Rudolf Szonjával, a Vígszínház friss diplomás színésznőjével a járványhelyzet miatti korlátozásokból fakadóan sajnos csak online keretek között tudtunk beszélgetni. Bár a személyes találkozás nem jöhetett létre, mégis úgy érzem sikerült kapcsolódnunk egymással és beszélni gyermekkoról, az egyetemről, színházról és a hétköznapi csodákról.
Fotó: Kleb Attila
- Most online fogadtál az otthonodban, ahol sok szép tengert, naplementét ábrázoló fotó látható mögötted…
Igen. Az a szokásom, hogyha elutazunk valahova, akkor onnan mindig beszerzek egy képeslapot, legyen rajta akár egy múzeumban található festmény, vagy éppen tengerpart naplementével. Van olyan falrész is, ahol színház meg koncertjegyek vannak kirakva, illetve ahol régi családi fotók. Alapvetően elég nosztalgikus ember vagyok, szeretem magam emlékekkel körülvenni.
- Számodra a tenger akkor a nyugalmat jelenti?
A látványa abszolút megnyugtat, de amúgy nem vagyok egy nagy úszó vagy búvárkodó. Világ életemben én voltam a leglassabb a vízben. Amikor gyerekkoromban az ovival, meg az iskolával jártam úszni mindig én voltam az, aki még ott kalimpált valahol hátul, míg a többiek már a parton voltak. Mostanra szerencsére már nem ennyire rossz a helyzet. (nevet)
- Ha már a gyerekkorod emlékeiről beszéltél, nagyon kíváncsi vagyok, hogy a színházzal kapcsolatba mi az első meghatározó élményed?
Ha első emlékről beszélünk, akkor az mindenképpen a szüleimhez köthető (Nagy-Kálózy Eszterhez és Rudolf Péterhez (*-a Szerk.). Az első élményem, hogy felállnak játék közben és azt mondják, mennünk kell játszani. Nem értettem, hogy hova mennek játszani. Másik gyerekhez? Itthon nem elég jó a játék? Aztán persze megtudtam mit is takar ez pontosan. Nem cipeltek be folyton a színházba, nem voltam az a színházi gyerek, de van egy-két emlék, ami nagyon megragadt bennem. Legfőképp az a hangulat, ami jelen volt anyukámék öltözőjében egy-egy előadás előtt. Például a Chioggiai csetepaténál az Új színházban. Csacsogtak a színésznők, sminkeltek, készültek. Jó volt, hogy részese lehettem ennek a nyüzsgésnek.
- Ehhez képest felnőttként mennyiben változott az akkori varázs?
A varázs nem múlt el. Amikor bemegyek a színházba, megérzem a színház illatát...Ez nem változott. Szeretem az üres színpad és nézőtér látványát előadás előtt. Amikor érezni lehet, hogy még pihen, de nem sokára megtelik élettel, mert mindenki ezen dolgozik a háttérben, mindenki készül. Az öltözőben most már megvan a saját kis közegem. Nagyrészt azokkal a lányokkal öltözöm együtt, akikkel elvégeztem az egyetemet. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Ugyanúgy készülünk és csacsogunk és hülyéskedünk, mint anno anyukámék. Van ebben valami szép.
- Tavaly végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és olyan különös helyzet adódott, hogy a Vígszínházban volt a diplomaosztód. Milyen érzésekkel vetted át a diplomádat az egyetem körül kialakult nehéz helyzetben?
Bennem most elég sok szomorúság van. Bárhogy nézzük is lezárult egy korszak. Mostantól már nem ugyanazt fogja jelenteni az egyetem, mint eddig. A diplomaosztón sok minden kavargott bennem. Fájdalom az iskolánk miatt és fájdalom az osztályom miatt. A koronavírus miatt kialakult helyzetben mi nem nagyon tudtunk elbúcsúzni egymástól. Nem tudtuk lejátszani az utolsó előadásainkat, nem tudtuk megtartani az előadás előtti rituáléinkat, nem tudtunk elbúcsúzni a termektől, az épülettől, de legfőképpen egymástól sem. Úgy gondolom, hogy a végzős osztályoknak, az utolsó előadások mindig emlékezetesek lehettek. Azt képzelem, hogy még jobb és szabadabb előadások születhettek akkor, azzal a boldogsággal, hogy következik valami új, valami izgalmas és szabad, és azzal a szomorúsággal, hogy lezárul egy csodálatosan sűrű korszak. Tudván, hogy sosem leszünk már olyan szorosan együtt, mint azalatt az öt év alatt, amit végigcsináltunk. Mindezek mellett örültem, hogy a diplomaosztón mégis egymás kezét fogva vehettünk egy rövid, de méltó búcsút. Furcsa volt, hogy nem a szokott módon, az egyetemen, de közben szép is volt, hogy tulajdonképpen már a jövőbe nézve, egy ilyen gyönyörű színpadon és nézőtéren. Előadtunk egy dalt, ami rólunk, az osztály tagjairól szólt és egymásról énekeltük. Keserédes volt ez is...A zenéjét Mester Dávid írta, a szöveg megírásban pedig Tóth Krisztina segített nekünk. Nagyon örülök, hogy előadhattuk, mert ez kicsit kárpótolt minket.
