Este kilenc óra volt. Izgatottan vártam László Zsoltot, az esztergomi művelődési ház színháztermének nézőterén, ahol A szív hídjai című előadással vendégszerepeltek. Egy-két perc múlva megjelent, még érződött rajta az az eufórikus állapot, amibe a szerep sodorta. Majd pár ismerkedő szó után, leülve a nézőtér barna bársonnyal borított üléseire, beszélgetni kezdtünk…
Fotó: Radnóti Színház honlapja
- Három évvel ezelőtt nagyon hosszú idő után szerződött el a Nemzeti Színházból, Székesfehérvárra. Hogy kötött ki a Vörösmarty Színháznál?
Volt budapesti megkeresésem a Nemzeti után, de mivel Fehérváron egy új csapat szerveződött, 80%-ban új felállású társulat indult, ez engem nagyon érdekelt. Mindig egy izgalom, amikor új emberekkel találkozom. A másik vonzó dolog pedig a ForTe Társulatnak és Horváth Csabának az ottléte volt.
- Az ott eltöltött három év azt hozta, amit várt?
Nem akarok félreérthető lenni, túlzott reményeim nem voltak, és ezt nem Székesfehérvárra értem, hanem úgy egészében. A Nemzetinek az utolsó három éve, főleg az utolsó kettő az olyan izzás volt, és annyira összekovácsolta a társulatot. Nagyon együtt voltunk, sok mindenről szólt, ezért próbáltam elnyomni magamban azt az érzést, hogy bárhová megyek, ne ezt keressem. Ilyen az ember életében, ha adódik, akkor az egy őrületes ajándék, mert általában még ehhez közeli élményt sem tud adni egy szakmai társulat.
- Ezt a fajta izzást érezhette az ember, ha az Alföldi időszakban nézett előadást a Nemzetiben. Az idei évadtól a Radnóti Színházban láthatja Önt a közönség…
Abban, hogy én a Radnótiba szerződtem újra, közrejátszott az is, hogy rá kellett döbbenjek arra, hogy egy vidéki színháznak a repertoárjába, hogyha hagyományos értelemben igazgatják, akkor abba bele kell férnie mindenfajta stílusnak, és mindenfajta közönségigényt meg kell próbálnia kielégítenie. Én ezzel természetesen nem értek egyet, de Fehérváron is ez történt, ez volt az egyik része, a másik pedig puszta logisztika. Bár nincs messze Székesfehérvár, de minden Budapesthez köt. Egész egyszerűen annyira megnehezítette az életemet, az egyéb munkák elvállalását, hogy döntést kellett hoznom. Ezeken kívül, de nem utolsó sorban az elhatározásomat a Radnótiban lezajlott igazgatóváltás is erősítette. Friss erő lépett a vezetésbe, Kováts Adél személyében, és ez megint egy hihetetlen vonzó perspektívának tűnik.
- Volt egy időszak az életében, amikor szabadúszó volt…
Rövid időszak volt, nem volt több négy-öt évnél, mert alapvetően a társulati létformában hiszek. Én úgy voltam akkor szabadúszó, hogy szinte majdhogynem egy társulathoz kötődtem, mert zömében a Budapesti Kamaraszínházban játszottam, az a szabadúszó létemnek meghatározó helyszíne volt.
- Október közepén mutatták be a Radnótiban az Iván, a rettenetet, melyben Ön a főszereplőt alakítja. Milyen érzések kavarognak most Önben a premier után?
Ambivalens. A darab rendezőjét, a kis Vidnyánszkyt egy nagyformátumú fiatalnak ismertem meg. Igazi ambiciózus és nagyon karizmatikus csávó, nekem nagyon szimpatikus. Széthajtott minket, ezért nagyon fárasztó próbaidőszak volt, és nem volt egy felhőtlen repülés. Még egyelőre kevés örömünk van az előadásban, mert ez a próbaidőszak most nem az emberről való gondolkodásról szólt, hanem inkább improvizációkról, helyzetgyakorlatokról. Nagyon tanulságos volt. Ez is egyfajta színház és szórakozás. Nehéz belülről megítélni, mert mi a színpadról inkább a meló részét érezzük, azt hogy milyen fárasztó és koncentrációt, ritmust és tempót igényel az előadás. Megpróbáltató agyilag és fizikálisan is.
Fotó: Radnóti Színház honlapja / Iván a rettenet Iván - Vasziljevics házmester / cár
- Egy ilyen megterhelő próbafolyamat után, sikerül pihenni?
Az a furcsa különben, hogy vannak olyan előadások, nehéz melós szerepek, amikor érzi az ember saját magán, hogy a teste az totál ko, legszívesebben aludna, az agya viszont csak pörög, pörög. Ezt a kettőt valahogy összhangba kell hozni úgy, hogy az ember lenyugtatja az agyát.
- A Harmadik Figyelmeztetés színészzenekarban játszani kikapcsolódást jelent?
Tökéletesen kikapcsol, a próbákat imádom, bár nagyon keveset tudunk gyakorolni, mert mindannyian mindig elfoglaltak vagyunk. Rendre csak koncertek előtt szoktunk egy-két próbát tartani. Hihetetlen élvezet, még ilyen élményem nem nagyon volt az életemben, mint az első pár koncert. Az a rezgés, ami húsz-harminc másodperc után érezhető a közönség és a zenészek között, az valami egészen elképesztő eufória.
Fotó: Harmadik Figyelmeztetés facebook oldala
- Egy esztergomi vendégelőadás, A szív hídjai után beszélgetünk a művelődési házban. Hogy működött itt ez a darab?
Nagyon érdekes volt, mert ezzel a darabbal elég sokat jártunk vidéken. Ennek az előadásnak az anyaszínháza a Belvárosi Színház, de szerintem közel ugyanannyit mentünk vidékre vele, mint amennyit ott játszottuk. A különböző terekkel mindig akkor szembesülünk, amikor megérkezünk. Esztergomban egy extrém helyzet volt, mert nem fért be a díszlet, de nagyon nem fért be. Közben meg iszonyatosan hangulatos hely. Ez ilyenkor nagy kaland. Ez még meg volt terhelve azzal is, hogy gyakorlatilag majdnem fél éve játszottuk utoljára.
- Nagyon más ilyenkor játszani, ha egy darab egy másik térbe kerül?
Nagyon. Játszottuk ezt a darabot közel ezer nézőnek, Debrecenben a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon. Az is pusztító, amikor húsz méterre ülnek az első nézők. De szerencsére egy néző szeme hozzászokik a térhez. Effektíve ugyanúgy tud látni a Szegedi Szabadtérin is közeliket, mint például egy hatvanfős stúdióban. Fantasztikus a színház.
Fotó: Belvárosi Színház honlapja - A szív hídjai
- A szív hídjait nézve, a hasonló érzelemvilág miatt, többször eszembe jutott A vágy villamosa című előadás, amit a Budapesti Kamaraszínházban kezdetek játszani, majd a Pesti Színház fogadta be az előadást…
Idéntől már nem játszom A vágy villamosát, visszaadtam. Elegem volt belőle, az előadásból is, igazából annyira más lett a helyzet. A Tivoliban egy speciális tér volt, gyakorlatilag három oldalról ültek a nézők, ott annak volt varázsa. A Pestiben is megszólalt, de ott ez a hagyományos színpad és nézőtér viszony, úgy gondolom nem tett jót az előadásnak, meg az sem, hogy ennyi ideje megy.
- Miért döntött úgy, hogy elköszön a szerepétől?
Alapvetően úgy éreztem, hogy már messze kiöregedtem abból a szerepből. Már nem sikerült az, hogy fél hattól, hétig eljussak oda, hogy én elhiggyem magamról, hogy az az erőtől kirobbanó fiatalember vagyok, aki amúgy már nem vagyok. Arra gondoltam, ha csak négy nézőben megfordul egy évadban, hogy ez az öreg színész mit ugrál ebben a szerepben, akkor az már rossz. Kellemetlenül éreztem magam a színpadon ebben a szerepben az elmúlt évadban, ezért tavasszal vettem egy nagy levegőt, és megváltam tőle. Nem lehet valamit tizenévig játszani büntetlenül. Ez az előadás már messze nem az, amit 1999-ben bepróbáltunk. El kell engedni dolgokat!
Megköszönve a beszélgetést, (amit még pár óráig biztos lehetett volna folytatni) nekem is el kellett engednem Zsoltot vissza, Budapestre.
Pifkó Szera
Mint amikor a tavaszi szellő felkap egy tollpihét és azt hosszú ideig táncoltatja. Ha Szalóki Ágit hallom énekelni, akkor ezt a könnyedséget és légiességet érzem. Az esztergomi Művelődési Házban a Mezítlábas Zenészekkel lépett fel, s itt is bebizonyította, hogy bármilyen műfajban otthonosan mozog. Az előadás előtt beszélgettünk.
Fotó: Hajdu András
- Ha valaki meghallgatja eddig megjelent lemezeidet, műfaji sokszínűséget és érzelmi gazdagságot tapasztalhat…
Jó, ha a zenésznek van üzenete, amit átad a közönségnek, van személyes indíttatása, amiért zenél és kiáll a színpadra estéről-estére, koncertről-koncertre. Az egyes produkcióim, más és más stílust képviselnek, de mindet az otthonomnak, fészkemnek tudhatom.. Szigorú elvem és belső igényem, hogy amennyire csak tőlem telik, stílushűen énekeljek, legyen szó magyar népzenéről, cigány dalokról vagy akár portugál fadoról.
- Portugál fadot énekeltél a Mezítlábas Zenészekkel közösen előadott műsorban is. Hogyan sajátítod el és teszed magadévá például a portugál dalok stílusjegyeit?
Gyerekkoromtól kezdve nagyon sok népzenét hallgattam, először magyar népzenét, később más népek zenéjét is. Ahogy a beszédet, az éneket is utánzással kezdtem el tanulni. Fontos a mester utánzása, az adott stílus legmarkánsabb, legkitűnőbb képviselőinek hű másolása. Így tanultam meg a díszítéseket, amikkel sok-sok éven keresztül foglalkoztam, így tanultam a legtöbbet a moldvai vagy az erdélyi mezőségi népzenéről. A különböző tájegységeken belül igyekeztem megismerni az egyes falvaknak zenéjét, a falvakon belül az egyes énekesek stílusát. Gyönyörűszép galaxisa ez a zenének, amiben minél beljebb utazunk, annál szebb részleteket találunk, és amelyben mindig mást ismerhetünk meg, s közben persze magunkat is.
- Téged az a más mikor kezdett el érdekelni igazán, amelynek hatására azt érezted, hogy a zene által szeretnéd megmutatni, milyen érzések lakoznak benned?
Négy -öt éves koromban voltak saját kompozícióim, amiket zongorán találtam ki, aztán később, amikor hegedülni tanultam, akkor is jöttek saját dallamok, de nem találtam senkit, aki támogatott volna ezen az úton. Önbizalmam sem nagyon volt ahhoz, hogy megmutassam ötleteimet. Huszonhat éves koromban vállalkoztam arra, hogy zenekart alapítsak. Az első, sajátnak mondható dalkezdeményt végül egy kis presszióra írtam.
