Dér Zsoltot egy hangulatos és csendesnek kicsit sem mondható, nyüzsgő és népszerű, játszóteres kertben vártam egy szép őszi délutánon. Mikor megérkezett leültünk a gyerekzsivajtól hangos kert szomszédságában, ő egy limonádét rendelt és beszélgetni kezdtünk a Katonáról, színházról, játékról…
Fotó: brozsekniki©
- Szeptembertől a Katona József Színház társulatának tagja lettél. Mikor vált biztossá, hogy ott lesz a bázisod?
Harmadikban kerültem a Katonába, amikor a Faust című darabban játszottam. Utána végig adott munkát nekem volt osztályfőnököm Máté Gábor. Ezalatt az időszak alatt egy beszélgetésünk során meg is jegyezte, hogy az mutat valamit, hogy ő mekkora és milyen mennyiségű munkát ad nekem. Ebből már lehetett sejteni, hogy bennem gondolkodik, így nem ért meglepetésként az, hogy most ott lehetek társulati tag. Annyira nem, hogy a napokban csapott le rám az az öröm, sokk és pánik, amit az emberben ez a dolog normálisan generál. Amikor megkaptam a Faustban azt a kis szerepet, akkor az hihetetlen nagy boldogságot okozott, majd utána két évig valahogy elfojtottam magamban ezt az egészet. Most pedig a teljes sejt szintű pánik szélén állok minden pillanatban. De hogy ezt ki tudtam mondani, el is kezdtem feldolgozni, és el is tudtam kezdeni igazán a munkára figyelni, meg a többiekre.
- Jelenleg egy próbafolyamat végén vagy…
Igen, Lucy Kirkwood, Munkavégzés során nem biztonságos című darabját próbáljuk. Sose tudtam, hogy ezeket a brit brodway típusú darabokat, hogyan lehet jól lefordítani, mert ők nyelvileg nagyon frappánsan tudnak ilyen éles-egyenes sharp mondatokat mondani.
- Szereted az ilyen típusú előadásokat?
Nézek egy sorozatot, a Viszályt, ami két hollywoody hatvanas évekbeli sztárnak a rivalizálásáról szól. Ebben történik meg az, hogy a Brodwayn játszik az egyik színésznő, belép a színpadra, és úgy emlékszem, azt kérdezi ki kért itt kávét, akkor felharsan a közönség és tapsol. És a színésznő áll és viseli, hogy bejött ő, a sztár, elmondott egy frappáns mondatot és utána nevetnek. Én nem találkoztam ilyen darabbal, ami ennyire erre a ritmusra épít, ezért ezt most nagyon-nagyon élvezem. Ráadásul a darab rendezője, Máté Gábor nagyon jól nyúlt ehhez. Szóval így szöszölődünk. Hogy amúgy ezek a frappáns mondatok, hogyan fognak tudni elmélyülni és hogyan tud nagyon emberivé válni, hogy megjelenjen egy bizonyos típusú ember, akinek sok köze van hozzám, Dér Zsolthoz, de sok köze van azokhoz az élményanyagokhoz is, amiket én mondjuk más emberekről megláttam és elmentettem magamban, azt még nem tudom.
Fotó: Dömölky Dániel / Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos / Katona József Színház
- A színház számos dolgot magában hordozhat, elindíthat és közvetíthet is egyszerre a befogadó felé…
Szerintem egy színházi előadás, bármilyen műalkotás, az indítson be, kérdőjelezzen meg bennem is rengeteg mindent, a nézőben is. Van egy szint, amit se a rendező se senki nem fog kérni a színészétől, anélkül is lehet valószínű nagyon jó, jól el lehetett játszani azt a szerepet, de az már a színész dolga, hogy azt a valami kis pluszt, réteget magából azt bele tudja-e rakni, veszi-e rá a fáradtságot vagy nem. Nem biztos, hogy meglátszódik, ebben nem vagyok biztos, hogy ez úgy feltűnik, de ez már mindenkinek a saját feladata, hogy ezt elvégezze, hogy ezáltal kinyisson a nézőben egy kis ajtót.
- Meghatározható, hogy ez az ajtókinyitás nálad mikor jön el?
Nézd, én nagyon jól hazudok magamnak. Sokszor azt gondoltam, hogy a megfelelő energiamennyiség, hangerő, a belső nyers izom az elég. Ha én eleget izzadok kívül belül, akkor én nyilván elvégeztem azt a munkamennyiséget, ami kell, hiszen elfáradtam, belementem, és most kezdek rájönni, számomra fontos emberek miatt, akik megtanították és tanítják ezt nekem, élesen, kíméletlenül, humorral, nagy segítő szándékkal, hogy hát nem. Ez nem jelent semmit, ettől csak egy jó tornász leszek, de nem nyitottam ki magam. Ilyen módon nem is tudok igazán válaszolni a kérdésedre. Nincs egy ilyen meghatározható pont.
