mint most ez a díj, ahol egy nemzetközi zsűri, anonim módon, csak a fotó alapján hozta meg a döntését. Igyekszem a helyiértékemen kezelni magam.
Fotó: Hullan Zsuzsa
Amikor kiderült, hogy megnyertem a Sajtófotó Pályázat egyik kategória díját, felhívtam Keleti Évát, akit a mentoromnak tartok, és hatalmas boldogság számomra, hogy szakmailag támogat, mögöttem áll. Azt kérdezte tőlem, tudom-e hogy ez milyen óriási nagydolog? Igen, tudom, és nagyon büszke és boldog vagyok. Tiszta szívvel tudok örülni annak, amit elértem. Ennek az első díjnak most például annyira, hogy napjában többször hangosan kimondom, néha akkor is, ha senki nem hallja, csak úgy, magamnak. Mert jólesik. Mert én csináltam, én dolgoztam meg érte, és megérdemlem az elismerést önmagamtól is.
A kíváncsiságom és a tettvágy persze nem hagy nyugodni, már bele is vetettem magam a soron következő kihívásokba. Élvezem ezeket a feladatokat, folyamatosan dolgozom rajtuk és izgatottan várom a fejleményeket. Persze, hogy egy újabb sikernek örülnék a legjobban.