Fotó: Emmer László
- Mi volt ez a presszió?
Találkoztam egy televíziós műsorvezetővel, Küllős Imolával, aki arra kért, hogy zenésítsek meg Kányádi Sándor verseket. Némi unszolásra így született meg az első dalom, melyet Lamm Dáviddal közösen írtam. Aztán a következő gyereklemezemre már több kis dalt is kitaláltam. De akitől valójában az első szakmai támogatást kaptam, az Szakcsi Lakatos Béla volt. Akkor, amikor a zenekarában énekeltem, éles helyzetekben tett engem próbára. Improvizálnom kellett a koncerteken és ekkor rájöttem, hogy ilyen nagy mesterrel, mint Szakcsi Lakatos Béla, nem vitatkozhatok, nem vihetem bele ebbe az egészbe az egómat: gyakorolni kell és csinálni kell, nincs kifogás, nincs nyafogás.
- Ezek szerint így múltak el a benned uralkodó félelmek…
Nem múltak el, de ez mindenképpen önbizalmat adott nekem és motivált engem.
Fotó: Emmer László
- Ilyen motiváló erőt jelenthet egy előadónak a zenekar is?
Amikor egyedül énekelek, akkor csak az énekhang van, az bizonyos értelemben szabadabb, de más értelemben azonban kiszolgáltatottabb helyzet. Bár nagyon szeretek egyedül énekelni, jó érzés ráhangolódni másokra, feloldódni a másikban. Amikor érzem, hogy jó a zene, együtt és nagyon jól szól, az komoly löketet is ad és feltölt. Szerencsére szuper zenészekkel dolgozom évek óta. Más érzet, ha duóban játszik két zenész, az nagyon intim összehangoltságot eredményezhet. Nagy lelki találkozások történnek a próbákon, a színpadon. Ezekről nem nagyon lehet beszélni. Ez a zene intimitása.
Fotó: Bogdán Csilla
- Te jógázol is, ez mennyit ad hozzá a színpadi létedhez és a belső harmóniád megteremtéséhez?
Minél jobban megismerem magam, minél több finom érzetet ismerek meg és fel, annál biztosabban töltöm be a teret, szólaltatom meg a hangot, szólítom meg a hallgatót. Ha azt érzem, hogy a jóga jó érzéssel tölt el, akkor az épít engem és ez közvetett módon a közönségre is hatással van. Persze nem csak jó dolgok történnek. A jógi pedig nem szent, nem angyal. Jön a rossz is bőven, azt is fogadni kell valahogy. Fogadni és elfogadni. És ahogy az astanga jógamester, Sri K. Patthabi Jois mondja: gyakorolj, a többi jön magától.
Pifkó Szera
Az ember, ha írásba kezd és van arra lehetősége, hogy kiválassza kikkel szeretne beszélgetni és interjút készíteni, akkor sokszor igazán nehéz helyzetbe is tud kerülni. Hogy miért? Mert számtalan tehetséges ismert és kevésbé ismert ember él, akikről a közönségnek és olvasóknak hallania kell. Többek között ezzel az édes nehézséggel küzdhetett Krizsó Szilvia újságíró, műsorvezető is akkor, amikor Libikóka című talk showjának eddigi vendégeit kiválasztotta. Most ezekből a Radnóti színházas beszélgetésekből állított össze egy könyvre valót, melyet november végétől a könyvesboltok polcain bárki megtalálhat.
- A könyvben tíz ismert ember történeteit olvashatjuk, de ennél nagyságrendekkel többen ültek rá a Krizsó-féle Libikókára. Szinte látom magam előtt, ahogyan ülsz egy asztalnál és azon morfondírozol ki is legyen az a 10…
Nem az asztalnál ültem, hanem a nappaliban a díványon, ott szoktam elmélkedni a fontos kérdésekről.
- Mi volt a vezérgondolat, ami alapján pont Bródy Jánost, Csernus Imrét, Jaksity Györgyöt, Kovács Kokó Istvánt, Kulka Jánost, Mácsai Pált, Molnár Piroskát, Paya Beát, Sthal Juditot és Sthol Andrást választottad ki?
Érdekes dolog, mert tényleg nehéz volt tíz nevet kiválasztani és tulajdonképpen bánom is, hogy idézőjelben csak tíz név lehetett, de a Kossuth Kiadó gondozásában jelenik meg ez a könyv és ők javasolták, hogy csak ennyien szólaljanak meg a könyvben. Ez abban a tekintetben nehéz feladat volt, hogy tényleg nagyon izgalmas beszélgetések készültek, amelyekből, azt hiszem, nem is nagyon van olyan, amit ne mutattam volna meg szívesen mindenkinek
- Egy este folyamán mindig ketten kerülnek reflektorfénybe. Vannak olyanok a könyvben, akiket ugyanazon az estén láthatott a közönség?
Igen. A Stohl meg a Stahl. Ők voltak a 2015 májusiak. Bár egy este valóban két vendégem van, nekik egymáshoz nincs kapcsolódási pontjuk. Ez abból a szempontból érdekes, hogy a közönség két teljesen más karakterrel találkozhatott egy-egy este folyamán.
- Ez a te szempontodból is érdekes lehet, hiszen két különböző karakterű emberrel beszélgetni egy este alatt azért az eléggé embert próbáló. Nem?
Ugyanakkor, szerintem ez a varázsa ennek az egésznek. A szünet alatt meg kell újulni, rá kell hangolódni a következő vendégre, és teljesen más hangulatba keveredek én is, meg a közönség is. Ténylegesen egészen lentre és fentre tudunk ezáltal menni, és mindig van nagyon vicces és nagyon mély rész is. Így van dramaturgiája az estnek. A könyvben szereplő tíz ember kiválasztásánál is az volt a fontos számomra, hogy úgy merítsek, hogy mindenféle hangulatot meg tudjak mutatni azoknak, akik olvassák.
- A személyes szimpátia is közrejátszott a választásban?
Paya Beával például, azt gondolom, hogy eléggé közel kerültünk egymáshoz már korábban. Valahogy egy perc alatt rájöttünk, hogy egy húron pendülünk. Innentől számomra nem volt kérdés, hogy a talk showban Paya Bea lesz a legeslegelső vendégem. Az első Libikókának a dátumát is azért toltuk arrébb, mert Bea nem ért volna rá akkor, amikorra eredetileg terveztük. Úgy voltam Beával, hogy ő lesz az, aki szerencsét hoz nekem, mégis csak egy fekete macskával lakik, tehát boszorkány. De ott van például Kulka János, akivel azelőtt nem volt személyes kötődésünk egymáshoz, viszont az ő munkássága, személyisége számomra annyira példaértékű, hogy fontosnak tartottam, hogy találkozzanak vele a Libikóka nézői, és megismerjék ennek a nagyszerű színésznek a humorát, lássák mennyire nyílik meg, mennyire hajlandó beengedni másokat a saját vívódásaiba, és ez is megtörtént a Libikókában.
- Ez adhatta a nehézségét igazán a könyv megírásának, hogy pontosan visszaadd a beszélgetések ízét, színét…
Ha már előbb Kulka Jánosról beszéltem, volt egy édes jelenete, amikor felpattant és kvázi mintha egy kifutón lenne, modellkedett a közönség szórakoztatására. Megpróbáltam ábrázolni a könyvben, hogy mit csinált, hogy csinálta, erre hogy reagált a közönség. Ezt minden beszélgetésnél megtettem, tehát a könyvben vannak helyzetleírások, nagyon sok személyes benyomás és érzés, amiket mind megosztok az olvasókkal. Ezáltal ezek jóval többek egyszerű interjúknál. Nem is azok, hanem valódi beszélgetések. Bár nagyon sok minden kiderül a könyvben szereplő emberek életéről, pályafutásáról, mégsem életútinterjúkat akartam készíteni. Sokkal inkább arra törekedtem, hogy a beszélgetőpartnereim személyiségjegyeit mutassam be úgy, hogy az életükben éppen akkor történő aktuális dolgokhoz kapcsolódjak. Ugyanakkor amiket mondtak, időálló, örök érvényű gondolatok.
- Most, hogy már a könyvesboltok polcain a könyv, hogy érzed mi az a plusz, amit az olvasóknak nyújtani fog ez az interjúkötet a hasonló jellegű könyvekhez képest?
Attól, amit mondtam. Hogy megpróbáltam úgy visszaadni a színházi hangulatot, hogy aki nem is volt ott, olvasás közben mégis szinte a nézőtéren érezhesse magát. Utólag visszagondolva azt érzem, hogy mindenkiből kihoztam olyat, amit máshol nem mutatott meg magából. Lesznek persze ismerős történetek vagy helyzetek, de más megvilágításba kerülnek. Például Stohl Andrásnál nyilván nem lehetett megkerülni a börtönben eltöltött időszakát, amiről már beszélt sok helyen, de a Libikókában, meglepetés-vendégével, László Zsolttal valami olyan pluszt tettek hozzá, ami nagyon sok mindent elárul arról, hogy Andrással valójában mi történt. Milyen változásokon ment keresztül, ez hogyan hatott a személyiségére, a színészi jelenlétére és a kapcsolataira. Vagy hogy Stahl Judit mennyi küzdelem árán lett az, aki. Mindegyik beszélgetésben vannak olyan üzenet értékű mondatok, amelyek szerintem nagyon sok embernek segíthetnek abban, hogy választ kapjanak saját életükre, kérdéseikre.
Pifkó Szera
Amikor Edit Piaf dalokat hallgatok, furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Dalai egyszerre hordozzák magukban a mélabút és a boldogságot, a reményt és a magányt. Ezért is, és egyedi hangszíne miatt is nehéz őt megjeleníteni, dalait énekelni. Botos Éva, a Centrál Színház színművésze azonban megcsinálta a sokak számára lehetetlent, az Edit és Marlene című előadásban visszahozta azt az érzésvilágot és energiát, amely Edit Piafot híressé és lehengerlővé tette. Legutóbb az Esztergomi Művelődési Ház színpadán láthatta a közönség. Az előadás után beszélgettünk többek között a darab létrejöttének körülményeiről és arról, estéről-estére mit ad neki ez az előadás.
Fotó: Kállai-Tóth Anett
- Olyan elképesztő energiákat mozgatsz meg és szabadítasz föl magadban az előadás ideje alatt, amitől nyilvánvaló, ha lemegy a függöny hihetetlenül fáradt lehetsz…
Valóban, nagyon sokat kivesz belőlem ez a szerep. Ezután az előadás után azt érzem, hogy olyan mintha elütött volna egy autó. Eléggé elfáradok. Új körülményeknél ez még nehezebb, mert akkor a hely adottságaihoz is kell alkalmazkodnunk, de amúgy is egy lelki hullámvasút ez a szerep.
- Ezeknek a daloknak nagyon mélyről kell szólnia. Ezért másképp készültél Edit Piaf megformálásra, mint más szerepeidre?
