Egy hangulatos budapesti kávézóban találkoztam a Vígszínház színészével, Wunderlich Józseffel. A megérkezése utáni első pár szavából és mozdulatából is sugárzott az a fajta pozitív energia, ami Rádit, Bokát, Razumihint, vagy akár a Földrengés Londonban Steve-jét is mozgatja. Többek között erről a mozgatórugóról beszélgettem a friss Junior Príma-díjas és Ruttkai Éva-emlékgyűrűs alkotóval.
- Tegnap Eszenyi Enikőt ünnepeltétek, ezért újra hegedűt vettél a kezedbe. Mit játszottál?
Az volt a kérés, hogy az Encinek játsszunk valami szülinapi köszöntőt, és akkor az lett, hogy amíg nem jött elkezdtünk improvizálni.
- Akkor ezek szerint előtte nem is próbáltatok…
Mivel az én hegedűm otthon volt, így a padlásos hangszert kellett elkérnem a kelléktárból, ami régen még használhatatlan lett volna. Amióta én játszom Rádi szerepét, kértem, hogy működjön, hiszen az illúzió úgy az igazi, hogyha tényleg megszólal az a hegedű, és akkor lehet nagyot nézni, hogy ez tényleg mi volt.
- Meglepő, hogy te ezt akartad, hiszen tudni lehet rólad, hogy évekig nem vettél hegedűt a kezedbe. Most miért döntöttél mégis így?
Ez egy olyan poén szerintem, hogy a Rádi először azt sem tudja, hogy hogyan nyúljon a hangszerhez, azután meg egyszer csak azon megszólal tényleg valami, igazi hegedűhangot hallunk. Amit Robinson, a gép bejátszott, az a hang, az nagyon műanyag volt, és az valójában nem kelti azt az illúziót, hogy a Rádi hegedül. De ha tényleg át akarjuk verni a Felügyelőt, a Témüllert, az Üteget, akkor ott muszáj, hogy legyen egy igazi hang. Errefelé tart legalábbis a színház vagy a filmművészet, hogy az embereket tényleg be kell húzni a csőbe, hogyha meg akarjuk őket lepni. Nem lehet ilyen műanyag hangszínekkel átverni a nézőket, ami a nyolcvanas években menő volt.
- Pedig annak volt valami bája …
Persze, igen. A Padláshoz elvileg készültek szimfonikus alapok, amiket megmutatott nekem Presser. Ő egyébként nagyon szereti azokat. Mégsem tud megtörténni már évek óta, hogy lecseréljék ezeket a régi alapokat.
- Szerinted jól fogadja és igényli a közönség a már megszokott dolgokon való változtatásokat?
Ez egy nehéz helyzet, mert vidéken előfordult az, hogy szimfonikus zenekarral ment a Padlás, és valójában arra is fogták, hogy nem lett igazán nagy siker, hogy a közönség nem azt hallotta vissza, amit a kazettán meg a cd-n hallgatott már húsz éve. Nem könnyű dolog ez, de azt érzem, hogy előbb-utóbb ezt meg kell lépni és persze nyilván lesznek sokan, akik azt gondolják, a régi hangszerelés jobb volt. Én például 2004 körül hallottam ezeket a dalokat és egyáltalán nem passzolt bele a fülembe. Akkoriban rap, hip-hop zenét meg Mozartot, Beethovent mindenféléket hallgattam. Igazából a köztes szféra az úgy egy kicsit kimaradt. Utána kezdtem el a 70-es és 80-as évek klasszikusait megismerni, de akkor még annyira idegen volt. Szerintem az van, ha egy gyerek hallgat ilyet, azért egy kicsit van valami furcsaság számára ebben. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az új nézőket jobban meg lehetne fogni, a szimfonikus zenével. Ők nem azért jönnek be a színházba, mert húsz éve nézik és imádják a Padlást. Még hinni akarok abban, hogy a feladatunk az, hogy újabb és újabb nézőket hódítsunk meg a színház javára. Jó lenne, ha nekik nem az lenne az első élményük, hogy ilyen műanyag hangokat hallgatnak, hanem például szimfonikus zene szól a Fényév távolság alatt is. Ami lehet, hogy így első hallásra furcsa lehet.
- A szimfonikus zene a mai rohanó és felgyorsult világunkban nem biztos, hogy annyira megfogja például azokat a gyerekeket, akik folyamatosan az internet előtt ülnek.
Van abban ráció, amit mondasz, de én mégis szeretnék hinni ebben és az emberi energiákban. Egy szintetizátoron akárki lenyomhatja azt a billentyűt, az mindenkinél ugyanúgy fog szólni. Így azok az emberi energiák nem jönnek át, amik akkor, amikor egy hegedűt meghúz valaki, vagy akár elkezd játszani egy zongorán. Ezeken a hangszereken keresztül valamelyest a művész személyisége, világlátása, zenéhez való hozzáállása szűrődik át, és biztos vagyok benne, hogy sokkal több energiában, meg emberi jelentéstartalomban, mint egy szintetikus hangszínnel legyártott alap.
- Ez a fajta újítási szándék, ami belőled árad ez a színpadon is megmutatkozik?
Engem nem a másság érdekel ezekben a dolgokban, hanem az a fajta kutatás és igény, hogy mi honnan ered. Az ősibb dolgok jobban érdekelnek. Mondjuk, ha egy igazi dobra ráversz, legyen az akármilyen rossz hangszer, akkor abban meg lehet érezni azt a ritmust, amit valaha a legrégebbi őseink szólaltattak meg először. Míg egy gépzene, amiben szól valami dob, az egy idő után iszonyatosan beszűkíti az agyat meg az egész létezést.
- Te a Vígszínház társulatának egyik mozgatórugója vagy?
Nem szoktam tudatosan központi szerepeket vállalni, ugyanakkor szeretem az olyan energiákat terjeszteni vagy szaporítani, amelyek jóféle alkotóenergiák. Természetesen nem úgy, hogy kiállok mindenki elé, vagy bemegyek egy társaságba és mondok valami nagyot, hanem például szeretek a takarásban, sötétben, jelenet előtt mondani valami olyat a partnernek, amivel egy kicsit felpörgetem, remélve ezzel, hogy azt a pár órát, amit a színpadon töltünk, azt úgy töltjük el, hogy jól érezzük magunkat. Ha vége az előadásnak utána úgyis visszatérünk a saját kis problémáinkhoz.
- A Ruttkai Éva-emlékgyűrűt a Vígszínház társulat adományozta számodra is…
Én ezt annak tudom be, hogy nagyon kedvesek és empatikusak az én kollégáim, és látták, hogy voltak problémáim, kételyeim, bizonytalanságaim a magánéletemmel kapcsolatban. Ezt sokszor nem tudtam levetkőzni, úgyhogy bevittem a színházba, de próbáltam ezeket az energiákat mégis valami jóra és nemes cél irányába eszközként használni a színház- csináláshoz. Azt gondolom, hogy ezt jelezték felém, akik rám szavaztak, hogy szerették ezeket az energiákat.
- Hogy érzed, a 2016-os éved ilyen pozitív energiákkal teli év volt?
Rengeteg dolog változik az életemben, amik újabb és újabb energiákat szabadítanak fel bennem, amiktől egyre több újra ráeszmélek. Ez jóleső érzés, mert ezt a nyitottságot még tovább nyitja. Azt érzem, hogy újabb és újabb terek és kapuk nyílnak. Ki kell nyitnunk magunkat, be kell fogadjuk azt, amit látunk magunk körül! Abból kell főzni, amink van és utána elindul valami.
Pifkó Szera
