Egy szép, napos, egy harangszóval tarkított tavaszi délutánon beszélgethettem Mészáros Blankával, a Katona József Színház társulatának tagjával. A találkozásunknak számos apropója volt, hiszen Blanka áprilisban megkapta a legjobb pályakezdőnek járó Soós Imre – díjat, elbúcsúztatták a Sirályt a Katonában, valamint a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül láthatta a hazai közönség a Heidelbergben már bemutatott, A szecsuáni jólélek című előadást. Többek között ezekről kérdeztem…
Az Ithaka c. előadásból - Fotó: Horváth Judit
- Sok dolog történt veled az elmúlt időszakban: dolgoztál Bodó Viktorral Németországban a Szecsuáni jólélekben, amit most a közönség a Tavaszi Fesztivál keretein belül Budapesten is láthat. Soós Imre – díjas lettél. Áprilisban játszottátok utoljára a Sirályt, valamint nemrégiben mutattátok be a Katona József Színházban a Berlin, Alexanderplatz című előadást, amely tele van a megszokottaktól eltérő színpadi elemekkel, ezért talán még koncentráltabb színészi játékot igényel…
A németországi előadásról még egyáltalán nem is beszéltem sehol sem. Elsősorban a kulturális élmények jutnak először eszembe, ha visszagondolok az ottani próbaidőszakra. Jártam már Németországban gyerekként is, és idősebb fejjel Drezdában, Berlinben, turistaként is, és dolgoztam kint Fischer Ivánnal egy projekt erejéig.. Ezek az icipici dolgok megvoltak, meg falvakban is voltunk barátoknál, de azt, hogy tudjam, milyen ott az élet, csak most láttam először. A mentalitásukban és a gondolkodásukban egészen mások mint mi. Volt egy finom tartózkodás bennünk, ami a nyelvi ellentétekből is fakadt.
- Milyen így színházat csinálni, hogy jelen esetben a német nyelvet nem beszéltétek azonos szinten?
Macerás. Egyikünk sem beszélte azon a szinten mint a németek, sőt még a rendező, Bodó Viktor sem. De ez a csodálatos a színházban, hogy a metakommunikáció segíti a munkafolyamatot, meg persze Veres Annának, az előadás dramaturgjának és egyben tolmácsunknak is sokat köszönhettünk. Szerintem ezekben a helyzetekben sokkal jobb játszani, mint beszélni, mert sokkal könnyebben megértik a német kollégák és a közönség is, amit közölni szeretnénk. Bár a Szecsuánit már játsszuk egy ideje, de még most is vannak új dolgok, ezért a testbeszéd még kristályosabb, még frissebb és szerintem, még érzékenyebb tud ilyenkor lenni, mert egyszerűen ez az elsődleges érintkezés, nem a beszéd.
- Ezek szerint, ebben az esetben nem volt annyira fontos az, hogy ki milyen szinten beszéli közületek a német nyelvet…
Azt gondolom nem véletlen, hogy egy Szecsuáni jólélekben az isteneket akarták magyaroknak, „más nyelven beszélőknek”. Nagyon sokáig nem is tudtuk, hogy egyáltalán fogunk-e németül beszélni az előadásban. Úgy is indul az előadás első jelenete, hogy mi csak létezünk, gesztikulálunk, és azt lefordítják a német kollégáink, hogy ezek a messziről jött emberek, fura ruhákban vajon mit is akarnak tőlük. Később aztán megtörik ez a játékszabály.
A Szecsuáni jólélek c. előadásból - Fotó: Sebastian Buehler
- Tudtatok kint előadásokat nézni?
Még pont játszottak nyáron, amikor a próbáink zajlottak, ezért meg tudtunk nézni egy előadást, amit az ottani intendáns rendezett. Egyrészt nagyon szövegközpontú előadás, általában jellemző, hogy a németek rengeteg energiát fektetnek a szövegek közlésébe, másrészt érdekes színpadtechnikai világa volt. Eleve az egy sokkal nagyobb színpad mint a Katonáé, és mivel nagyon friss és új az egész színház, ezért nagyon jól felszerelt. A rendezők sokkal jobban szabadjára engedhetik a fantáziájukat például díszlet terén is.
- Akkor nyilván sok változást eredményez majd az a budapesti előadásban, hogy ennyire eltérő a színpad nagysága…
Igen. Este fogunk is próbálni, mert azért van egy pár dolog, amit így meg sem lehet itt oldani. Nagyon kíváncsi vagyok. Megmondom őszintén, nagyon szeretem, amikor új helyre utazik egy darab. Amikor például Szarajevóban játszottuk a Sirályt az hatalmas élmény volt, már csak azért is, mert nem csak egy síkban beszélsz, mert nagyobb a nézőtér, ott vannak a páholyok, és ez teljesen más fizikai létet igényel. Más fókuszok lesznek hirtelen.