Igen ez valóban összetettebb, már csak azért is, mert ezt a produkciót én álmodtam meg. Én hoztam össze az embereket rá, producerestül, színészestül. Szívügyem volt ennek az előadásnak a létrehozása. Valamiért úgy éreztem, nekem ezzel dolgom van, de tudtam, hogy ezek nagyon nehéz dalok és ezért önmagában egy Piaf dalestet nem is akartam volna csinálni, de így Pataki Éva darabjával együtt, neki mertem állni. Már csak azért is, mert többségében prózai színészként állok a színházak színpadán, ezért úgy éreztem, hogy Edit személyiségét jobban meg tudom mutatni prózában, ezzel együtt húzom a dalokat is.
- Ha már itt tartunk, szerinted Edit Piaf mitől vált ennyire sikeressé és szerethetővé? Az egyénisége vagy inkább a hangi adottságai miatt?
Hallgatva az archív felvételeket tapasztaltam, hogy olyan fantasztikus vibrátója volt és olyan erős hangja, hogy azzal is élményt nyújtott a közönségnek, ahogyan a hangjával betöltötte a teret. A mi előadásunk nagy részét prózai jelenetek alkotják, barátságról, szerelmekről, sikerről, kudarcról. Piaf előadói estjein viszont a szövegek csak átkötések voltak a dalokhoz, melyekben személyes történeteket, emlékeket idézett fel. Mivel a szövegek eléggé beszédesek, egyszerűek és érthetőek, ezért a néző ezzel együtt tudott repülni akkor is és most is.
Fotó: Kállai-Tóth Anett
- Mikor varázsolt el először az ő személyisége a dalain keresztül?
Szerencsésebb vagyok, mert az én koromban, amikor még tévénézős gyerek voltam, nagyon sok olyan műsor volt, amelyekben gyakran felcsendültek a Piaf vagy Dietrich dalok. Később pedig a színművészeti főiskolán sanzonokat is tanultunk, ekkor újra találkoztam a dalaival. Én nem voltam sose kutatója, vagy nem voltam direktbe rajongója, de mindig tudtam, hogy egy elképesztő hangot és energiát képvisel. De amikor két-három évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy szeretnék valami önállót, akkor tudtam, hogy lehet, hogy itt kell nekem keresni, mert az energiái azok nagyon ismerősek nekem.
- Vannak újabb ötleteid, amiket még szeretnél a közeljövőben megvalósítani?
Igen. Most éppen Ibsen Nóráját szeretnénk átgyúrni valahogyan, úgymond maivá, hogy a mai nők helyzetét mutassa be a darab. Engem most ez érdekel, de sajnos még nem tartok ott, hogy tudjam, hogy ebből lesz-e valami, de belül már valami alakul.
- Visszatérve a Piaf és Marlene című előadáshoz. Melyik dal vagy leginkább te?
Most leginkább a Padam, de ez az életem előre haladtával természetesen változhat. Talán most élem azt az elemző időszakomat, amit leginkább ez a dal jelenít meg. De minden dala olyan egyszerűen és természetesen szól a világba bele, hogy mindegyiket ismerősnek érzem.
- Amikor ezt a szerepet megálmodtad magadnak, akkor nem gondoltál bele abba, hogy ennek lehetnek buktatói is, pont amiatt, mert ilyen sokak által szeretett, erős egyéniséget kell megformálnod majd?
Persze hogy belegondoltam. Azt tudtam, hogy miből indul ki a vágyam, azt tudtam, hogy azok az energiák, a prózai darabbal együtt működni fognak, de amikor elkezdődött a próbafolyamat, az első két nap után sírva hívtam fel a férjemet, hogy most hagyom abba, ez nem fog menni. De akkor megnyugtattak, hogy itt senki nem azt fogja várni, pláne egy előadással együtt, ami a Dietrichhel való barátságát is bemutatja, hogy én most hajszál pontosan úgy énekeljek, ahogyan Piaf. Ha az az energia ott lesz, amit ő képviselt, akkor működni fog. És hála Istennek, ott lett, de az első napon érzett halálfélelem az mütyürke volt ahhoz képest, amit én a premieren kolléganőmmel, Nagy-Kálózy Eszterrel együtt éreztem. Emlékszem a premier előtti néhány percben álltunk a tükör előtt és azt mondtuk, felnőtt nők vagyunk, miért kell ez nekünk, mindjárt meghalunk. Számomra nagyon fontos az Eszter léte is mint kolléga, hogy ezt ő vállalta és együtt nekivágtunk ennek a darabnak, és csillogó tehetségével kiegészíti az én általam alakított figurát. Ő nélküle ez nem jöhetett volna létre, valamint Mészáros Márta rendezése nélkül sem. Nagyon különleges művész ő, elképesztő múlttal, tudással és minőségű munkákkal a háta mögött.
Fotó: Kállai-Tóth Anett
- Mindig ennyire impulzív a közönség, mint amilyen itt Esztergomban volt, és ennyire imádja ezt a darabot?
Nem panaszkodhatunk. Olyan csodálatos élményeket kaptunk Budapesten is a Centrál Színház színpadán, illetve ha megyünk vele valahova. Mindig feltölt. Elképesztő élmény ez, és a mai közönség is olyan sokat adott, hogy ők azt nem is tudják.
- Álmodtál már Edit Piaffal?
Nem, de előadás kezdete előtt egy-két perccel mindig valahogy össze tudunk kapcsolódni egy kicsit. Nem akarok misztikus lenni, de ez biztos azért is van, mert én nagyon koncentrálok és ezáltal az energia valahogy megérkezik. Ez az én kis két percem.
Pifkó Szera
Rajz, film, Lázár Ervin, színház. És, hogy mi a közös bennük, arra választ kaphattam egy novemberi délutánon Esztergomban, ahol Huszárik Zoltán filmrendező grafikáiból nyílt kiállítás, majd a Művelődési Házban Nagy Anna és lánya, Huszárik Kata a Lázár Ervin által megálmodott figurákat keltette életre. Ezen a különleges és ünnepi délutánon beszélgethettem Huszárik Katával.
- Édesapád kiállításának megnyitója után vagyunk, így talán nem véletlen, hogy veled kapcsolatban először egy filmélményem jut eszembe. Ez volt a Szamba, 1995-ben, melyben Erikaként láthattak a nézők a filmvásznon…
Az az igazság, hogy a Szamba volt az egyik legelső film, amelyben dolgozhattam. Ha jól emlékszem, akkor még vagy főiskolás voltam, vagy éppen közvetlenül a főiskola után voltam. Ez a szerep életkorban is közel állt hozzám, meg úgy egyáltalán ennek a filmnek a világa is, hiszen a színház világáról szól, meg az úttörő időszakról. Ugyanígy kezdtünk mi is, művelődési házban, nyakkendővel, össze-vissza próbákkal és darabokkal. Pont ezért ez a film egy generációhoz állt közel és az a karakter is, aki én voltam, mert mindannyian ugyanezen mentünk keresztül.
- Igazán szerencsésnek mondhatod magad, hiszen a friss diplomásként bekerülhettél a legendás Katona József Színházba. Számodra mit jelentett az, hogy azon a színpadon játszhattál?
Nézd, az rettenetesen nagy dolog volt számomra. Nekem a Katona József Színház akkori igazgatója, Zsámbéki Gábor volt az osztályfőnököm a főiskolán, ezért már harmad és negyed évben a Katonában voltunk gyakorlaton. Az volt a vágyaink és az álmaink netovábbja, hogy odakerülhessünk, így nagyon nagy dolog volt, hogy ez az álmom teljesülhetett. Szerencsémre még elkaptam a Katonának egy olyan időszakát, amikor az az igazi nagy Katona volt, nagy társulattal. Ilyen nevekkel játszhattam egy színpadon mint Udvaros Dorottya, Básti Juli, Blaskó Péter, Vajda László, Máté Erzsi, Bodnár Erika, Csomós Mari, Papp Zoltán, a legnagyobbakkal. Bár én azért anyukám révén színészek között mozogtam, és viszonylag természetes volt számomra ez a közeg, de még nekem is olyan volt egy-egy próbaszünet, amikor a büfében együtt lehettünk ezekkel a színészekkel, mint egy csoda.
- Mindig is erről a világról álmodoztál?
Nem. Én viccesen mindig azt szoktam mondani, hogy még most sem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Ami persze abszurdum. Engem annyi minden más is érdekelt és érdekel még most is. Valahogy úgy érzem, hogy a színház számomra csak az egyik lehetséges út. A színház az életemben egy fontos dolog, amit szívvel-lélekkel csinálok, de ez csak egy dolog, ezért még mindig azt gondolom, hogy lehet, hogy egyszer valami mást fogok csinálni.
- Ezen én nem is csodálkozom, hiszen édesapád is egyszerre több dologban is megtalálta önmagát…
Igen, számára a rajz sokat jelentett, nagyon komolyan rajzolt, legalábbis egy időben. Rengeteg könyvillusztrációt is készített. Ő ezzel nem csak hobbi szinten foglalkozott.
- Te a színházon kívül, miben találod meg a kikapcsolódást, az értéket?
Hú, engem nagyon sok minden érdekel még. Ebből is fakad az, hogy jelenleg a nap huszonnégy órája sem elég, de a negyvennyolc sem lenne elég arra, amit csinálok. Apunak sajnos a rajzkézségét nem örököltem, de nagyon szeretek mindent, ami kézműves dolog. Mindenem van otthon: agyagtól kezdve, a gyöngyig, a nemezig minden. Ezek a dolgok abszolút ki is kapcsolnak, örömöm is lelem bennük. E mellett időnként bútorokat hozok rendbe, valamint nagyon szeretnék még visszamenni énekelni, meg jó lenne írni is néha. Szóval olyan nagyon sok minden van.
- Mit jelent számodra ez a mai kiállítás?
Nézd, ez egy furcsa és különleges érzés is egyben és nagyon jó, hogy ilyen formán újra együtt lehet a családom és azért ez már elég régen nincs így és nem is nagyon volt. Így ez egy nagy dolog, hogy ez, itt Esztergomban most létrejöhetett. Ezen kívül, most olyan jó volt bejönni és meglátni a képeket egy falon, mert hogy ezek a képek nálam vannak, mert még nincs állandó hely, ahol a láthatóak lennének. Ugyan csináljuk a Huszárik Zoltán Alapítványt, de iszonyatosan lassan és nehezen haladunk vele előre, így szépen mappákban az én egyik szekrényemben vannak a rajzok. Ezért is volt nagy öröm, amikor beléptem a Szalonba és láttam, hogy a képek mennyivel másképp mutatnak így együtt a falon, mint otthon nálam, amikor nézegetem és válogatom őket. Mert egy képnek nem az a dolga, hogy egy mappában legyen, hanem az lenne a dolga, hogy kiállítva legyen és meg tudják nézni mások is.
