„20. évad, rengeteg néző, rengeteg gyógyulás, szembesülés, felismerés a nézőknek s általatok nekem is, nekünk is” ilyen gondolatokkal indult neki Szalai Kriszta az utolsó Ötödik Sallynek. És hogy hogyan hatott a közönségre Sally története, az az előadás végén a hosszan tartó néma csendben tapinthatóvá vált az esztergomi művelődési ház nézőterén. Az elmúlt húsz évről a főszereplőt alakító Szalai Krisztával és a darab rendezőjével, Cserna Antallal beszélgettem.
- Az előadás végén a csend mit jelentett számotokra?
Szalai Kriszta: Ez az iszonyatosan hosszú csend, csodálatos volt. Erre szokták mondani, hogy elszáll az angyalka. Az ilyen pillanatok azért nagyon jók, mert ilyenkor van arra lehetősége a nézőnek is, hogy lecsendesedjen, lelassuljon. Ezért van a jelenetek között zenei átvezetés, s ezért nem pattanok fel a jelenetek után, hagyom lecsengeni. Azt szerettük volna, hogy ne legyen kapkodás, hagyjuk a nézőt kicsit elmerülni magában.
Cserna Antal: Tulajdonképpen ez egy elég hosszantartó állapot volt, de ennél az előadásnál azért jó párszor volt ilyen vége-csend. Mivel annyira benne vannak a nézők érzelmileg a darabban, ezért inkább ez volt a gyakoribb.
- Minden előadás után beszélgethettek és megoszthatták veletek a nézők, hogy hogyan hatott rájuk és segítette őket Sally története. Már a darab megszületésénél sejtettétek, hogy számos esetben gyógyírként hat majd a nézőkre?
Sz.K. : Amikor 26 éves koromban megkaptam a könyvet és befaltam egy éjszaka alatt, akkor az jutott eszembe, hogy tuti, hogy más is megküzd azzal az érzéssel, hogy felnőttként igazán nem vagyunk szabadok. Saját magunkat kezelni az a legnehezebb. A könyv olvasása közben azt éreztem, hogy nem véletlenül került a kezembe, nekem ezzel dolgom van, gyógyíthatom vele az embereket. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Azon én nem gondolkodtam, hogy a nézők majd hogy fogják érezni magukat, nem tudtam, hogy hogyan hat majd rájuk és, hogy ennyi gyógyulás lesz. Egy csomó rácsodálkozásom volt ezeken a beszélgetéseken.
Cs.A. : Amikor íródott a darab, akkor rám is nagyon hatott, de hogy mit indíthat el ez a történet azt csak akkor érzékeltem, amikor elkezdtük csinálni. Ebben egy nagyon érdekes tartalom és szerkezet van, ami együttesen mély dolgokat szántott fel sokakban. Pont ezért Kriszta már a kezdetekkor is szerette volna, hogy legyen utána egy beszélgetés. A levezetés az olyan módon tudatos volt, hogy még arról is gondolkodott, hogy ezeken az alkalmakon mindig legyen ott pszichológus, de nem vállalták.
- Mivel indokolták?
Cs.A. : Azzal, hogy ez egy előadás, és nem az ő rendszerükben lévő dolog. Volt olyan nagyon komoly pszichológia tanár, aki azt mondta, hogy azért jött el, mert meg akarta nézni, hogy hogyan gondolkodnak egy pszichológiai témáról a színészek. A végére úgy elvitte az előadás, hogy meglepő kérdéseket tett föl utána.
- Ettől a sok-sok impulzustól mennyit változott az előadás ezalatt a húsz év alatt?
