Egy Szent István körúton található nyüzsgő presszóban találkoztam Ember Márkkal, aki ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel, alázattal, és szeretettel mesélt színházról, zenéről, szerepeiről, mint ahogy a közönség estéről-estére láthatja Őt a Vígszínház vagy a Pesti Színház színpadán.
Fotó: Puska Judit
- Jelenleg az Egy éj a Paradicsomban című előadás próbáljátok. Milyen lesz a karaktered?
Azt gondolom, hogy egy igazi kis gyöngyszem lesz ez a fiúcska, az eddigi szerepeim közül, mert ez egy olyan fiú, aki nagyon benne van a filozófiában, nem is érdekli más. Igazából az életet tanulmányozza. Freudot, Husserlt olvas és elvan a saját maga világában, mígnem belép az életébe Jolán, akit Szilágyi Csenge alakít, és kinyílik előtte a világ. Gyakorlatilag egy fejlődéstörténet az övé, a közönség nyomon követheti, hogy egy fiú hogyan lép ki a könyvek világából a való életbe.
- A szemed csillogásából gondolom, hogy ez a karakter nem áll messze tőled…
Igazából azért csillog a szemem, mert azt hiszem, hogy egy olyan oldalamat tudom most megint megmutatni, amit még idáig nem igazán tudtam. Eddig én mindig a rossz fiú karaktereket vittem. Ha megnézem a Sír Kánt, a Pásztort, vagy a Földrengés Londonban Carterét, ezek mind eggyel kérgesebb emberek, és ezek a naívabb lelkek, akik mostanában elkezdtek megtalálni, akár Maxim, Rádiós vagy pedig az RTLII sorozatában, az Oltári csajokban lévő karakterem, mind eggyel finomabb lelkületűek és ezért örülök annyira, mert jóérzés, hogy ilyen szerepek is megtalálnak.
- Mit jelent számodra a színház?
Gyerekként azt gondoltam a színészetről és a színházról, hogy ez egy menő dolog, iszonyatosan jól éreztem magam benne, mert a lányoknak tetszett. Most is azt gondolom, hogy színházba járni, társadalmilag fontos kérdésekről beszélni, ezekről gondolkozni, nyílt szemekkel, nyitott lélekkel létezni, az menő és bátor dolog.
- A Pál utcai fiúk előadás után számtalanszor tapasztaljátok, hogy a fiatalok kígyózó sorban állnak autogrammért…
Igen, de most már huszonöt évesen, nem a tizenkét éves lányoknak akarok megfelelni, ettől függetlenül a kígyózó soroknak azért örülök, mert ez az előadás révbe ért, hiszen a azok, akik A Pál utcai fiúkat megnézik és tetszik nekik, ők írják, hogy jönnek Szentivánéji álmot, Földrengés Londonbant nézni. Azt érzik, hogy színházba járni tök jó dolog. Közösségi élményt kaphatnak általa.
Fotó: Puska Judit - A Pál utcai fiúk c. előadásból
- Alig egy éve, hogy a Vígszínház társulatának tagja vagy. Milyen érzés számodra gyerekkorod ikonikus színházában estéről-estére színpadra lépni?
Nagyon-nagy felelősség főleg ezek után, amik most történnek velünk. Gyakorlatilag, mindenféle nagyképűség nélkül tudom azt mondani, hogy mi, a Vígszínház társulatának tagjai, előadásainkkal elkezdtünk kinevelni egy színházba járó generációt. Fiatal lányok és fiúk színházba akarnak jönni és kultúrát akarnak fogyasztani. Azt gondolom, hogy ennél nagyobb dolog egy színész számára, nincs.
- Ez főleg a rajongásból fakad náluk…
Igen, eljönnek megnézni azokat, akiket A Pál utcai fiúkban láttak, de aztán megismernek más előadásokat is. Azt gondolom, hogy ilyen szempontból az egy mellékes dolog, hogy ezt rajongásból teszik. Nem gondolom azt, hogy egy tizenkét éves ember arra fog gondolni, hogy a Háború és békét vajon, hogy fogják prezentálni. De mindegy, hogy valójában miből fakad az, hogy ők eljönnek, a lényeg, hogy ott vannak.
- Ezek szerint te cáfolod azt, hogy a fiatalok nem érdeklődnek kellőképpen a színház iránt..