Pifkó Szera
Fotók: Esztergomi Művelődési Ház facebook oldala
Lux Ádámmal először 1991-ben, Szentendrén találkozhattam egy vásári komédia kapcsán. Azóta sok idő eltelt, számos színházi szerepben, nyolc évig pedig a Kisváros című televíziós sorozatban, és számos tévéfilmben láthatták a nézők, hangja pedig sorozatokban és reklámokban egyaránt hallható. Huszonnégy év után Esztergomban találkoztunk ismét, ahol a „Szeretlek Faust” című előadásban lépett színpadra. Ádámmal előadás előtt beszélgettünk.
Fotó: Kolovratnik Krisztián
- Még főiskolásként játszottál először Esztergomban a Godspelben, 1987-ben. Milyen emlékeket őrzöl az itt töltött időről?
Az egy csodálatos időszak volt, mert egyrészt szerettük azt az előadást, másrészt meg nagyon szerettük Esztergomot is. Konkrét képek maradtak meg bennem, sőt mind a mai napig fotót is őrzök az itteni előadásról. Például Csankó Zolival van egy közös képünk, ami itt készült mikor próbáltuk az darabot.
- A Godspel egy nagyon sikeres darab, számos színház mind a mai napig műsorára tűzi. Azóta mióta főiskolásként játszottátok, láttál Godspel előadást valahol?
Látni nem láttam, de amikor mi a főiskolait megcsináltuk, a következő évben, Debrecenben megint játszottam a darabot, de már új rendezésben. Ami azért volt nagyon nehéz, mert valami egészen mást kellett kitalálni ugyanarra a szövegre, egy év leforgása alatt. Ez a darab egy kanavász, vázlat, evangéliumi részletek vannak benne, és a szövegkönyvbe csak annyit írtak oda zárójelben, hogy a színészek pantomimben eljátsszák. De hogy mit találnak ki, meg hogyan, az teljesen rájuk van bízva. Szóval jó nehéz volt rögtön a következő évben újraszülni egy egész más dolgot, ötletet ugyanarra a jelenetre, mondatra. De ettől volt szép a feladat.
Godspel - Debrecen
- Pályád során nem ez volt az egyetlen zenés darab, amiben játszottál, hiszen Budapesten és vidéken is számos zenés és prózai szerepben láthatott a közönség. Az ismertséget viszont igazán a Kisváros című televíziós sorozat hozta meg számodra. Ez nem zavart téged soha, hogy a nevedet többen ismerik a sorozat által, mint a színpadi szerepeid kapcsán?
Valóban mindig sokkal jobban örülök akkor, ha egy komoly színházi előadás, például a „Szeretlek Faust” után, jön oda valaki, hogy hú hát ez neki milyen csodálatos, és katarzist nyújtó élmény volt. Ezt én is mindig többre értékeltem. Az egy jópofa dolog, hogy az embert az üzletben megismerik, főleg ha ezt kulturáltan teszik. Persze vannak kulturálatlan megnyilvánulások is. Én azért örültem a Kisvárosnak, mert egyfajta filmes rutint szereztem a nyolc év alatt. Mindig, minden esetben visszanéztem a felvett anyagot, és komolyan véleményeztem, bíráltam magam, hogy mit csináltam jól, vagy rosszul. Nagyon sokat tanultam belőle.
- Akkor Te az a színész vagy, aki szereti magát visszanézni…
Szereti az túlzás, csak tanulságosnak tartom. Sokat lehet belőle tanulni.
Fotó: Kolovratnik Krisztián
- Pályád elején abban a szerencsében volt részed, hogy egy igazi csapatmunkában vehettél részt, amikor többedmagaddal, Szalay Kriszta vezetésével megalapítottátok a „Komédi franc ez”-t. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy én voltam a társulat névadója. Először Szentendrén mutattunk be egy francia vásári komédiát, ez volt a „Crispin, mint vetélytárs”. Goldoni „ Legyezőjét” a következő évben játszottuk, amit az Óbudai Társaskör udvarán, 2011-ben felújítottunk. Mi voltunk az elsők, akik 1992-ben a Társaskör udvarán színházat csináltunk, ezt Kriszta találta ki. Imádtuk, óriási sikere volt, a televízióban több ízben le is adták. Mikor tizenkilenc év elteltével újra bemutattuk, értelemszerűen teljesen más lett az előadás, de alaptónusában és felszabadultságban, jókedvben és játékkedvben ugyanolyan volt. Számomra ez nagyon érdekes és jópofa élmény volt. Szerettem.
- Mennyire maradtatok játékosak a 1991-es bemutatóhoz képest?
Játékosak maradtunk, azzal nem volt baj. Az volt most sokkal könnyebb, hogy nem kellett megküzdeni ugyanazokért a művészi problémákért. Ott, 1991-ben nem volt rendezőnk. Az, hogy nyolc színész közös nevezőre jusson egy dologgal kapcsolatban - legyen az egy poén, vagy egy jelenetnek a kifacsarása, újraértelmezése-, az bizony nem volt könnyű. De amikor újra felelevenítettük az előadást, már nem voltak ilyen harcok, sokkal könnyebben és gördülékenyebben mentek a próbák. Inkább az adta a nehézséget, hogy pontosan felidézzük a régi előadás jeleneteit, mert ebből, precíz szövegkönyvünk nem annyira volt. De végül összejött.
- Ennek az előadásnak az esetében a csapatmunka hogy működött?
Ilyen esetekben, amikor a díszlettől a poénok kitalálásáig mindenért egyformán felelünk, akkor muszáj, hogy jól működjön a csapatmunka.
- Gondolom, ez a munka nem csak jó kollegiális viszonyt alakított ki a csapat tagjai között, hanem barátságok is szövődtek…
Igazából az alap barátságok maradtak meg. Például Cserna Tóni nekem osztálytársam volt a főiskolán, és ő a mai napig az az osztálytársam, akivel a legszorosabb kapcsolatot ápolom. Ő egy fantasztikus ember, de a feleségével, Szalay Krisztával ugyanígy vagyok, mert nagyon „egyféleképpen” gondolkodunk a színházról, és sokszor az életről is. Velük igazi, életre szóló barátságban vagyunk.
Fotó: Kolovratnik Krisztián
- Igazán szerencsésnek mondhatod magad, hiszen a színházon kívül, belekóstolhattál a filmezésbe, és mind a mai napig szinkronizálsz. Mikor jött a szinkron az életedbe?
Nagyon hamar. Főiskolán nekünk még tanították is a szinkront, tantárgy volt a szinkronizálás. Rögtön beleszerettem és kaptam is szerepeket, amin edződni tudtam, és ennek nagyon örültem. A szinkronizálás alkalmazott művészet, aminél nagyon fontos az, hogy az ember gyorsan tudjon alkalmazkodni, reagálni a külföldi színész játékára, és ez által edzi a saját művészi képességeit. Az intonálás, az, hogy csak hangban hogyan tud valamit kifejezni az ember, az igenis nagyon komolyan hasznosítható később a színpadi munkák során is. Többször kaptam olyan dicséretet, hogy egyrészt mindig, minden körülmények között lehet érteni azt, amit mondok a színpadon, másrészt, hogy nagyon jól tudok bánni a hangerőmmel. Pontosan tudom, hogy mekkora energiákat kell megmozgatnom hangban ahhoz, hogy az éppen elegendő legyen. Ebben a szinkron óriási szolgálatot tett, azon kívül, hogy sokszor élveztem a konkrét munkát, amit csináltam. A dolgok kiegészítik egymást.b
- A beszélgetésünk ideje alatt végig kiegyensúlyozottság és harmónia sugárzott belőled, pedig előadás előtt fél órával vagyunk…
A mostani előadás előtt azért vagyok a „nyugalom szobra”, mert az elmúlt másfél órában gyorsan végigpergettük a darabot, ugyanis öt hónappal ezelőtt játszottuk utoljára. A „Szeretlek Faust”-tal itt Esztergomban egy évfordulót is ünneplünk. Ez egy nagyon régóta repertoáron lévő darab. Én vagyok az egyetlen az előadásban, aki később lépett csak be a produkcióba, 8-9 évvel a bemutató után, és ennek a belépésnek, pontosan a holnapi napon - október 23-án- lesz a tizedik évfordulója.
Pifkó Szera
Ha azt mondom Túl a Maszat-hegyen, valószínűleg mindenkinek egyből beugrik Varró Dani neve. Vagy azért, mert olvasta tőle ezt a könyvet, vagy azért, mert színházban látta ezt az előadást. Legelőször a Nemzeti Színházban találkoztam Varró Dani fordításával, Shakespeare Lear királyának előadásán. Az újraformált szöveg egyből megragadott és kíváncsi lettem, vajon mi a titka Daninak, hogy csűrcsavaros versei, mondókái, szövegei egyből belemásznak mindenki fülébe.
- Verset olvasni nem is annyira könnyű, mint ahogyan azt sokan gondolják. Egy-kettőbe bele is törik az ember nyelve, különösen, ha fáradtan olvassa este gyermekének…
Akkor kezdtem el gyerekverseket írni, amikor még egyáltalán nem voltak gyerekeim. Abban az időben született a Túl a Maszat-hegyen című könyvem. Ehhez egy kritika is hozzájárult: voltak, akik kissé gyerekesnek találták a verseimet, gondoltam, tényleg, miért ne írhatnék a legkisebb korosztálynak is.
- Mióta gyermekeid vannak, mennyiben formálódott és változott a verseid nyelve?
Szerintem sokat változott. Mióta gyerekeim vannak, azóta ügyelek arra, hogy abszolút az ő korosztályuknak szóló mondókás köteteket írjak.
- Az előbb említett Túl a Maszat-hegyen című könyved színpadi változatát a Budapest Bábszínházban, majd a Vígszínházban mutatták be. Mennyire kellett átformálni a szöveget, hogy az színházi körülmények között is megállja a helyét?
Most volt a századik előadás belőle a Vígszínházban, ez mutatja azt is, hogy elég jól sikerült az adaptáció. Bár nagyon nagy harc volt az elején akörül, hogy mi maradjon a szövegben és mi kerüljön ki belőle. Először volt a bábszínházi verzió, de abból a könyvhöz képest nagyon sok minden kimaradt, és ezáltal le is egyszerűsödött. Kovács Géza rendező és Dobák Lívia dramaturg keze nyoma van rajta, az ő segítségükkel szabtuk át a történetet. Később a vígszínházi előadásnál pedig szerettem volna, hogy visszakerüljenek fontos szereplők és szituációk, a színháznak meg más elképzelései voltak, ezen ment egy kis huza-vona.
- Milyen élmény volt, amikor a színpadon megelevenedtek az általad kitalált figurák és történeteik?
Én nem vagyok igazán vizuális típus, nekem főleg a szavak és a rímek a világom, ezért aztán ki is derült a munkafolyamat közben, hogy nem mindent gondoltam át pontosan. Sokszor nem voltak egyértelműek a szereplők közötti viszonyok és az, hogy mely szereplőkhöz, hogyan viszonyulhatnak az olvasók és nézők. Például a Maszatot szeretjük, de a Pacát azt nem szeretjük. Tisztázni kellett ezeket a dolgokat. De nekem nagyon tetszett, ami végül lett belőle, Néder Panni fiatal rendező rendezte, és csodálatosan jól kitalált egy csomó mindent, úgyhogy abszolút élményszerű volt látnom az előadást. Érdekes volt, hogy milyen világ kerekedik ki a papírra vetett rímeimből és szavaimból.