- Nemrég búcsúzott a Sirály a Katona színpadáról. Csehovnak ez a darabja is komolyabb jelentéstartalommal bír, ezért sokan sokféleképp bemutatták már. A ti Sirályotok milyen volt?
Egy, kétéves utazásnak lett most vége. Hatalmas utazás volt, egyrészt azért, mert - az Ascher beszélt erről nagyon szépen - az emberek egyenként meg tudtak jelenni az egyes szerepekben, de valahogy a próbafolyamat kevés volt arra, hogy egy közös történet kerekedjen, és ezt mindannyian éreztük. Másrészt én új voltam, frissen szerződött társulati tag, sok megfelelési vággyal. Nem tudom, hogy a többi színész milyen állapotban volt, de valahogy a premierig nem tudott elkészülni az előadás, maradt a bizonytalanság. A két év utazás alatt rengeteget csiszolódott és formálódott a darab, például a súlyozások tekintetében, ami izgalmassá tette. Hol ez volt benne a tragikus, hol az, hol egy gesztus, hol egy mondat, újabb és újabb dolgok születtek előadásról – előadásra, amivel megleptük egymást és magunkat is.
A Sirály c. előadásból - Fotó: Horváth Judit
Az Emilia Galotti c. előadásból - Fotó: Dömölky Dániel
- Tulajdonképpen, ennek volt akkor egyfajta szimbolikája is…
Biztos. És az, hogy mindenki ennyire küzdött, azt lehetett érezni, hogy ez egy olyan darab, ami nem egy jutalom, hanem egy küzdős darab, ahol mindenki küzd saját magával, a partnerével, Csehovval, meg azzal, hogy ez egy nagyon híres előadás. Mondjuk, ha csak a Nyináról beszélek, az egy olyan szerep, amiről már vannak előítéletek, ezt a darabot az emberek ismerik, tanítják iskolában, erről gondolnak valamit, ezért láthattuk ezerféleképpen megjelenni színházban, filmen. Az előbb felsoroltak miatt akarva akaratlanul azt hiszem, a nézők úgy jönnek be, hogy valamit várnak, gondolnak, akarnak.
- Pont ettől jó ez, hogy mindenki gondolja valamilyennek, ti is, akik játsszátok és a nézők is, akik nézik. Az előadás ideje alatt pedig, eggyé tudjátok gyúrni a nézőkkel, és lesz belőle egy kerek egész. Ezért is lehet az, hogy nincs két ugyanolyan előadás.
Ezért is imádtam ezt játszani, mert ez kétszer ugyanúgy nem sikerült, nem tudott sikerülni. Ez függ lelkiállapottól, koncentrációtól, játékkedvtől. Olyan is volt, amikor megbénultam saját magamtól, mert annyira elbizonytalanodtam, hogy pár előadás elment úgy, hogy rájöttem ennek a sirálynak nincsenek szárnyai, ez maximum egy tyúk, vagy egy strucc, de biztos, hogy nem egy sirály. Ezzel az érzéssel fölmenni és rögtön már a negyedik mondatban elmondani, hogy én úgy érzem magam mint egy sirály, hát azért az egy nagy arcon csapás volt. Ezt valahogy feldolgozni, az nehéz volt. De volt olyan, hogy sikerült hoznom azt az érzést, és igazából ezért tudok ilyen jóízűen beszélni róla és ennyire ironikusan, groteszken, játékosan, szeretettel. Volt, amikor volt neki szárnya és repült is, mert érzem, mert tudom, anélkül, hogy visszajelzést kaptam volna.
- Az utolsó sirálynak voltak szárnyai?
Az az Ikaruszféle, az a kihullós. Az utolsó Sirálynak mindig ez a terhe, hogy most nincs többször lehetőségem arra, hogy változtassak rajta. Lehet, hogy még játszhatok Nyinát, előfordulhat, vagy Mását, vagy Arkagyinát. Adja az Isten, hogy ez így legyen, mert csodálatos darab és szívesen találkoznék vele. Szerintem, ha Csehovval az ember találkozik életében párszor, az csak jót tehet vele. A reprodukciók kényszerét pont nem érzem ennél az előadásnál, mert ahány ember, annyi érzelmi állapot már csak ezért is, annyi szálon tud futni, amennyi kitermelődik egy próbafolyamat alatt. Szerintem ezek így vannak megírva. Az a rengeteg hallgatás, mellébeszélés, az pont erre van.
- A Katona előadásait számos külföldi fesztiválon láthatta már a közönség. Egy – egy kiutazás alkalmával mit tapasztaltál, más világlátás és szemléletmód jelenik meg a külföldi előadásokban?