Én alapvetően, nem szeretnék semmit sem cáfolni és semmit sem megerősíteni. Én szeretek arról beszélni, amit látok és amiről tudok mondani egy véleményt, ami biztos, hogy úgy fog kezdődni, hogy szerintem. Nekem ez egy nagy vesszőparipám, hogy nagyon keveset hallom a szerintem szót. Állításokból és kijelentésekből dolgozunk, de a szerintem szó az elveszett. Én azt látom, hogy igen, most vannak olyan fiatal emberek, akiket elkezdett érdekelni a kultúra.
- Téged nem csak a színház fogott meg, hanem a zene is, miért döntöttél végül mégis a színház mellett? Gondolom nem csak azért mert menő.
Nézd, színésznek lenni menő, de rock sztárnak lenni még menőbb. Ha menőségi faktorban gondolkozunk, akkor a világon a legmenőbbnek akkor éreztem magam, amikor volt egy zenekarunk gimnáziumban. Aminek az egy éves buliján, ami a Dürer nagyteremben volt, kétszáz-háromszáz ember előtt léptünk fel. Saját dalokat csináltunk, nem feldolgozásokat, mi írtunk minden dalt. Az nagyon jó dolog volt. Az én életem abszolút meghatározó része a zene, de világéletemben színész szerettem volna lenni. De nekem az egy nagy szívfájdalmam, hogy bár azóta is írom a dalokat, de egyelőre a fióknak. Később pedig talán szeretnék egy saját kocsmát. (nevet)
- Milyen műfajban írod a dalokat?
Teljesen változó, szerteágazó, a legegyszerűbb kétakkordos daltól kezdve, a jazz futamokon át. Számomra a dal és dalszövegírás volt mindig is a legoptimálisabb módja annak, hogy kifejezzem éppen azt, amit a világról gondolok. Ha most megnézem miket írtam tizenhat évesen, akkor azt gondolom, hogy nem gondoltam annyira hülyeségeket. Volt egy olyan sorom, hogy “játszottam szerelmet, kedvest, keservest, hazudtam azért, hogy őszinte lehessek”, furcsa, hogy mennyire a sajátomnak érzem ma is. Mind a mai napig van egy olyan igényem, hogy szavakba öntsem, ami bennem van, mindegy, hogy azt hogyan ítélik meg az emberek. Az esett nekem a legjobban és a legkönnyebben, hogy dalszövegekben és dalokban beszéljek magamról és a világról.
Azt gondolom, hogy én egy nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert olyan gimnáziumba jártam, ahol ösztönöztek minket a gondolkodásra. A Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, olyan pedagógusaink voltak, akik arra neveltek minket, hogy ne zárkózzunk el a világtól, mert érdemes figyelemmel fordulni egymás felé. Volt egy teaháza a sulink a pincéjében, ahova lementünk az osztályommal teázni órák után és beszélgettünk az életről, arról, hogy ki mi szeretne lenni, mitől fél most az életében. Szóval egy olyan közösségben nőttem fel, ami erre nevelt.
Fotó: Szkárossy Zsuzsa - A Grund - vígszínházi fiúzenekar
- A kommunikáció néha hiányzik az emberi kapcsolatokból…
Én is azt gondolom, hogy ez hiányzik, de én feltenném azt a kérdést, hogy miért nem azt az utat választjuk, hogy megosszunk egymással problémákat, én inkább ezt kérdezném. Mindig a kérdések irányába megyek.
- Ezen tud segíteni a színház, hogy a kérdésekre válaszoljon?
Azt a színházat én nem nagyon szeretem, ami válaszokat ad, én azt a színházat szeretem, ami lehetőségeket ad, vagy arra sarkall, hogy ne egyszerűen lássam a dolgokat. Minden válasz után két új kérdés jön, mi emberek szeretjük, szerintem, mint a matekban a legkisebb prímtényezőre lebontani a dolgokat, mert onnan már nincs hova, azt már meg lehet fogni. Azt gondolom, úgy érezzük magunkat biztonságban, hogy mindig ebből a káoszból meg akarunk fogni valamit, ami állandó. Ezért van az, hogy a gyerek mindig kérdez, az mindig egy ilyen lebontás, és addig akar kérdezni, amíg nincs hova kérdezni. “De miért, de miért?”Azt gondolom, hogy minden egyes válasszal ott lesz egy miért, és ezért én próbálom úgy élni az életemet, hogy elégedett vagyok azzal is, hogy egy lehetőség milyen sokféle irányba vihet el.
Pifkó Szera