- Melyik áll közelebb a szívedhez, a versírás vagy a fordítás és adaptáció?
Alapvetően visszahúzódó ember vagyok, és az írás az egy nagyon magányos dolog, a színház pedig abszolút csapatmunka. Ezért nagy élményt jelent, amikor egy előadásban dolgozhatok, persze az a fajta nyüzsgés és csapatban való lét és az, hogy nem csak a szöveg van, az elején még furcsa volt. Egy színpadi mű megszületésénél és fordításánál egy csomó mindenhez alkalmazkodni kell, de pont ettől lesz izgalmas egy-egy ilyen színházi munka.
- Mi volt a legelső mű, amit fordítottál?
1999-ben a Katona József Színházban Gothár Péter rendezésében, David Harrower kortárs skót szerzőnek Kés a tyúkban című darabja. Szép előadás volt, sokáig ment.
- Számos rendezővel dolgoztál már, köztük például Alföldi Róberttel vagy Gothár Péterrel…
Igen… nekem az a furcsa a rendezőkkel, hogy mindegyiküknél más és más az, hogy mennyi szerephez jut a szerző és a fordító. Gothár Péternél például csomó próbán bent kellett ülnöm, szinte végéig figyelnem kellett a szövegre és javítani kellett azon. Ő a fordítót a szerző magyar hangjaként kezelte, ezért jeleznem kellett, hogyha szerintem a szerzőnek már nem tetszene az, amit Péter elképzelt. Ez egy érdekes együttmunkálkodás volt. De vannak olyan rendezők, akik kizárólag csak az olvasópróbán igénylik a fordító jelenlétét, és utána már csak a premieren találkoznak vele legközelebb. És vannak átmenetek is, mint például Alföldi Róbert.
- Mi volt az első reakciója az embereknek a fordításaidat hallva?
Ez nehéz kérdés. Több újrafordítást csináltam, főleg Shakespeare darabokat. Nem tudom, hogy mennyire sikerült, de azt látom, hogy nagyon vegyesek a reagálások, végletek vannak. Főleg az idősebbek, sokszor kivannak, hogy hú, ez meg micsoda, mások meg nagyon lelkesek és idézgetik azt a részt, ami tetszett nekik. Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni,, de ezekkel az újrafordításoknál inkább a fiatalabbakat célozzák meg a rendezők, hogy kevésbé legyen számukra távoli és idegen az adott mű. De általában jót tesz a leporolás a klasszikus szövegeknek.
Pifkó Szera
Képek: Varró Dani hivatalos facebook oldala
A 2000-es évek elején számtalan előadásban láttam őt a Vígszínházban, de akkor szerettem meg igazán, amikor a nagysikerű sorozatban, a Szívek szállodájában Kirköt szinkronizálta. Hangjában mindig is éreztem valami sokszínűséget, életörömöt, nyitottságot, de leginkább bohémséget. Kolovratnik Krisztiánnal Esztergomban a Művelődési Házban, egy vendégszereplése alkalmával beszélgethettem.
- A Pereg a film, dalol a mozi előadás előtt beszélgetünk, amiben énekelned is kell. Betegen állsz majd a közönség elé. Ilyenkor hogyan éled túl azt a másfél-két órát, amit a színpadon töltesz?
Az egy más világ, amikor az ember oda fölmegy.
Önkifejezés. Ha ezt a szót halljuk, mindenki másra gondol, mert mindenki másban találja meg azt a lehetőséget, amivel ki tudja fejezni a benne lappangó érzelmeket és gondolatokat. Szabó Enikő ezt a népzenében találta meg.
- Tanítasz és közben több formációban is énekelsz, nemrégiben pedig megjelent önálló zenekaroddal a Szoknyák a porban című lemezetek. Mi inspirálta ennek a hangzóanyagnak a létrejöttét?
Nagyon sok zenekarban énekeltem már és sokan a számba adtak mondatokat és szavakat, de egyiket sem éreztem igazán magaménak. Ez az album többek között ebből az érzetből is táplálkozott. Most jött el az az idő, amikor már szeretném, ha a közönség megismerné az én egyéni gondolataimat a világról, valamint a hozzám és a zenekaromhoz igazán közelálló hangzásvilágot.
- Hogyan alakult és formálódott a zenekarod?
Több éves folyamat volt, amíg kialakult a zenekarban az a felállás, akikkel most együtt muzsikálok. Szerencsések voltunk, mert a társaság felével a Zsolt Nándor Zeneiskolában találtunk egymásra. Nagyon jó barátság szövődött közöttünk, és mivel itt-ott-amott zenéltünk már közösen, ezért tudtuk, hogy jól működünk együtt és nagyon szeretünk együtt zenélni.
- Idáig két dalt hallottam a lemezetekről, mindkettőnek ezer színe van és a hangzásvilága igazán szerteágazó. Hogyan születnek a dalok?
Valahogy megszületik a fejemben a dal, amiről sajnos nem tudom, hogy hogyan, ha tudnám, akkor mindig tudnék írni. Egyszer csak jön egy dal vagy egy dallam, vagy egy szöveg és akkor az összeáll. Ezután a zenekar gitárosával összehozunk belőle egy alapot, ehhez később a többiek hozzáteszik az ötleteiket és gondolataikat, így lesz kerek, egész egy dal.
- Tanítasz, zenélsz, családanya vagy, ez mind-mind felelősséggel jár és sok munkával…
Igen, valóban elég sok a munka. Mindenféle formációk hívnak: most is épp egy lemezfelvételre készülök. Egy amerikai gitáros, Gary Lucas és Dezső Tóni szaxofonos keresett meg, hogy énekeljek a lemezükön. Közben írom a dalokat a saját zenekaromnak is, emellett tanítok is a Zsolt Nándor Zeneiskolában.
- Pályád során, kiknek az előadásmódja és gondolatvilága hatott rád leginkább?
A fő mesterem Budai Ilonka volt, az Óbudai Zeneiskolában. A hetvenes években rengeteget gyűjtött határon túli településeken, nemcsak dalokat, hanem a hozzájuk kapcsolódó történeteket is. Ezek maradandó nyomot hagytak bennünk, így váltak az ott élők is a mestereinké.
- Már régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a népzenére?
Nagyon fogékonyak, én például ezért is nem hagynám abba a tanítást. Sok a munka meg sok a fellépés szerencsére, de akármilyen fáradt vagyok, mindig igyekszem a zeneiskolába bemenni, mert szerintem Esztergomban és környékén tehetséges kisgyerekek vannak. Van egy-két országos szinten is kiemelkedő tanítványom, akikre büszke vagyok.
- A minden ősszel című dalotok videoklipje igazán izgalmas, olykor szenvedélyes, népies világot tár a néző elé…
Az egészet két nap alatt egy Szigetmonostor nevű kis faluban vettük fel. Ez a település közel van a lakóhelyemhez, ezért ennek a falunak a hangulata is megragadott. A klipet egy kirakodó vásáron vettük fel, azért mert úgy gondoltuk, nagyjából olyan értéket őriz, amilyet mi is képviselünk a zenénkkel, és szívesen meg is mutatnánk a közönségnek.
- Voltak a forgatásnak emlékezetes momentumai?
Sok olyan helyzet adódott, amilyet előtte nem éltem át. Amikor az ember hangfallal a zsebében sétálgat az utcákon és tátogja a saját szövegeit, azért az eléggé mókás szituáció.
- Március 7-én lesz a lemezbemutató koncertetek a Néprajzi Múzeumban. Milyen meglepetésekkel készültök addig?
Készül még egy videoklip, egy lemezen szereplő másik dalhoz is. Vágás alatt van még egy másik klip is, amit a lemezbemutató koncertünk előtt szeretnénk megismertetni a közönséggel.
Most sokan felteszik magukban a kérdést, vajon a színház világához, hogyan kapcsolódik egy volt televíziós műsorvezető? A kérdés jogos is lehetne, ha nem Krizsó Szilviáról lenne szó, aki gyerekkora óta foglalkozik énekléssel, egy ideig színésznőnek készült, most pedig a Radnóti Színházban minden hónapban Libikóka címmel, talkshow-t vezet, melyben a színház is helyet kap…
- 2012-ben milyen gondolatokkal és céllal lökted meg először a Libikókát?
Régóta szerettem volna talkshowt, ami egyfelől szórakoztat, másfelől elgondolkoztat, ahol ismert és elismert emberek vallanak magukról, a sikereikről, kudarcaikról azért, hogy másoknak is erőt és hitet adjanak, hogy érdemes álmodozni, de sokkal érdemesebb és érdekesebb az álmokat megvalósítani. Olyan formát választottam, amit szívesen csináltam és amiről úgy gondoltam, az emberek szívesen néznék.
- Ahogy néztem a beszélgetéseidet nekem azok felépítéséről Vámos Miklós Lehetetlen című műsora jutott eszembe…
Érdekes, hogy ezt a párhuzamot említed, mert Vámos műsorát is ugyanezen a színpadon rögzítették. Sokat láttam belőlük a tévében, mert nagyon szerettem a stílusát, illetve beszélgető partnereinek történeteit, de a talkshow-m kitalálásakor eszembe se jutott ez a szál. Különben ő is volt vendégem és tetszett neki, hogy aznap este, mielőtt behívtam volna, az ő nagy kofferjével sétáltam körbe a színpadon.
- Hogyan épül fel ez a kétszer egy óra?
A beszélgetéseket jelenetekkel illetve meglepetés-vendégekkel színesítjük. A vicces jeleneteket, amelyek a vendégem életéhez, vagy valami hozzá közel álló dologhoz kapcsolódnak, a Radnóti színészei adják elő és mindig fent ül a színpadon Darvas Ferenc, zongorista, aki nem csak kíséri a dalokat, ha vannak, hanem improvizál is. A meglepetés-vendégek pedig ahhoz kellenek, hogy az ő szemükkel is láttathassam a „főszereplőt”.
- Bejött, hogy a talkshow-idat a Radnóti színészei mindig vicces jelenetekkel tarkítják?
Nagyon. Egyrészt feldobják a beszélgetést, másrészt inspirálják a vendéget. Számomra eleve is fontos a jó hangulat, a humor, de azt is gondolom, hogy a nézőknek is szükségük van rá, hogy önfeledten szórakozzanak. Manapság annyi elkeserítő dolog történik körülöttünk, hogy kis időre jólesik megfeledkezni róluk.