Ez nagyon érdekes kérdés. Nem volt még szerencsém, hogy olyannyira sok helyen járjak. Láttam nyolc – kilenc külföldi színházi előadást, legtöbbet belőlük különböző fesztiválok keretein belül. A tapasztalat az, hogy legtöbbször az embert saját maga érdekli, az más kérdés, hogy kultúrpolitika történetileg hogy áll éppen az ország. Én a németeknél érzem most azt, hogy a politikában annyi minden történik, hogy szükségük van arra, hogy ezekről beszéljenek. Amikor Jordán Adéllal Svédországban voltunk színházi találkozón, ott egy franciaországi, meg egy brit is mondta, hogy már nem tudnak miről beszélni, nem is a liberális gondolkodás miatt, hanem mert nincs ennyi tabu mint nálunk, ebben a kicsit agyonnyomorított gyönyörű országunkban, ahol még most is nehéz bizonyos dolgokról beszélgetni. Ezért szerintem nekünk az, hogy a fiatalok miről beszéljenek, az nem egy olyan nagy kihívás. Itt aztán témaanyagból bármit választ az ember, itt van miről beszélgetni. Akkor ez nagyon érdekes tanulmány volt, és csak pislogtunk mint a miskolci kocsonyában a béka. Akkor alig hitték el, hogy ez egy másik rendszer, amiben mi létezünk. Ha valami el is indult, az se olyan régóta indult el. Ez még egy friss szárnynyitogatás, ezért nagyon sok lehetőség van. Én azt látom a fiataloknál, hogy szárnyalnak és az ötleteik megvalósításához nem kell a gazdagság. Nyilván jó lenne, ha színházban is meg lehetne oldani azt, hogy egyet csettintek és valami varázsolódik, mondjuk hirtelen kifordítom a teret a négy sarkából… (nevet). Nyilván hozzá tudna tenni sokat, lehet pont ezért érzek a fiatalokban olyat, hogy abszolút keresik ennek a végleteit.
- Bár nem mindig működik a megszokottól eltérő látásmód és technika használata, de nálatok a Katonában például a Berlin, Alexanderplatz előadásban igen. A nézők a látványvilágban filmes elemekkel is találkozhatnak…
A rendezőnek ez volt az elképzelése, már az olvasópróbán is erről beszélt. Nyilván lehetne halkabb a díszletgurítás, lehetne egy kicsit nagyobb a színpad és akkor el is férne. Lehetne olyan szögeket használni, amiből az egész nézőtér látná rendesen ezeket a megoldásokat, de ez a kísérletezés, szerintem a fiataloknak ez a dolga.
A Berlin, Alexanderplatz c. előadásból - Fotó: Dömölky Dániel
- Ez a kísérletezés működik a nézők felé?
Biztos vagyok benne, hogy az átállások meg ez a bedobozolás, beszűkíti őket és akinek nem olyan jó helyre szól a jegye, vagy aznap este a lelke nem nyitódik ki ehhez a történethez, az bizony kívül marad. Szerintem a Katonának mint művészszínháznak ez lehet a feladata, hogy évente, kétévente ilyen előadásokat be kell vállalni, azt vagy sikerül vagy nem.
- Áprilisban Te kaptad a legjobb pályakezdőnek járó Soós Imre – díjat. Ez a díj a színpadi jelenlétedhez, ad valami pluszt?
Engem annyira felkavart, hogy kaptam ezt a díjat, hogy egy hétig nem bírtam aludni, pont azért, mert ösztönzött is. Szeretem jó magasra tenni a lécet, ez sokszor már az ellenkezőjére is fordul, ami sok esetben össze is tud nyomorítani. A saját elvárásaim összenyomorítanak és megbénítanak. Elő kellett venni a naplómat és leírtam, hogy ez mit jelent most számomra, mert nem bírom feldolgozni. Zaklatott vagyok, ver a szívem, csomó ember gratulál. Ennyien gratulálnak, ennyien szeretnek, ennyien szurkolnak, és én nem is veszem észre, hogy ezeknek az embereknek tetszik amit csinálok! De én ezt nem is éreztem, mert nem jut el úgy a jelzése. Van egy össztaps, és akkor köszöntük szépen a lehetőséget, ahogy Szacsvay László mondja, és humorosan hozzáteszi, hogy ma se éltünk vele. (Ez egy belső játékunk.) Ezek szerint ez nem így van!!! Tényleg, amiért színész akartam lenni, hogy az embereknek valamit adjak és meséljek, ez megtörténik, létezik. Nem csak pénzt keresek vele, azt a nagyon keveset, hanem így tényleg történik olyan is, hogy nekik ettől így jobb lesz? Aznap olyan jó volt, mikor kitettem a Soós Imrét a Máthé Erzsi mellé. Most úgy érzem, hogy van két mankóm. Van egy, akire lehet támaszkodni az Erzsi, meg van egy, az Imre. Ők úgy segítenek, hogy ki vannak állítva szépen a ruhásszekrényemre, ott van mellettük a lámpa, felgyújtom a lámpát és úgy ragyognak.
Ragyogj Te is még hosszú ideig..
Pifkó Szera
