Talán soha nem volt még ennyire nehéz elkezdenem egy interjút mint most, az Egyasszony című előadás után, melyben Tenki Rékával szinte együtt lélegez a közönség egész végig. Az esztergomi művelődési ház nézőterén a taps után még hosszú percekig érezhető volt, hogy ez a darab több volt mint egy semmitmondó, sokkoló történet. Rékával az előadás után beszélgettünk.
- 2013-ban beszélgettünk először, akkor még a Nemzeti Színházban. Egy év szabadúszás után az idei évadtól kezdve már az Örkény Színház tagja vagy. Tudatos dolog volt ez?
Ott maradtam, aztán onnan mentem gyesre, majd úgy alakult az életem, hogy egy évig szabadúszó voltam, ezután jött az Örkény Színház. Mácsai Pál felhívott, hogy nem szeretnék-e esetleg megint társulathoz tartozni, és én igent mondtam. Nem tudatos dolog volt, hanem ez így jött.
- Milyen lehetőségeket hozott az az egy év, amíg szabadúszó voltál?
A szabadúszó létben is van sok jó, ilyen volt például az Egyasszony is. Lehet hogyha abban az időben egy társulathoz tartozom, akkor nem talált volna meg ez a lehetőség. Ilyen értelemben ez nagyon jó, meg az is, hogy az ember nincs kötve, hanem maga oszthatja be a dolgait.
- Az Örkény Színház társulata eléggé nyitott és kísérletező csapat benyomását kelti...
Igen, nagyon jó családias közeg van az Örkényben. A társulat tagjai is és a dolgozók is nyitottak egymás felé. Érezhető, hogy mindenkinek fontos, amit csinál és ezért nagyon jó velük lenni. Tanulunk egymástól, segítjük egymást, úgy érzem jól működünk együtt. Jó ott lenni.
- Most mutattátok be az Örkény Színházban Csehov Három nővérét. Ha az eddigi pályafutásodat nézem, akkor elmondható, hogy Csehov téged mindig megtalál. Mennyire áll hozzád közel az ő világa?
Ami szöveg jól megvan írva, az mindenkihez közel áll, mert mindig van mit megfejteni benne, van miben elveszni, és van új felfedezni való.
Fotó: Örkény Színház honlapja
- Ilyenkor saját magadban is felfedezel újabb és újabb dolgokat a darab és a szerep által?
Az ember, ahogyan idősödik, úgy változik is. Bizonyos darabokban, amelyek különböző életkorban találnak meg, másképpen kezdünk el viselkedni, és ez ilyen téren egy felfedezés. Például az Örkény Színház Három nővérében én most Mását alakítom, de pár évvel ezelőtt Irina szerepébe tettek engem. Most, ahogy próbáltunk és figyeltem Irina karakterét rájöttem, hogy már kinőttem belőle. Furcsa erre rájönni, hogy bizonyos helyzetekben már az nem vagyok. Ilyen értelemben én is megfigyelek új dolgokat magamban. A hozzáállásomban is és abban is, hogy mihez nyúlok a szereppel kapcsolatban. Ezek változnak, és ezekre csak ilyenkor döbbenünk rá, amikor használjuk őket. Hirtelen magadon tapasztalod azokat, amiket annakidején az eggyel feletted lévő generációnál fedeztél fel. Megdöbbentő, hogy így változunk.
- Ha már a változást szóbahoztad. Az Egyasszonyban nyújtott alakításodhoz mennyit tesz hozzá az, hogy már te is anyuka vagy?
Van tapasztalatom a kórházi várótermekhez, a szüléshez, az orvosokhoz, a gyerekhez, így más erről beszélni. De az is más, hogy számtalan olyan helyzetről beszélek és játszok el különböző előadásokban, amiket viszont még nem éltem meg, ilyen téren nem tudom, hogy ez mennyire speciális. Az biztos, hogy nekem ott vannak a fejemben azok az élmények, amikről szó van a darabban. Ez a nő adni akar, és azt akarja megmutatni, hogy van út mindenből kifelé, csak erősnek és bátornak kell lenni, és meg kell találni a kivezető utat. Szerintem ez egy iszonyatosan fontos üzenet ma mindenkinek. Ehhez az is sokat hozzátesz, hogy ez egy igaz történet. Péterfy Novák Évának azóta két felnőtt egészséges gyereke van, boldog házasságban él és sikeres a munkájában. Az ő élete a példa arra, hogy van kiút. De ha ez csak egy sokkoló történet lenne, amivel csak annyit mondanánk, hogy ez megtörtént és a nő azóta drogfüggő és alkoholista, és ül egy lakásban egyedül és sajnáljuk, azt gondolom, hogy nem nyúltam volna ehhez a szerephez, mert ezzel nem lehet mit kezdeni. Viszont az, hogy ő megmutatta, hogy hogyan kell ezzel együtt élni és tovább menni, sokaknak példát mutat. Ez a legfontosabb üzenete ennek az előadásnak.
Fotó: Jurányiház.hu
- Ez egy elég intim előadás, ahol csak te vagy és a közönség...
Ez nagyon furcsa. Ők csak engem látnak, én meg mindenkit látok. Van, aki elveszi a tekintet, van, aki éppen az arcomba ásít, mert nem tudja fölfogni, hogy pont ránézek. Az emberekben van egy olyan dolog, hogy én ott vagyok a színpadon és nem látom úgy őket, ezáltal nincs az bennük, hogy én pont őket nézem. Én mindent tapasztalok és ezt a nézők néha nem érzékelik. Mert egyedül vagyok a színpadon és muszáj kommunikálnom az emberekkel, a rendező Paczolay Béla meg az asszisztens Kis-Kádi Judit a próbák során, meg is erősítettek és megtanítottak arra, hogy a koncentrációm és a figyelmem az maradjon bent, viszont nyitni tudjak a közönség felé. Mikor már mentünk egyben, akkor mindig egész végig zavartak engem. Becsapták az ajtót, dobáltak, ettek, aludtak, minden félét csináltak, azért, hogy semmi ne tudjon később kizökkenteni. Egyedül sokkal nehezebb bent maradni, mintha többen vagyunk, mert akkor egymást segítjük, de itt csak egyedül vagyok és ráadásul pont a nézőkkel együtt kell létezni és ez így még nehezebb.
- Hogy tapasztalod, az emberek mennyire nyitottak az ilyen jellegű előadásokra, ahol ennyire igénybe vannak véve ők is érzelmileg?
Van, aki azt mondja, hogy Réka nagyon szeretlek, de erre nem fogok eljönni, mert ezt nem bírnám elviselni. Ez van. Én hiába mondom ilyenkor, hogy ez nem úgy szomorú, mint más történetek, hanem sokat ad. Remélem, hogy ez az előadás azért reményt ad az embereknek, hogy van tovább élet. Ha ezt a darabot megnézi valaki, utána könnyebben át tudja értékelni, hogy hol tart az életében, mik történtek vele eddig és ezáltal a gondjait az értékén tudja kezelni. Abban bízom, hogy ez a történet inkább ad és nem sokkol és elvesz.
- Mit adott neked a 2016-os év?
Megtanultam a huszonnégy óra minden pillanatát okosan kihasználni. Dolgozom annyit, hogy a lelkemnek jót tegyen, de nem dolgozom annyit, hogy azt érezzem, hogy otthonról nagyon elveszek. Lekopogom, most így kiegyensúlyozott az életem.
Pifkó Szera