- Amikor nem a Libikókában ülsz, akkor kommunikációs tréningeket és coaching képzéseket tartasz. Mi a mozgatórugója ezeknek a találkozásoknak
Abban segítek másokat, hogy megtalálják a saját hangjukat és azt tudják is hallatni. Mindent a kommunikáció oldaláról közelítek, hiszen minden az. Ahogy bemegyünk valahova, ahogy köszönünk, nézünk, állunk, ülünk, beszélünk, kérdezünk. A tréningjeim résztvevőit, illetve a coachee-jaimat abban támogatom, hogy mind szakmájukban, mind magánéletükben minél sikeresebbek és elégedettebbek legyenek. Ehhez sokszor hozzátartozik a kudarcok tudatos megélése és feldolgozása is. Mindig is foglalkoztatott, hogy hosszú távon miből lehet jobban építkezni, a sikerekből vagy a kudarcokból?
- Ha már a kudarcot említetted…az egyik legnézettebb televíziós hírmagazin az Az Este műsorvezetői székéből ki kellett, hogy szállj, és abba kellett hogy hagyd a televíziózást. Ebből a kudarcból táplálkozik például a Libikóka is?
Ugyan nem a legjobb és nem a legaktívabb korszakomban, de mégis a Magyar Televíziónál voltam még, amikor a Libikókát elkezdtem csinálni. Olyan dologra vágytam, ami leköti a szellemi energiáimat és ami értéket teremt, de erre nem volt módom a tévénél. Jól jött, hogy Bálint András látott ebben fantáziát és elkezdhettem. Lassan három éve megy és szerencsére sikeres. A február harmadikaira például már több hete nem lehet jegyet kapni, sőt, még a pótszékekre is várólista van.
- Egy egészen más Krizsó Szilviát ismerhet meg és láthat a közönség, amikor beül a Libikókára…
Csak azok, akik korábban nem ismertek személyesen. Én alapvetően jó kedélyű, viccelődő valaki vagyok, de a korábbi tévés műfajaimnál ezt nem tudtam megmutatni. Kiterjedt baráti körünk van, akikkel imádunk együtt lenni, bulizni, táncolni és akik mindig azt mondták, jaj, Szilvike, olyan kár, hogy ezt nem látják belőled mások. Egyébként a volt tévés kollégák is tudják, hogy ilyen vagyok. Mielőtt beültem a stúdióba, rengeteget nevettünk együtt, mert énekeltem, parodizáltam, hülyéskedtem nekik, velük, majd megszólalt a főcím és átmentem újságíróba. De ott az volt a feladat. Komoly ügyekről komolyan kellett beszélni. Ráadásul Az Estében és a Szólás szabadságában nekem a riportalanyok száját és nem a szívét kellett kinyitnom. A Libikókában fordítva van. Itt az a dolgom, hogy érzelmeket váltsak ki mind a vendégemből, mind a közönségből. És ebben az odafigyelésnek, hallgatásnak, meg persze a humornak nagy szerepe van. Arra törekszem, hogy a nézők olyan arcát lássák a vendégeimnek, amit még nem ismertek. Talán ezért van az, hogy összeállt egy törzsközönség, akik szinte mindig ott vannak és akkor is jegyet vesznek, ha esetleg nem derült még ki, hogy pontosan ki is lesz a vendég.
- Nézted mostanában Az Estét?
Nem. Talán kétszer vagy háromszor néztem bele azóta, hogy eljöttem, de néhány másodperc múlva el is kapcsoltam.
- Mit érzel olyankor, amikor látod a jól ismert díszletet, hallod a megszokott szignált?
A stábra gondolok. Nagyon jó csapat volt, igazi műhely. Szerettünk és tudtunk is együtt dolgozni és közben emberileg is nagyon jól kijöttünk egymással. Mindig megnéztük a nézettségi adatokat, és sokszor volt miért kihúzni magunkat. A mi időnkben ötszáz és hétszázezer között volt a nézettsége naponta, most meg olyan is van, hogy jóval százezer alatti a nézettség. Ez valahol visszaigazolás arról, hogy valamit mégiscsak jól csinálhattunk.
- Mit láttál utoljára színházban?
A Julius Cézár bemutatóját láttam a Vígszínházban, mert gyerekkori barátom, Csőre Gábor a darab egyik szereplője. Alföldi munkásságát egyébként nagyon bírom, a Nemzetiben szinte az mindent megnéztem.
- Melyik volt az az előadás, ami a közelmúltban a leginkább hatott rád?
A Pesti Színházban a Toldi. A már említett Csőre Gábor játssza. Hihetetlen, hogy egyszemélyes darab, csak két zenész kíséri Gábort, de olyan, mintha százan lennének a színpadon. Nagyon jó a rendezés, tele filmes megoldásokkal, Gábor pedig egyszerűen fantasztikus benne. Olyan mélységeket mutat meg a műben, amiről eddig nem tudtam, hogy benne van. Szinte 21. századi aktualitásokat lehet felfedezni, mindezt ráadásul sok humorral.
- Shakespeare szerint színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő. Mit gondolsz a mai, 21. századi női szerepekről?
Sok üzletasszonnyal dolgozom és azt látom, nincsenek könnyű helyzetben. Egyszerre kellene teljesíteniük a munkahelyükön szakmailag és emberileg és a magánéletükben feleségként, anyaként, gyerekként, barátként. Nincs olyan, hogy valaki mindig mindenhol a maximumot tudja kihozni magából és ez nagyon sok külső és belső feszültséggel jár. Nagyon kell egyensúlyozni és jó időben kell visszatéríteni az ingát, ami nem egyszerű. Én szerencsés vagyok, mert szinte magam gazdálkodom a saját időmmel. Van persze, hogy rengeteget kell dolgoznom, mert úgy jön ki a lépés, viszont a zűrös periódusok után tudatosan kevesebbet vállalok, hogy minél több időt lehessek velük, különösen a kislányommal. Ő egyébként –a férjemhez és az anyukámhoz hasonlóan- mindenben partnerem, mindent meg tudok beszélni vele, ami rengeteg erőt ad nekem.
Másfél évvel ezelőtt beszélgettem utoljára Horányi Julival mint jelmeztervezővel színházi munkáiról és sikereiről. Zenei „karrierje” akkor még gyerekcipőben járt. Az elmúlt időszakban azonban ez megváltozott, hiszen az egész ország megismerhette és megszerethette őt, egy jól ismert televíziós tehetségkutató műsorban, ahol egészen a második helyig énekelte magát…
- Az elmúlt egy évben hatalmasat fordult veled a világ: fotózásokra jársz, interjú hegyeket adsz, felismernek az utcán. Nehéz volt ebbe belerázódni?
Tulajdonképpen már gyermekkorom óta erre készülök, már akkor is szerettem szerepelni, tőlem ez sohasem állt távol. Annyiszor elképzeltem, hogy ilyen életet fogok élni. Ebből kifolyólag ez, ami most velem történik, és ahogyan az életem megváltozott és alakul, teljesen természetes.
Fotó: Kirschner Anna, Styling: Flórián Kata
- 2011 nyarán alakítottátok meg másodmagaddal a Mius duót, melynek célja a kompromisszum-mentes zenélés és egy sajátos zenei-vizuális világ létrehozása volt. Mennyiben segítette ez az időszak a te önálló előadói karriered kezdetét?
Határozottan fontosnak érzem azt az időszakot, amikor együtt zenéltem Álmos Gergellyel, mert nagyon sokat tanultam tőle. Ha nem lett volna a Mius, nem biztos, hogy ilyen alázatos munkát tudtam volna végezni a műsor ideje alatt. A zenekari évek alatt megtanultam milyen nehéz az, amikor mindent magamnak kell előteremteni: dalokat írni, a stúdió felvételeket és koncerteket megszervezni, a fellépő ruhákat megtervezni és kivitelezni. Megtapasztalhattam, hogy egy előadónak nem csak abból áll az élete, hogy kiáll a színpadra és énekel, hanem minden fellépést és szereplést komoly munka kell, hogy megelőzzön. Ezért a zenei tevékenységhez való hozzáállásom egészen más volt, mint sok más versenytársamé, mert én pontosan tudtam milyen az, amikor nem segíti a munkámat egy egész stáb, ezért én iszonyúan tudtam értékelni, hogy egy nagyszerű csapattal dolgozhattam együtt.
- De a munka, ha jól sejtem még csak most kezdődik igazán…
Valóban így van, hiszen azt a figyelmet, amit a műsor ideje alatt elértem meg is kell tudnom tartani. Idővel szeretném elérni, hogy ne egy tehetségkutató versenyzőjeként maradjak meg az emberek fejében, hanem mint önálló előadóművész, akihez nemcsak egy zenei stílust, de egy önálló, vizuális világot is tudnak majd kapcsolni.
- Örömmel tapasztaltam, hogy ismét tervezel. A jelmeztervezés és a zenei karriered építése működik egyszerre ugyanúgy, mint az elmúlt években?
Bár nagyon sok minden változni fog az életemben, de ahhoz, hogy képes legyek magamat eltartani, terveznem is kell. Még mindig vannak színházi munkáim, most éppen Miskolcon. Nem akarom abbahagyni a jelmeztervezést, mert szeretem csinálni. A környezetem is arra bíztat, hogy tervezzek, mert ez egy érdekesség és egy plusz önkifejezési eszköz, amivel csak színesíthetem a karrieremet és az életemet.
- A tervezési időszak egy hosszabb periódus, ami már jóval a próbafolyamat megkezdése előtt elkezdődik, hogy volt ez a Miskolci Nemzeti Színház Robin Hood előadásával?
Az a nagy szerencsém Szőcs Arturral, hogy ő mindig úgy dolgozik, hogy először a díszletet tervezteti meg, így a munkafolyamat nem a verseny idejére esett. Ezt a fajta hozzáállást én nagyon szeretem, mert jelmezkoncepciót alkotni úgy iszonyúan nehéz, hogy a tervező nem tudja, hogy a színészek a darabot milyen térben fogják eljátszani. Én mindig egy alapötletre építem a terveimet, ami lehet akár egy szín, szó, anyag, gondolat vagy bármi más.
Fotó: Kirschner Anna, Styling: Flórián Kata
- Előnyt vagy hátrányt jelent a színházi világban az, hogy a te nevedet most sokan ebből a zenei tehetségkutatóból ismerték meg?
Igazából, nem érzem hátránynak, sőt annyiból még előnynek is tartom, hogy megismertek, mert ezentúl már nem úgy kell a színészek bizalmát és rokonszenvét kivívni, hogy fogalmuk sincs ki vagyok, ezzel egy csomó lépcsőfokot át is tudunk ugrani. Amúgy színházi berkekben Alföldi Robi miatt elfogadott a műsor, hiszen ő egy márka. Az ő jelenléte miatt a színházi világ is odafigyel arra, hogy milyen munka zajlik adásról-adásra, és valahol el is ismerik mindazt a befektetett energiát, ami az X-Faktorban van.
- Ez csak azért jutott eszembe, mert a beszélgetésünk elején említetted, hogy idővel szeretnéd, ha már nem lenne rajtad a tehetségkutató bélyege…
Így van, de nekem ez a műsor egy nagy kiugrási lehetőség volt, mert így sokkal többen tudnak arról, amit csinálok és szeretném még több emberrel megismertetni azt a zenei stílust, amit én képviselek. Azért jelentkeztem a műsorba, mert nagyon zavart, hogy keveseket tudtam csak megszólítani és kíváncsi voltam rá, hogy a tömegek mit szólnak ahhoz, amit csinálok.