- A mestereitektől, Hegedűs D. Gézától és Forgács Pétertől milyen útravalót kaptatok a diplomaosztón? Milyen záró gondolatokkal indítottak el a pályán benneteket ebben a helyzetben?
Utoljára Forgács Péter beszélt velünk egy kis körben, ott a Vígszínház színpadán. Körbe fogtuk egymás vállát és akkor búcsúzóul azt mondta, hogy tudjuk, hogy ez egy fáradságos öt év volt, hullámvölgyekkel, és hogy mindenkiben vannak hiányérzetek. Vannak dolgok, amik nem úgy alakultak, ahogy szerettük volna, de a lényeg az, hogy ő szeret minket és hisz bennünk. Hegedűs D. Géza számomra azt az útravalót adta, ahogyan ő világ életében dolgozott. Ő egy rettenetesen szorgalmas valaki, aki soha nem vitte bele a magánéletét, vagy azt, hogy ő éppen jelenleg hogy érzi magát, se a tanításba, se a próbafolyamatokba. Ez számomra nagyon inspiráló. Azon leszek, hogy hasonlóképp tudjak majd kizárni zavaró körülményeket és csak a munkára fókuszálni. Mindig azt mondta, hogy ő megért engem,hogy mi introvertáltak, csöndesen meghúzódunk, figyelünk az életben, de a színpadon kiadunk és beleadunk mindent.
- A sors úgy hozta, hogy végül Az apa című előadás volt az első premiered társulati tagként a Vígszínházban…
A Szerelmek városa lett volna az első, de azt el kellett tolni. A dzsungel könyvében átvettem egy szerepet augusztusban, de az első igazi premierem végül is Az apa lett teljesen véletlenül. Waskovics Andrea barátnőm és kolléganőm játszotta Laura szerepét, de nem tudott részt venni a főpróbahéten, mert kontakt személy volt. Én ugrottam be helyette, így ezentúl felváltva játsszuk majd azt a szerepet. Eléggé nagy kihívás volt számomra. Még sosem kellett beugranom, féltem, hogy sikerül-e majd felvenni a fonalat, de Valló Péter rendező és a többiek is mind nagy szeretettel fogadtak és segítettek mindenben.
- Hogyan hatott rád ez a helyzet? Hogy tudtál ebben az egészben működni?
Nagyon izgalmas volt pláne, hogy utána, pont rá egy vagy két hétre, ugyanabban a darabban egy másik szerepbe kellett beugranom. Szintén a covid ügy miatt. Akkor azt hiszem másfél napom volt arra, hogy felkészüljek. Nagyon érdekes, mert egy kicsit úgy éreztem magam, mint régen a vívóversenyek előtt. Egyfajta versenyállapot alakul ki itt is az ember fejében, megnő az adrenalin szint és ez segít abban, hogy az ember arra koncentráljon, amire kell. Pont ez a jó ebben, hogy ilyenkor teljesen ki tudom zárni azt, hogy mi van körülöttem, otthon, a külvilágban, mert tudom, hogy van valami előttem, amit teljesítenem kell egy bizonyos idő alatt, nem cserbenhagyva a kollégákat és magamat. Bizonyos értelemben a maximumot kell hoznom. Azért ilyenkor az a legfontosabb, hogy az ember megjegyezze a mozgást, a szöveget, a végszavakat és ha még tud jól is játszani, hát az a hab a tortán szerintem. Őszintén szólva nagyon örültem ennek a feladatnak. Titkon mindig is ki szerettem volna próbálni. Mindenki azzal bátorított, hogy ez egy nagyon hálás szerep. Ha sikerül teljesíteni az egy önbizalmat ad a színésznek, a kollégák pedig hálásak. Izgalmas élmény volt, de azért nehéz ez. Főleg mert, sosem fogom úgy érezni, hogy enyém a szerep. Egy átvett szerepnél szerintem az izgulás, a bizonytalanság egy kicsit mindig megmarad.
Rudolf Szonja Az apa című előadásban a Pesti Színházban. / Fotó: Dömölky Dániel
- Sajnos túl sok lehetőséged nem is volt elmélyíteni magadban ezt a szerepet, hiszen a járványhelyzet miatti korlátozások nem tették lehetővé, hogy sokszor játsszátok ezt az előadást. Hogyan lehet mégis szinten tartani egy szerepet magadban?
