Fák mindenütt. Ez a címe Szalay Álmos első könyvének, ami az idei Könyvhét egyik újdonsága volt. Az íróval a könyv születéséről, felépítésről, játékosságáról, filozófiájáról beszélgettünk.
- Az olvasók először a Könyvhéten találkozhattak a könyveddel...
Októberben, egy hónappal azután, hogy Gál Somával, a könyv későbbi szerkesztőjével elkezdtünk dolgozni az anyagon, már látszott, hogy belelendültem annyira az írásba, hogy reálissá vált a Könyvhétre megjelenés. Engem lepett meg a legjobban, mert évekig nem lendültem sehova, ami az írást illeti. Most bizalmat, odafigyelést és valódi szakmai támogatást kaptam, amitől szárnyalni tud az ember.
- Az első perctől kezdve tudtad, hogy hogyan épül majd fel a könyv vagy ez egy folyamat volt?
Volt egy pont, amikor el kellett döntenünk, mi lesz a könyv valódi tétje – nem csak a történetek szintjén, de univerzálisabb értelemben is. Amikor megfogalmaztuk, hogy mi is ez a tét, és elkezdtek a szövegek ebbe a fókuszált irányba haladni, mellesleg elkezdődhetett egy játék is az olvasóval. A játék ez: elindulnak történetek, ezek sokféle csomópontban és körforgalomban találkoznak, a legvégén pedig összekötöm őket egy pontban. Ha úgy tetszik, ez egy szerződés, amit az olvasó vagy aláír, vagy sem. Ez persze a szerkesztőm részéről is nagy odafigyelést igényelt. De jó ideig az sem volt biztos, hogy regényként vagy novellafüzérként kezeljük a készülő anyagot.
- Végül mi lett belőle?
Most azt gondolom, regény született. A novellák megszámozását végül én kardoskodtam ki. Ami erős ajánlás a sorrendben olvasásra.
- A számozást én például nem is figyeltem. Nem érzed úgy, hogy az olvasókkal ismertetni kellett volna a játékszabályokat?
Ahogy minden könyvből, ebből is „csinál” egy saját könyvet minden egyes olvasó. Éppen a te példád igazolja, hogy a számozásnál erősebb ajánlatot nem kellett vagy lehetett volna adni az olvasóknak, hiszen te sem sorrendben olvastad. Elég autonóm voltál ahhoz, hogy a magad kedve szerint olvasd, aki nem elég autonóm ehhez, akkor sem fogja úgy olvasni, hogyha erre külön figyelmeztetem a könyv elején. Úgy láttuk (és ez volt az olvasószerkesztő visszajelzése is), hogy akkor áll igazán össze ez a történet valakinek, ha elolvassa elejétől a végéig. A játék során földrajzilag is közelednek egymás felé a szereplők, ennek a közeledésnek, ha úgy tetszik, egy csattanó vet véget. Bár nem tudhatom, mindez milyen élményt jelent az egyes olvasónak, az biztos, hogy ez az ő játékszere, a társa, az olvasó meg a társszerzője – tehát partnerek.
- Ez az írónak a játékszere is, vagy azzal, hogy kiadta a kezéből, már csak az olvasóé?
Ez olyan lehet, mint világra segíteni egy gyereket. A köldökzsinór elvágása után még lehet nevelni, terelni - ez esetben a második kiadás előtti korrektúrát fedi a hasonlat -, de aztán el kell engedni. Addig a pontig, amíg az én számítógépemben tartózkodik a szöveg, addig az én játékszerem.
- A könyv egyfajta társadalomkritikának is felfogható?
Az utóbbi tíz évben két-háromévente, szinte ciklikusan történtek az életemben súlyos változások. Otthagytam szakmákat, új iskolákat kezdtem, új emberek vettek körül. Ezalatt nagyon sokat, sokféleképpen fejlődtem, de út közben elvesztettem, elherdáltam, elszórtam embereket. Csak egy része köthető tehát a könyvnek – romantikus értelemben – a szűken vett magánéletemhez, ha úgy tetszik, nőkhöz, egy másik része pedig a tágabb értelemben vett környezetemhez. Egy ponton Somával kimondtuk, hogy egy-egy történet megszületéséhez, alakulásához ez elég, de hogy együtt egy komplex szépirodalmi szöveggé váljanak, túl koncepciótlan vállalás. Egyetemesebbé kell tenni az ügyet, mert az olvasónak nincs köze a személyes eltűnéseimhez. Hogy milyen irányba emeljük fel ezt a tétet, benne rejlett a szövegben. Az elmúlt hét-nyolc évben sokféle ember, érték, intézmény és kategória tűnt el. Ennek tanúja voltam akkor, mikor a független színházi közegben dolgoztam. Eltűnt minden számomra fontos dolog, amiért szívesen maradnék ebben az országban. A könyv az elmúlt évek és évtizedek sokféle eltűnéseinek rétegeiről szól. E döntés meghozatalakor született meg a könyv két harmadánál szereplő intermezzo. Akkor vált világossá, hogy ebbe a történelmi és társadalmi eltűnés-keretbe helyezzük a történetet. Engem leginkább az érdekelt, mi lett azokkal az emberekkel és dolgokkal, amik már nincsenek itt.
- Te rajzolsz is, áprilisban kiállításod is volt. Grafikáid hangulata számomra hasonló a Fák mindenütt hangulatvilágához. A képeidnek mennyire van kapcsolódása a könyvhöz?
Mivel a könyv nagyrészt monológokból áll, ezáltal portréknak is tekinthetők, és ha jobban belegondolok, a grafikáimban-festményeimben is az arcokban rejlő történetek, narratívák érdekelnek, akár antropológiai vetületükben is. Olyan grafikussal dolgozhattam, Szabó Imola Juliannával, aki az én rajzos világomtól élesen eltérő vizuális viszonyt alakított ki a szöveggel, egészen újszerű módon nézett rá az anyagra és a kötetben szereplő grafikákkal és képi koncepcióval egy értelmezési ajánlatot is bekínál. Éppen ez volt a legszebb időszak a munka során, mikor rádöbbentem, mennyi tehetséges és különböző ember invenciója az a valami, ami a szövegen túlmutató termék, végül maga a könyv lesz. Imola csodálatos munkát végzett. Sokat köszönhetek még Reményik Andinak, akivel az Aurórában megtartott kiállításra fotóztunk, a vele való számomra meghatározó képzőművészeti munka egyik gyümölcse volt a borítónak választott kép. Épp ilyen hálás vagyok Szendi Nórinak, aki, maga is íróemberként, olvasószerkesztőként vezetett végig a már szerkesztett és késznek hitt szövegen. Nagyszerű volt átélni a könyvhöz vezető csapatmunkát, látni, ahogy újabb és újabb érzékeny szűrökön megy át a szöveg.
Pifkó Szera
