Már nagyon vártam a pillanatot, amikor Szamosi Zsófia színésznővel beszélgethetek. Egy kicsit hűvösebb, de napfényes áprilisi délelőttön találkoztunk, hogy meséljen nekem az évadban elért sikereiről, szabadúszásról, Oscar átadóról, és a színészi pálya esetleges nehézségeiről.
- Ebben az évadban lettél szabadúszó. Hogyan alakult az elmúlt egy éved?
Tulajdonképpen ez az évadom tök jól alakult. Az elején a Znamenák Istvánnal csináltunk egy bűnügyi vígjátékot, olyan fajta darabot, amilyet soha nem csináltam. Jó volt vele dolgozni. Extra kihívás volt annál is inkább, mert egy nagyon nagy női főszerepet alakíthattam. Utána csináltam egy monodrámát, amire Lengyel Anna kért fel. Ez szöges ellentéte volt az előbb említett vígjátéknak, ahhoz képest egy egészen minimál stúdió előadás. Az egyetlen közös vonás bennük az, hogy nagyon-nagy feladatom van mindkettőben. Egyébként minden más, amit színészként használnom kell. Mindkettőt szeretem csinálni. Az évad második felében meg egy filmfőszerepet forgattam. Amíg Pintér Bélával dolgoztam, addig is voltak külső munkáim időnként, de azt éreztem, hogy bizonyos feladatok igazából akkor találnak majd meg hogyha lépek. Persze ez a szabadúszás iszonyú kockázatos, és nem vagyok akkora celeb, hogy mindenhova hívjanak. Ebből kifolyólag, hogy a jövő évadom hogyan alakul, azt nem tudom. Ebben tényleg az a nehéz, hogy nagyon rövid időre látok előre.
- Említetted, hogy a monodráma nehéz. Mi jelenti számodra a legnagyobb nehézséget benne?
A monodrámában az a nehézség, hogy az ember már a próbák alatt elhiggye azt, hogy elég érdekes tud lenni akkor is, ha egyedül van a színpadon. Egy monodrámában nincsenek nagy látványelemek, színészcentrikus műfaj. Számomra a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy higgyek magamban annyira, hogy ne kezdjek el sietni, ne kezdjek el kapkodni félve attól, hogy unatkoznak majd a nézők. Hogy merjek lassú lenni, nagyobb szüneteket tartani. Szerencsére ez a félelem egy pár előadás után teljesen megszűnt. Nyilván, amíg az ember nem találkozik a nézőkkel, addig semmiféle visszacsatolás nincs, de onnantól kezdve elkezdi megérezni azt, hogy igenis lehet merni lassúnak lenni akár, vagy szünetet tartani, mert az ember érzi a nézők figyelmét vagy azt, ha lankad a figyelmük.
Fotó: Szarka Zoltán
- Másképp készültél fel erre a szerepre?
Életemben először néztem szembe azzal a problémával, hogy rengeteg szöveget kell meg- tanulni és amíg nem tudom a szöveget, nem tudok próbálni. Ebben az esetben nem lehetett úgy próbálni, hogy a szövegkönyv a kezemben van és olvasgatom. Amíg nem tudtam a szöveget, addig az a rész nem létezett. Szóval szerintem máshogyan kell egy monodrámával foglalkozni. Nagyon sokszor kérdezik kívülálló emberek a színészektől, hogy hogyan lehet annyi szöveget megtanulni. Egy színdarab párbeszédében bőven nincs annyi szöveg mint egy monodrámában. Nem is minden jelenetben van benne az ember okvetlenül, és jeleneten belül is lehet hogy csak pár mondatot mond. Arányaiban sokkal-sokkal kevesebb szövege van. Sokszor értelemszerűen következik egy párbeszédben a kérdésre a válasz. Egy monodrámánál viszont magamat folytatom, vannak gondolati ugrások, van egy-egy új téma, másfajta tájékozódási pontokat kell találni az embernek a szövegben.
- Az Oscar-díjas Mindenki című filmben egy énektanárnőt alakítasz. A zene milyen szerepet játszik az életedben?
Nagyon fontos az életemben, és “mindenevő” vagyok. Gyerekkoromban nem tanultam hangszeren, viszont felnőttként évekig klarinétozni tanultam, és azt nagyon szerettem. Mondjuk az, hogy mennyit tudtam gyakorolni az egy más kérdés, mert nyilván egy színésznek az életmódja annyira rendszertelen: vagy van próbám vagy nincs, egyszer délelőtt van, egyszer délután. Vagy játszom este vagy nem. Esetleg ha van egy forgatás, akkor hetekig egész nap nem érek rá, szóval nagyon változó. Emiatt képlékeny az is, hogy az ember mennyit tud gyakorolni, vagy mennyit tud foglalkozni azzal, amit szeret. Azért azt nem állítanám, hogy azalatt a 6-7 év alatt megtanultam rendesen klarinéton játszani.
- Februárban ott lehettél Te is az Oscar-díj átadón. Miben különbözik a díjátadó ahhoz képest, amit az ember a tévében láthat belőle?