Igen, ez most szünetel. Mint ahogy az egész színház. Nyilván lesznek majd megint mindenből felújító próbák. Akkor előtte átrágom a szöveget, meg átgondolom, hogy is volt, merre kellett menni. A dzsungel könyve volt még ilyen, ott Tuna szerepét vettem át. Abból is nagyon keveset tudtam játszani, ezért ott is azt érzem, hogy sokkal jobban izgulok, mint bármelyik másik előadásnál, mert nem érzem azt, hogy az enyém a szerep. Nem egy olyan bonyolult dolog, de mégis egyszerűen sokkal jobban izgulok, mint bármi másnál.
- Angelus Iván tánciskolájában már korán magával ragadott a kortárstánc. A táncművészet helyett végül mégiscsak a színészi pályát választottad, miért?
A tánc meg a színészet nekem még mindig nagyjából ugyanazt a helyet foglalja el a szívemben. Igazán sose tudtam eldönteni, hogy melyik az, ami felé jobban húzok. Azt gondoltam, hogy a színészetben tudok táncolni is, tehát az jobban magába foglalja ezt, viszont a táncban kevésbé tudok más ember lenni. Abban is lehet, csak másképp. Amikor sikerült döntenem, akkor még nem vettek fel a Színművészetire, de a Kortástánc Főiskolára igen. Akkor úgy voltam vele, hogy meglátom majd, hogy kikopik-e a színészet. Nem kopott. Azt éreztem, hogy habár imádok táncolni, mégsem vagyok elég jó benne. Bár ez elég szubjektív dolog. Én magamból hiányoltam ehhez a pályához azt az eltökéltséget, ami szerintem kellett volna. Jobban izgatott a színészet, a komplexitása, de hazudnék, ha azt mondanám nem hiányzik a tánc. Nagyon hiányzik.
- A színházhoz is kell egyfajta tűz nem? Hogy az a szerep aznap este igazán a tiéd legyen.
Igen, bár nem tudom, hogy van-e olyan, akiben például minden nap megvan ez a tűz. Valószínűleg van. Én ezt nagyon irigylem, mert bennem változó. Viszont, ha nem érzem a tüzet akkor is, mindig megpróbálok száz százalékon teljesíteni. Ezzel tartozom magamnak és mindenkinek. Amikor egy nap, egy előadás így indul, kicsit szenvedélytelenül, de sikerül átfordítani, az viszont csodálatos! Olyankor rájön az ember, hogy ja ezért csinálom! Ezért a fordulatért. Mert a játék kiemel a hétköznapi gondokból és megszülethet a csoda. Ennek kapcsán arról beszélgettünk a szüleimmel és másokkal is, hogy talán a magyar színésznek egy kicsit nehezebb is ez az átalakulás. Amerikában vagy Angliában úgy képzelem, bár nem tudom, hogy ha egy nap egy színész Hamletet játszik, akkor például előtte nem megy el szinkronba vagy forgatni, egyszóval nem egy zaklatott, átdolgozott nap után esik be a színházba.
Rudolf Szonja és Reider Péter A dzsungel könyve című előadásban a Pesti Színházban.
Fotó: Dömölky Dániel
- Ez a zaklatott lét viszont elég sokat adhat egy szerephez. Lehet, hogy pont ezért van meg ez a végtelen nagy szenvedély a magyar színészekben a szerep és a színház iránt, mert ott van a napnak a fénypontja számukra. Olyankor kinyílik egy ablak. Neked ez az ablak már nyílik, megvan ez az érzés esténként?
Meg, amúgy sokszor megvan igen. Nagyon érdekes, kettős állapot van ilyenkor az emberben, mert egyrészt próbál teljesen benne lenni a szerepben és arra figyel, amit a karakter csinálna vagy mondana, másrészt ez egy skizofrén állapot, mert közben meg ott vagyok ugye én is, és akkor én néha instruálom azt, aki a karakter, vagy fordítva. Ha az ember aznap jó állapotban van, akkor viszont háttérbe tud szorulni ez a veszekedés a fejben. A folytonos harc, hogy a szerep van elől vagy én. Olyankor kevésbé gondolkodik vagy jár az ember agya. Csak megy az eseményekkel, a partnerekkel, tud rájuk figyelni. Egyszóval jelen van.
- Ezeken az érzéseken kívül, neked milyen csodát ad még a színház?
Nekem azt a csodát, hogy egy kicsit lehetek más, mint aki vagyok. Valószínű az ember a színészetet ezért is kezdi csinálni, mert kíváncsi arra, hogy milyenek más emberek, más reakciók, más életek. Ilyenkor kicsit kiléphetek a saját bőrömből és lehetek valaki más. Kinyithatok egy új ablakot magamban. És az is csoda, hogy ezt egyszerre élhetem meg a partnerekkel és a nézőkkel. Egy időben egy helyen ugyanaz foglalkoztat és köt le minket. Együtt játszhatunk. És milyen jó, hogy így felnőttként is lehet játszani. Ezt mind csodaként élem meg.
Sok ilyen játékot kívánok még neked!
Pifkó Szera