- Hogy érzed, sikerült azt megmutatnod, amit képviselsz?
Igen, mert abszolút engedték a producerek, hogy olyan dalokat énekeljek, amiket szerettem volna. Ebben a műsorban olyan szakemberek vannak, akik abban tudnak segíteni, hogy a versenyzők megtalálják azt a formáját a művészetnek, ami megkönnyíti azt, hogy amit közvetíteni szeretnének, könnyebben eljusson a közönséghez. Ez színtiszta marketing, ami ebben a szakmában elengedhetetlen, hiszen hiába van jó hangod és hiába van minőségi zenéd, hogyha egyszerűen nem megfelelően kommunikálod, és mint egy íjász lövöd kifelé a nyilakat, csak éppen nem találnak célba. Számomra az X-Faktor az a nyíl volt, ami beletalált a célba. Én azoktól az emberektől, akik a műsorban dolgoznak, rengeteget tanultam. Szerintem az ideális állapot az az, amikor te művészileg is meg tudsz maradni annak, aki vagy de igenis fontos az, hogy az emberek értsék és tudjanak arról, amit csinálsz, mert szerintem mindennek akkor van értelme. Én a műsorban is ezt próbáltam képviselni.
Fotó: Kirschner Anna, Styling: Flórián Kata
- Vannak olyanok, akiknek az a véleménye, hogy a műsor készítői már előre tudják, hogy a döntőbe jutott tizenkét versenyzőből ki lesz a győztes…
A műsor készítőinek semmi érdeke nem fűződik ahhoz, hogy valakivel megnyeressék a versenyt. Őket az érdekli, hogy sikeres legyen a műsor. Azt, hogy utána ki, hogyan építi a karrierjét természetesen nyomon követik és a mai napig bizalommal fordulhatunk hozzájuk, ha bármilyen zenei karrier dologban kérdésünk van.
- Szerinted mi volt a sikered titka?
Az, hogy amellett, hogy tudtam mi a célom, olyan mentorom volt, aki okosan terelgetett, értette mit szeretnék csinálni, nagyon támogatott és hitt bennem. Nekem nagyon jó mentorom volt a G (Little G Weevil). Az ő szeretete, gondoskodása és odafigyelése hihetetlen energiákat szabadított fel. Biztos vagyok benne, hogy a jó mentor legalább olyan fontos, mint az, hogy milyen dalokat énekelsz vagy, hogy milyen a külsőd.
- Minden pillanatát élvezted ennek az elmúlt egy évnek?
Volt olyan szakasz, amikor már nagyon elfáradtam, ki voltam merülve és akkor meg is betegedtem. A folyamatos strapa miatt fizikálisan kimerültem, mélypontra kerültem. Akkor éreztem először, hogy nagyon elfáradtam, de nem lehetett leállni, menni kellett tovább. A betegség rá is ment a hangomra, vírusos garatgyulladásom volt. Ezért a swing adást úgy csináltam végig, hogy azon a héten egyáltalán nem próbálhattam, mert az orvos szigorú némaságot írt elő.
Fotó: Kirschner Anna, Styling: Flórián Kata
- Ez egy kemény világ, amiben fontos a teherbíró képesség, ezért szerinted nem kellene egy minimum életkori határt szabni a műsor készítőinek?
Tudod ebben az a nehéz, hogy függetlenül attól, hogy tehetségkutató ez mégis csak a show biznisz. Sok olyan sztár volt már világszerte, akik tizenévesen, szinte gyerek fejjel kerültek bele ebbe a kemény világba. Ennek sok esetben, ahogyan erre számos példa van, nincsen jó vége, de ez véleményem szerint nem a tehetségkutatók bűne, hanem a szülők felelőssége, hogy mit engednek meg a gyereküknek. Én is gyerekkoromtól kezdve énekelni szeretnék, de az én szüleim úgy gondolták, hogy előbb tanuljak és majd felnőttként eldönthetem, hogy tényleg szeretném-e ezt csinálni. Az egyedül a szülő felelőssége, hogy nem gondol abba bele, hogy bár tehetséges a gyereke, de lelkileg és fizikálisan jó-e neki, hogy ilyenekben részt vesz. Bár ennek az a hátulütője, hogy az idő meg telik és minél idősebb valaki, annál nehezebb megtalálnia a helyét egy ilyen zenei dologba, és küzdelmesebb és hosszasabb egy zenei karrier felépítése. De minden attól függ, hogy milyen az én személyes utam.
Láthatóan beigazolódott, hogy a szüleid annak idején jól döntöttek, hiszen sikeres vagy mint zenei előadó és mint jelmeztervező is.
További információ:
www.juliahoranyi.hu
A szovjet tudományos-fantasztikus irodalom előfutára Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj 1883. január 10-én született.
Írói pályafutását szimbolista-népies verskötetekkel kezdte: Lirika (1907), A kék folyókon túl (1911). Ám az igazi irodalmi elismerést - a hanyatló nemesség válságát bemutató - kisregényei és elbeszélései hozták meg számára: Tolsztovo (1910), Volgántúl (1910), Vén hársfák alatt (1923). 1914-től 1916-ig haditudósítóként dolgozott. 1918-ban a családjával együtt Párizsbaemigrált. Itt írta önéletrajzi kisregényét, az 1922-ben megjelent Nyikita gyermekkorát. 1923-ban hazatért a Szovjetunióba, ahol eleinte támadták, de hamarosan elismert író lett.
A nővérek
"- Mi semmire sem akarunk emlékezni. Mi azt mondjuk: elég volt, fordíts hátat a múltnak. Ki az ott a hátam mögött? A milói Vénusz? Mi az, valami ehető? Vagy valami hajnövesztő szer? Nem értem, mire jó nekem ez a kőbe faragott hájtömeg? Művészet? Brr! Művészet! Hát még mindig nem elégeltétek meg, hogy ezzel a fogalommal csiklandozzátok magatokat? Nézzetek csak körül, s nézzetek előre, a lábatok alá. A lábatokon amerikai cipő van. Éljen az amerikai cipő! Igen, ez művészet; vérvörös autó, gumikerék, egy pud benzin és óránként száz kilométer. Ez étvágyat csinál, hogy felfaljam a távolságot. Vagy: egy tizenhat méteres plakát, rajta elegáns fiatalember, cilindere tündököl, mint a nap. Igen, ez művészet - a szabó művészete, a ma géniuszáé. Én habzsolni akarom az életet, ti meg engem impotenciában szenvedőknek szánt cukros vízzel traktáltok...
A keskeny terem végén, a széksorok mögül - ahol az egyetemi, főiskolai fiatalság szorongott - nevettek, tapsoltak. A felszólaló Szergej Szergejevics Szapozskov, nyálas szájjal nevetett, lecsúszott szemüvegét visszatolta nagy orrára, és ruganyos léptekkel elhagyta a széles tölgyfa dobogót.
Oldalt, két ötgyertyás kandeláberrel megvilágított, hosszú asztalnál ültek a "Filozófiai esték" egyesület tagjai. Itt volt az egyesület elnöke, Antonovszkij, a teológiaprofesszor, valamint a mai est előadója, Veljaminov történész, nemkülönben Borszkij, a filozófus, és Szakunyin, a rosszmájú író.
A "Filozófiai esték" egyesületét ezen a télen szünet nélkül csépelte a fiatalok egy kevéssé ismert, de harapós csoportja. Olyan dühvel támadták a hírneves írókat és tekintélyes filozófusokat, olyan arcátlan, botrányos dolgokat vágtak a fejükhöz, hogy a Fontanka menti ódon palota, ahol az egyesület székelt, szombatonként, a nyilvános üléseken zsúfolásig megtelt.
Akárcsak ma is. Mialatt Szapozskov a lassan gyérülő taps közepette eltűnt a tömegben, egy kis termetű férfi lépett az emelvényre, nyírott, dudoros koponyája és fiatal, csontos, sárgás arca volt: Akungyinnak hívták. Nemrég tűnt fel az egyesületben. Óriási sikere volt, különösen az állóhelyek közönségénél, és ha valaki megkérdezte, ki ő és honnan került elő, a beavatottak rejtélyesen mosolyogtak. Akungyin semmi esetre sem az igazi neve volt, külföldről jött, és szavai rejtett célokat fedtek."
Foto: wikipédia
Szlávik István díszlettervező 1951.január. 6-án született Budapesten.
A leningrádi Színházművészeti Főiskola díszlet-jelmeztervező szakán végzett 1976-ban. 1977-től a Kecskeméti Katona József Színház, 1979-től a Szolnoki Szigligeti Színház, 1981-től a Miskolci Nemzeti Színház, majd 1983-tól a József Attila Színház társulatának tagja, 1974-től a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház tervező művésze.
Fontosabb munkái 1976-2000 között: Németh László: VII. GERGELY - 1976.
Rendező: Ruszt József, Kecskeméti Katona József Színház,
Shakespeare: PERICLÉS - 1977.
Rendező: Ruszt József, Kecskeméti Katona József Színház,
Albee: NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL - 1978.
Rendező: Paál István, Szolnoki Szigligeti Színház,
Leigh-Wassermann: LA MANCHA LOVAGJA - 1979.
Rendező: Kerényi Imre, Szolnoki Szigligeti Színház,
Brecht: SZECSUÁNI JÓLÉLEK - 1981.
Rendező: Csiszár Imre, Miskolci Nemzeti Színház,
Shakespeare: LEAR KIRÁLY - 1982.
Rendező: Csiszár Imre, Miskolci Nemzeti Színház,
Ibsen: PEER GYNT - Színikritikusok díja 1983.
Rendező: Csiszár Imre, Miskolci Nemzeti Színház,
Shakespeare: III. RICHARD - 1983.
Rendező: Iglódi István, József Attila Színház,
Brecht: MAHAGONI - 1983.
Rendező: Iglódi István, József Attila Színház,
Csehov: CSERESZNYÉSKERT - 1984.
Rendező: Ascher Tamás, Kaposvári Csiky Gergely Színház,
Mrozek: TANGÓ - 1985.
Rendező: Kapás Dezső, Pesti Színház,
Csehov: HÁROM NŐVÉR - 1985.
Rendező: Ascher Tamás, Katona Jószef Színház,
Moliere: SGANARELE, KULLANCSOK - 1985.
Rendező: Major Tamás, Ódry Színpad,
Petrusevszkaja: HÁROM LÁNY KÉKBEN - 1987.
Rendező: Ascher Tamás, Katona József Színház,
Örkény: TÓTÉK - 1987.
Rendező: Székely Gábor, Újvidék,
Zerkovitz-Szilágyi: CSÓKOS ASSZONY - 1987.
Rendező: Iglódi István, Vígszínház,
Moldova: MALOM A POKOLBAN
Rendező: Szirtes Tamás, Madách Színház,
Beaumarchais: A BÜNÖS ANYA - 1989.