Én például arra emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor néztük a közvetítést, akkor nagyon átéltem a díjat kapó színész örömét. Azt gondoltam, ez lehet a világ legjobb dolga. Volt akkor eszemben olyan is, hogy egyszer majd talán én is átélhetem ezt. Aztán egy évvel ezelőtt, amikor a Saul fiáért lehetett drukkolni, akkor én barátokkal ültem egy szórakozóhelyen, és onnan néztük a közvetítést, és iszonyú jó volt, eufórikus. Ehhez képest ott lenni nem egészen ilyen. Sokkal több a stressz, meg a kontroll. Ez olyan esemény, ahol hihetetlen módon szabályozva van az, hogy mi történik. Milyen sorrendben, hova kell állnod, mit kell csinálnod. Ez egy nagyon hosszadalmas nap volt, amíg mi eljutottunk addig, hogy ott ülünk a nézőtéren, és még ott is órákig kellett várni mire mi kerültünk sorra. Ez persze nagyon izgalmas, egészen infantilis állapotba kerül az ember az ámulattól, de közben van benne olyan is, hogy már hosszú órák óta egy tűsarkú szandálban vagyok és annyira fáj a lábam és tudom, hogy még órákig benne kell lenni. Utána tiszta seb a lábam, amikor a nap végén leveszem. Amikor a mi filmünkre került a sor, akkor mindenki nagyon izgult, de azután miután kimondták és felmentünk a színpadra, onnantól kezdve nem tudtuk, hogy mi a menet. Arra emlékszem, hogy mentem fel, figyeltem, hogy nehogy rálépjek a mellettem levő ember uszályára, meg az enyémre se lépjenek rá, ne botoljak el a ruhámban, miután felértem, hogy hova kell állnom. Szóval nagyon prózai dolgok kattognak ilyenkor az ember fejében.
- Akkor a csípjetek meg, mert nem hiszem el, hogy itt vagyok érzés elmaradt…
Jöttek ismert arcok, hírességek, és valahogy abban semmi meglepő nem volt. Az volt inkább a furcsa, hogy én hogy kerülök ide, de az hogy ők itt vannak, abban semmi furcsa nem volt, hiszen ők “itthon” vannak. Az ember ilyenkor rácsodálkozik arra, hogy jé ő ilyen, öreg vagy jé ő ilyen magas! Valamit látsz, valami képet kapsz egy-egy ilyen figuráról a képernyőn vagy a vásznon, és amikor látod élőben az tök más. Inkább ilyen módon csodálkozol rá, hogy a valósággal találkozol és nem azzal a képpel, amit sugároz a média. Az volt a benyomásom ott is, hogy ők ugyanolyan emberek mint bárki más, csak nehezebb az életük annyiban, hogy nem nagyon mehetnek az utcára. Tulajdonképpen teljesen elszigetelt életet kell éljenek ezek a sztárok. Például januárban voltam New Yorkban majdnem egy hónapot a Pintér Béla Társulattal. Abban az időben Kate Blanchett a Sydney-i színházzal vendégszerepelt a Broadwayen, egy előadással. Nekünk volt egy szabad esténk, és pár kollégámmal elmentünk megnézni ezt a darabot. Akkor mesélték, hogy a nő gyakorlatilag egy lefüggönyözött autóval járt a hotel és a színház között. Elképzeltem, hogy nekem két hónapig kellene így lennem New Yorkban, és nem tehetném meg, hogy eszméletlen jó helyeken mászkálhatok, az nagyon rossz lenne. Szóval eléggé kettős az ilyen élet, korlátokat is jelent ez a fajta ismertség. Nem találkozhat igazán a valósággal, pedig egy színésznek, aki embereket akar ábrázolni, annak nem baj, ha lát olyan karaktereket, amilyeneket meg kell formálnia.
- Bár Magyarországon nem ilyen a színészek helyzete, mit tapasztalsz azóta mióta hazajöttél? Többen felismernek az Oscar átadó óta?
Igen. Mondjuk ez egyébként érdekes. Én nagyon szeretem ezt a filmet, és nagyon jónak tartom. Abszolút méltónak tartom mindenféle sikerre, és az én feladatom is jó volt benne. Elégedett vagyok a saját munkámmal, ugyanakkor szakmailag azt gondolom, hogy azért már sokkal több mindent tettem le az asztalra, vagy játszottam olyan szerepeket, amelyek ennél nagyobb ívűek vagy komplexebbek. Érdekes, hogy pont ez a munka hoz egy olyan fajta publicitást, hogy sokkal több újságíró keres meg azóta, vagy többen felismernek. Például pár napja adtam fel egy levelet a postán és az ember, aki ott ült a pultban, mondta, hogy gratulál. Nagyon meglepődtem, még szokatlan. Megállítanak, hogy ugye te vagy az Erika néni. De én nem akarok örökre Erika néni lenni, nem akarok ebbe benne ragadni.
- Szerinted mi lehet annak az oka, hogy ezt tapasztalod?
A televízióval nem lehet felvenni a versenyt. Ez teljesen természetes, hiszen az ország nagy részében nincsen színház, még a városokban sincs, nemhogy falvakban. Ezeknek az embereknek hatalmas dolog, ha életükben egyszer vagy kétszer eljuthatnak színházba. Így nyilván, aki a televízióban szerepel az lesz a celeb, ismert. Sokan sose láttak engem azelőtt semmiben, akik most az Oscar révén megjegyeztek. Amikor valamire büszkének lehet lenni, akkor arra jobban odafigyelnek. De nekik csak Erika néni vagyok, mert nem tudnak máshoz kötni. A magam részéről ezt nem találom szokatlannak, inkább csak nem gondoltam volna, hogy velem ilyen megtörténhet.
Én azért bízom benne és remélem, hogy egyre többen lesznek olyanok is, akik színházi előadásban láttak téged, és ahhoz gratulálnak majd.
Pifkó Szera