Fotó: Dömölky Dániel / Bádogdob / Katona József Színház
- A Bádogdob kapcsán azt éreztem, hogy a te figurádban még van valami, amit még meg akarok fejteni…
Ez a cél mindenképp. Szerintem senki sem megfejthető, mindenki végtelenül bonyolult, minden ember, miközben sokszor nagyon egyszerűnek hisszük és látjuk is. Nem is olyan egyszerű a megfejtés a dolgokra, de az valójában csak egy újabb kérdés, egy újabb rétegnek az ajtaja volt, ahova megint beléphetünk. Nekem a Bádogdob az egy ilyen utazás. Különleges, mert ezt a szerepet úgy építették fel számomra, mint egy alagutat, amin én bemegyek amikor elkezdődik az előadás, és a végén feljövök a felszínre. Mindig az az érzetem, mintha egy csövön keresztül mennék és bolyonganék. Mindig valami új tapasztalat, utazás, réteg a Bádogdob. Ez amiatt történhet így, mert olyan bizalommal, szeretettel, figyelemmel, nyíltsággal találkoztam mindenki részéről a próbák alatt, hogy én megengedhettem magamnak azt, hogy teljesen szemellenzősen belemerüljek ebbe a dologba, és ebből egy ilyen utazás válhasson számomra.
Egyszer láttam ezt az előadás, de úgy vagyok vele, hogy megnézném mégegyszer, meg még egyszer, mert ez az az előadás, aminél azt éreztem, hogy olyan, mint egy hagyma, amiről le kell a rétegeket szednem ahhoz, hogy megértsem, hogy valójában mi van ott a rétegek alatt…
Valóban így van és csodálatos, hogy ezt mondod. A Máténak ebben nagyon nagy szerepe van, hogy ez ilyen lehet, és gyere, nézd meg még egyszer. A Katona társulatában az a csodálatos, hogy sosem nyugszanak meg, én azt látom. A bemutatóra messze nincs készen egy előadás szerintem, hanem folyamatosan megyünk tovább. Tisztítjuk, változtatjuk, alakítjuk a helyzeteket, és nekem ez nagyon szimpatikus. Rajongva szerettem például, Schillingnek a Krétakörét. Ők állandóan megújultak, mindig kerestek valamit, egyre tovább és messzebb. Lehet, hogy megtalálták a legjobbat, de akkor is kipróbáltak még tíz másik utat, mert hátha ott is találunk valamit. Ezt érzem a Katonában is.
- A Bádogdob díszletei igazán mesések, akár egy mesekönyv illusztrációi.
Nagyon pontosan mondod, ez egy mese , egy gyerek, egy fura lény szemszögéből elmondva. Én imádom azt, amikor megérkezik egy díszlet, minden átalakul, jönnek a csodálatos jelmezek. Én mindegyiket imádom, nagyon remélem, hogy ez így is marad. Mindez akkor van, ha azt érzem, hogy az a jelmez, amit viselek, az személyes, mert ha az nagyon általános és unalmas, akkor elkezdek hisztizni.
Fotó: Dömölky Dániel / Bádogdob / Katona József Színház
- Szüleid mindketten színházi pályán is tevékenykednek. Mennyire hatottak arra, hogy te színész lettél? Terelgettek ebbe az irányba?
Számomra a szüleim, az egész pilisborosjenői légkör, a ház az egy igazi menedéket jelentenek. Sajnos mostanában nagyon keveset tudok ott lenni, ezért inkább azt tudom mondani, hogy nekem ők mindig a bázist jelentik, ahova vissza lehet térni. Nem terelgettek, nem erőszakoltak rám dolgokat, sőt édesanyám nagyon szorgalmazta, hogy asztalos legyek, masszőr legyek vagy menjek magyar szakra. Édesanyám egy igazi csoda, jó boszorkány. Ő dietetikus is, most már megvan a cukrász képesítése, okleveles masszőr. Rengeteg lábon áll. Apám is tanít, forgat, színházban rendez. Ők mindig csinálnak valamit. Engem nagyon inspirál az, hogy ők nem állnak meg egy pillanatra sem. Tehát az öregedésnek, a punnyadásnak semmilyen jelét nem mutatják, hanem egy állandó küzdelemben és megújulásban élik a mindennapjaikat. Nagyon sokat segítenek egymásnak. Nekem ők a sűrű bizonyíték arra, hogy lehet élni egymással harminc éven keresztül.
- A színpad mennyire tekinthető a színészek játszóterének? A színház mennyire egy játszótér, csúszdával…
Kísérleti laboratórium a színház. Ahogy a Szputnyik hívta régen magát, „Viselkedéskutató Intézet” azt hiszem ez volt a nevük. Ez a Bodónak egy nagyon pontos megfogalmazása. Igen. Szerintem ez egy ilyesmi. Az egy másik dolog, hogy ezt főleg kisgyerekek csinálják, csak már felnőtt és nagyobb testekben, de azért szerintem ezek ilyen laza személyiségek. Olvastam és nagyon tetszett, hogy a legtöbb alkotónak nem szilárdul meg a személyisége, hanem nagyon laza személyiség halmazokban léteznek. Azért is van az, hogy ilyen könnyen tudnak csúszni egyikből a másikba, mert bennük máshol vannak a határok és a gátak. De az emberben nagyon sokszor van az, hogy ezt a játékot unja, elfárad, mert nem akar szöveget tanulni, hagyják békén, nem akarja, hogy mindennap előadás legyen este, mert nem tisztázott magában rengeteg kérdést, hogy miért is csinálja ezt, mit akar, mit szeretne ezzel. Mióta ezek a kérdések jobban a helyükre kerültek bennem, azóta újra van energiám, megint azt érzem, hogy ez egy öröm, nem egy felelősség, hanem öröm. A játék most felvillanyoz, és energiával tölt el.
Pifkó Szera
