Pass Andrea író, rendező drámáiban általában komoly társadalmi kérdéseket feszeget, melyeket, ha az ember lát, nehéz utána megszólalni, és sokáig motoz még a nézőben az általuk keltett kérdés és érzés. Találkozásunkkor elsősorban a darabok születéséről és az alkotói folyamat hátteréről kérdeztem.
- Kell, hogy tudd milyen helyszínre/színpadra álmodod meg a darabot? Ez befolyásolja azt, hogy milyen lesz a dráma, amit írsz?
Abszolút. Ha például osztálytermi előadást csinálok, akkor az eszköztelenséggel kell számolni, ilyenkor sokat építek a diákok fantáziájára. A Trafó színháztermébe szánt Eltűnő ingerek esetében végig a szemem előtt lebegett az a megmérettetés, hogy annak, ami a színpadon történik, át kell ütnie egészen az utolsó sorig. A darabban vannak "kisrealista" jelenetek, ezeknek a hangolása már rendezői feladat, de a jelenetek szerkesztésében odafigyeltem arra, hogy mindig kövesse őket valami szürreálisabb etap, ami már nagyobbat tud robbanni. Inspirálóak ezek a térbeli kötöttségek. A vándorkutyát a Vígszínház Házi Színpadán mutattuk be, ami megint egy kisebb térnek számít, viszont tudtam, hogy lehet díszletem, amire független területen ritkábban jut a költségvetésből. Aki látta A vándorkutyát, az tudja, hogy nem egy szokványos nappali a díszletünk. A Bobor Ági által megalkotott tér olyan, mint egy felnagyított makett, ami ettől mégis stilizált, ahogy a Devich Botond féle díszlet is az Eltűnő ingerekben, ami ilyen módon szintén épít a néző fantáziájára.
- Olyan is előfordul, amikor úgy írsz darabot, hogy nem tudod hova készül…
Igen, a Napraforgó ilyen volt. Évekig "állt a fiókban", mert a színészeken kívül nem érdekelt senkit, végül a Staféta pályázatnak és Kulcsár Viktóriának köszönhetően a Jurányi színháztermében mutattuk be. Tudtam, hogy a térnek egy tornatermet kell megidéznie, de már egy ócska zöld linóra sem volt elég a pénzünk, viszont a Jurányiban kallódott egy lejátszott piros padló. Kipróbáltuk és beleszerettem. Ez a piros izzás az ütött- kopott zsámolyok alatt nagyon szépen "megágyaz" a drámánknak. Szakadt, ferde, kiselejtezett zsámolyokat használunk, mert azokat kaphattuk meg ingyen. Én imádom ezeket a "bútorokat", még szerencse, hogy nem volt pénzünk, mert nagyon erősen megteremti az előadás hangulatát ez a nyomasztó tornatermi légkör.
Fotó: Dömölky Dániel / A vándorkutya
- A közönségtől ez mennyi plusz odafigyelést és fantáziát kíván, ha a díszlet csak jelzés értékű?
Ezt nem tudom, de arra oda lehet figyelni, hogy egy adott előadásban mennyi fogódzót nyújtunk a látvánnyal. A vándorkutyánál azért jó, hogy egy picit konkrétabb a díszlet, mert a történet dramaturgiája bonyolult, nem könnyű összerakni. Egy térben létezik a három család, és ha még a díszlet sem nyújtana semmilyen kapaszkodót, akkor félő, hogy elveszne a néző. De vannak olyan előadások, amelyeknél kifejezetten szeretem azt, ha lehetősége van a közönségnek kiszínezni azt az alaprajzot, amit nyújtunk neki. Nyilván a díszletnek az a feladata, hogy megteremtse azt a közeget, azt a hangulatot, amit a darabban megálmodtam. Nézőként nagyon tudom hiányolni egy előadásban, ha ezt nem kapom meg, ugyanakkor, ha túl részletező vagy konkrét a látvány, akkor lefojtja a fantáziám, amit szintén nem szeretek.
- Amikor írod a drámáidat, számodra lelkileg mennyire megterhelő ez a folyamat?
Iszonyú nagy koncentrációt, energiát követel tőlem minden egyes munka, de ennek csak így van értelme. Nem hiszem, hogy engem jobban megviselne, mint bárki mást, aki komolyan veszi a munkáját.
- Időben nálad mennyi egy darabnak a megszületése?
Teljesen változó. A Más nem történt című darabot nagyon gyorsan megírtam. Van olyan téma, ami hamarabb ki tud bomlani, és van olyan, amivel nagyon megszenved az ember. Azért nem árt, ha minimum három – négy hónapot szentelek egy-egy anyagnak, hogy tudjon érni, hogy rá tudjak nézni két lépéssel távolabbról. A Napraforgón évekig dolgoztam, de az egy nagyon korai próbálkozás, kevés önbizalmam volt és a téma is kényes, közel áll a szívemhez. Az Eltűnő ingerek témája szintén évekig érlelődött bennem. A vándorkutyát négy hónap alatt írtam meg, de a dramaturgiai ötlet évekkel korábbról származik.
- Mi az, amit nagyon szívesen rendeznél, ami nem a saját darabjaid közül való?
Főleg olyan szövegekkel dolgoznék, amelyek epikus anyagok, amiket dramaturg segítségével én adaptálhatok, mert így méginkább a magaménak érezhetem az anyagot. Drámában nincs sok olyan mű, amit jelenleg megrendeznék, mert amíg van ötletem, addig azokat szeretném megírni, csak közben töltekezni és pihenni is kéne, szóval jövőre lesz olyan is, hogy nem saját darabot rendezek. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a színészek nagyon igénylik, szomjazzák, hogy kortárs szövegekkel dolgozzanak, ahogy a néző is hálás érte, ha róla, a máról van szó a színpadon.
Fotó: Székelyhidi Zsolt/ Eltűnő ingerek
- Az írás egyfajta lélek kiadás, te miből töltekezel egy- egy írói periódus után?
Törekszem a hétköznapjaimban a harmóniára, ez erőt tud adni. Például futok minden nap, ami egyfajta rendszerességet is teremt abban a rendszertelen életmódban, amit a színház hoz magával. Nyáron pedig a Balatonnál szoktam lenni Révfülöpön, na az feltölt. Ott két jelenet megírása között lemegyek úszni, futni vagy a barátaimmal vagyok. Nekem a nyár borzasztóan fontos, és akkor nem is akarok próbálni. Darabot írni viszont muszáj, de a nyár az nekem szent .
Sok harmóniát kívánok neked, hogy aztán a nézők sok írásodat láthassák még a színpadon.
Pifkó Szera