Cs.A. : Ezt talán azok tudnák leginkább megmondani, akik többször látták az előadást. Van egy pszichiáter barátunk, aki háromszor látta és neki mind a három előadás más volt, de valószínű azért is, mert benne más rétegeket fejtett fel. Meg hát amennyit mi is értünk ezalatt a húsz év alatt, annak megfelelően nyilván bizonyos mondatok másképp jöttek ki, de nem azért mert úgy rafináltkodtunk, hogy majd az ezt jelentse vagy azt, hanem egyszerűen, ami bennünk leülepedett a környezetből jövő infókból meg a lelkünk ahogy érett, arra mindig picit más választ adott a jelenetben bent lévő partner.
Sz.K. : Tény, hogy nyilvánvalóan belőlünk másképp jön ki most, mint húsz évvel ezelőtt, de a törekvésem húsz évvel ezelőtt is ugyanez volt. Szerettem volna, hogy az előadásban szülessen meg minden másodperc, hogy ne csináljam, hanem tényleg ott éljem meg a pillanatokat, hogy így mutassam meg egy nő kálváriáját, hogy az ő problémájával tükröt mutassak mindenkinek.
- Kriszta, azok akik követik a pályádat, tudhatják, hogy rád mindig is jellemző volt a közösségteremtés és a segítségnyújtás…
SZ.K. : Mindig is közösségeket hoztam létre. Ez egy alaptörekvésem volt már gyerekkoromban is, amikor a lakótelep gyerekeit összeszedtem, és csináltunk egy klubot. 13 évesen kimeszeltem egy pincét és akkor, ott össze tudtunk gyűlni. Utóbb visszagondolva nagyon sok sérült gyerek volt azon a lakótelepen, durva történetek, csak akkor persze nem így néztem, hanem hogy gyerünk, legyünk együtt. Ami jellemző volt rám, hogy ha valakit kiközösítettek azt én tuti, hogy megvédtem és beálltam mellé. Igyekeztem beolvasztani a közösségbe. Amit észreveszek a világban azok az esendőségek. Talán azért is tudok eredményeket elérni a darabjaimmal, mert mind a két oldalt esendőnek látom, az egészségeset legfőképpen. A fogyatékkal élők elfogadják magukat, az egészségeseknek ugyanez nem mindig sikerül. Ha valaki képes arra, hogy elfogadja magát olyannak amilyen, akkor képes mást is elfogadni. Ugyanez a gondolat mozgatja most az új darabomat is, hogy a hajléktalanok felé nyissunk, tekintsük őket embernek. Ott is megvan mindenkinek a maga története, hogy miért került oda, csak nyilvánvalóan nem volt egy segítő társadalom, aki felkarolja és törődjön a lelkével.
- Hogy érzitek, milyen irányba változott a társadalom elfogadó képessége az elmúlt húsz évben?
Sz.K. : Azt érzem, hogy az emberek egyre inkább mélyülnek vagy lehet, hogy nekem szerencsém van, hogy olyan emberek közé megyek. Sikerül úgy mozgatni a világot, hogy jön ki belőlünk az ember. Lehet egymás torkára lépni, de nem célravezető. Valószínűleg nagyon sok olyannal találkozom, akik már megjárták a poklokat és letisztulnak, ettől sokkal inkább elfogadóbbá válnak. Most is, amikor a saját bőrömön érezhettem a hajléktalan sors nehézségeit, a félelmek mellett megannyi segítő kezet érzékeltem. Lehet, hogy az én saját optimizmusomat sugárzom ki, és akarom így látni a világot.
Cs.A. : Sokszor tapasztalom, hogyan bolondulnak meg emberek az információ áradattól meg attól, hogy annyi minden van rájuk öntve, amit nem tudnak feldolgozni. Ennek ellenére, ha csak az ismeretségi körünket nézem, azt tapasztalom, hogy nagyon sok ember elindult egy komolyan érzékelhető belső úton. Ezáltal törekszik az önismeretre és azokból a tapasztalatokból, amelyek esetleg nem annyira kedvezőek számára, azokból is tanulságokat tud levonni. Tulajdonképpen ez a lényeg.
Pifkó Szera