Rendező: Gaál István, Miskolci Nemzeti Színház,
Ibsen: NÓRA - 1989.
Rendező: Valló Péter, Radnóti Színház,
Horváth Péter: CSAO BAMBINO - 1991.
Rendező: Léner Péter, József Attila Színház,
Örkény: MACSKAJÁTÉK - 1993.
Rendező: Székely Gábor, Helsiki Városi Színház,
Nagy András: ANNA KARENINA PÁLYAUDVAR - 1994.
Rendező: Valló Péter, Radnóti Színház
Donizetti: LAMMERMOORI LUCIA - 1995.
Rendező: Valló Péter, Magyar Állami Operaház,
Csehov: VÁNYA BÁCSI - 1997.
Rendező: Valló Péter, Radnóti Színház,
Shakespeare: TÉVEDÉSEK VÁGJÁTÉKA - 1998.
Rendező: Bruck János, Nemzeti Színház,
Molnár: A HATTYÚ - 1998.
Rendező: Iglódi István, Nemzeti Színház-Várszínház,
Krleza: AGÓNIA - 1998.
Rendező: Valló Péter, Radnóti Színház
Legjobb díszlet díja a IX. Horvát Színházi Fesztiválon
Pianoza-Pozsgai: A CSALÁD JÁTÉKAI - 1999.
Rendező: Iglódi István, Nemzeti Színház-Várszínház,
Sütő: BALKÁNI GERLE - 1999.
Rendező: Iglódi István, Nemzeti Színház,
Pozsgai Zsolt: BOLDOG ASZTRIK KÜLDETÉSE - 2000.
Rendező: Pozsgai Zsolt, Magyar Színház-Sinkovits Imre Színpad
Fotok: Magyar Színház honlapja / www.magyarszinhaz.hu
Friedrich Dürrenmatt svájci író, aki 1921.január 5-én látta meg a napvilágot.
Figurái többnyire morálisan elítélendőek de szánalmasak mégis majd minden esetben győzelemre jutnak. Győzelmük ugyanakkor kegyetlen látlelettel szolgál a világ állapotát illetően.
Drámáinak nézőjét tehát a szerző szándéka szerint nem a figurák, hanem (áttételesen) a világ állapota, sorsa felett érzett szánalom vagy megbotránkozás érzése kell eltöltse, miközben a polgári társadalom illúzióvesztésének filozofikus, ugyanakkor keserűen mulattató ábrázolását adják.
Legtöbb művét a szerző időről időre átdolgozta. Műveinek tartalmát folyamatosan hozzáigazította az őt körülvevő világ általa érzékelt változásaihoz. Kiemelte az idejétmúltnak ítélt utalásokat, és naprakészekkel helyettesítette őket. Ez az írói mód a posztmodern írói magatartás jellemzője.
Az íráson kívül még képzőművészettel is foglalkozott. Életének utolsó szakaszában visszatért a festéshez és a grafikákhoz.
Legismertebb művei A fizikusok, Az öreg hölgy látogatása, János király és A bukás, melyeket számos hazai színpadon is játszanak.
Fotok: Signum Antiquariat, Wikipédia
Albert Camus francia író, aki az egzisztencializmus egyik meghatározó alakja volt 1960.január 4-én halt meg.
Az irodalmi Nobel-díj átvételekor a következőképpen magyarázta a művész, az író, az értelmiségi feladatát: „… ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai …"
Arra a kérdésre, hogy „mit tehet a művész a mai világban?" így válaszolt: „véget ért az üldögélő művészek kora… A művészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet. A kultúra nélkül az a relatív szabadság, amit egy – ha akár tökéletes – társadalom is létre tudna hozni, nem lenne más, mint egy dzsungel. Ezért van az, hogy minden igazi alkotás egy-egy ajándék a jövőnek."
Az élet értelméről így nyilatkozott: "Egy élet értelme, a művészet nem lehet más, mint hogy hozzájáruljon a minden emberben és a világban fellelhető szabadság és felelősség növeléséhez."
Az egyik legismertebb műve a Közöny, amely az abszurd ciklus első darabja. Az 1942-ben megjelent mű témája filozófiájának alapélménye az abszurd. Regényét negyven nyelvre fordították le és 1967-ben filmadaptáció is készült belőle.
..."Raymond telefonált az irodába. Azt mondta, egyik barátja (akinek rólam is említést tett) meghívott bennünket vasárnapra Algír környékére, a nyaralójába. Azt feleltem, megyek szívesen, csak az a baj, hogy ezt a napot már egy barátnőmnek ígértem. Raymond mindjárt kijelentette, hogy őt is igen szívesen látják. Barátja felesége csak örül, ha nem marad egyedül a férfiak közt.
Már vissza is akasztottam volna a telefon hallgatóját, mert tudtam, hogy a főnököm nem szereti, ha idetelefonálgatnak. De Raymond kért, várjak még, s mondta, hogy ezt a meghívást este is közvetíthette volna, de másról akar értesíteni. Egész nap követte egy csoport arab, s köztük régi szeretőjének a bátyja. - Ha ma este ott látod a ház körül, mikor hazajössz, azonnal szólj. - Megígértem, hogy szólok.
Kissé később a főnök hívott, s akkor mindjárt dühös lettem, mert azt hittem, azt mondja majd, ne telefonálgassak annyit, s inkább többet dolgozzak. De hát egészen másról volt szó. Egy tervéről, egy még eléggé homályos tervéről akart szólni. Véleményemet kívánta hallani a dologról. Az a szándéka, mondta, hogy irodát szervezzen Párizsban, s akkor ott, helyben intézhetné a nagy üzletházakkal való dolgait, s azt akarta megtudni tőlem, hajlandó volnék-e odamenni. Így aztán Párizsban élhetnék, s utaznom is lehetne év közben. - Fiatalembernek, azt hiszem, csak tetszhetik az ilyen élet. - Azt feleltem rá, igaz, de hogy alapjában nekem mindegy. Akkor meg azt kérdezte, nem csábítana-e a változás. Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik, s hogy az én itteni életemet kedvemre valónak találom. Láttam, nem tetszik neki a válasz, azt mondta, nem felelek a kérdésére, meg hogy nincs semmi becsvágyam, s az üzleti életben ez nagy baj. Visszatértem a munkámhoz. Persze, inkább adtam volna valami kielégítő választ, de hát nem láttam okot arra, hogy változtassak az életemen. Ha jól meggondolom a dolgot, igen tűrhető módon éltem. Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De mikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos.
Este Marie eljött értem, s kérdezte, nem venném-e el feleségül. Azt mondtam, hogy nekem mindegy, s megtehetem, ha ez a kívánsága. Akkor meg azt akarta tudni, hogy igazán szeretem-e. Azt feleltem, mint már egyszer, hogy ez nem jelent ugyan semmit, de hogy hát azt gondolom, nem szeretem. - Akkor hát mért venne feleségül? - mondta. Próbáltam megmagyarázni néki, hogy ez egy cseppet sem fontos, és hogyha ez a kívánsága, feleségül is vehetem. Különben is ő kér erre, és én épp hogy csak szót fogadok. Amire ő megjegyezte, hogy a házasság komoly dolog. Én erre azt feleltem, hogy: - Nem. - Marie elhallgatott egy percre, és csak nézett rám csendesen. Aztán megint beszélni kezdett. Csak még annyit akart tudni, elfogadnám-e más nőtől ugyanezt az ajánlatot, s tudnék-e hozzá ugyanúgy ragaszkodni. Azt feleltem: - Természetesen. - Akkor ő tűnődni kezdett, szeret-e, én viszont erről nem tudhattam semmit. Megint hallgatott egy percig, aztán azt suttogta, hogy furcsa vagyok, s hogy biztosan épp ezért szeret, de lehet, hogy egyszer majd ugyanezért szakad el tőlem. Mivel én tovább hallgattam, nem tudva, mi mást mondhatnék, megfogta a karomat, mosolygott, és kijelentette, hogy a feleségem akar lenni. Azt feleltem, úgy is lesz, éspedig amikor ő akarja. Beszéltem neki a főnök tervéről, amire Marie azt mondta, hogy szeretné megismerni Párizst. Elmondtam neki, hogy már éltem ott, s megkérdezte tőlem, hogy milyen. Azt mondtam: - Piszkos. Sok a galamb, és sok sötét udvar is van. Az embereknek fehér a bőrük.
Aztán sétáltunk egyet, végigjártuk a város nagy utcáit. A nők többnyire szépek voltak, és kérdeztem Marie-tól, néki is ez-e a véleménye. Azt felelte, hogy igen, s hogy teljesen megért engem. Aztán nem beszéltünk többet. De szerettem volna, ha tovább is velem marad, s mondtam, vacsorázzunk együtt Célestenél. Azt mondta, szívesen jönne, de este más dolga van. Már ott jártunk a ház előtt, s mondtam neki: - Viszontlátásra. - Rám nézett: - Nem akarod tudni, mi dolgom? - Persze hogy akartam tudni, de hát nem gondoltam rá, s úgy látszott, ezt hányja a szememre. Akkor látva, hogy zavarba hozott, nevetett, s egész testével közeledett, úgy kínálta csókra az ajkát.
Céleste-nél vacsoráztam. Már enni kezdtem, amikor egy furcsa kis nő lépett az étterembe, s megkérdezte, odaülhet-e az asztalomhoz. Mondtam néki, természetesen. Szaggatott mozdulatai voltak, s a szeme csak úgy ragyogott aprócska almaarcában. Levette a kabátját, aztán lázasan tanulmányozta az étlapot. Odahívta Céleste-et, s egyszerre megrendelt minden fogást pontos és egyben sietős hangon. Amíg az előételt várta, kinyitotta a kézitáskáját, kihúzott belőle egy darab papírt, valamint egy ceruzát, kiszámította előre a megrendelt vacsora árát, egyik zsebéből előszedte a pontos összeget borravalóstul, s az egészet odatette maga elé az asztalra. Már hozták is az előételt: bekapta egykettőre. Amíg a következő fogást várta, a táskából egy kék ceruzát meg egy képeslapot szedett elő: ebben meg az a heti rádió-előadásokat böngészte. Látható gonddal majdnem minden előadást megpipázott. Mivel a folyóiratnak legalább tizenkét lapja volt, ezt a munkát vacsora végéig aprólékos pontossággal folytatta. Én már réges-rég végeztem, amikor ő még ugyanezzel a buzgalommal pipált. Aztán felkelt, belebújt a kabátjába egyformán pontos és gépies mozdulatokkal, s otthagyta a vendéglőt. Mivel semmi dolgom sem volt, én is elmentem, s követtem pár percig. Ott ment a gyalogjáró szélén, hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal, s egyenes irányban folytatta az útját, úgyhogy még hátra se fordult. Végre is szem elől vesztettem, megfordultam és hazamentem. Furcsának találtam a nőt, de aztán hamar elfelejtettem.
Az ajtóm előtt megint a vén Salamanót találtam. Beengedtem a szobámba, s elmondta, hogy a kutyája eltűnt, mert a gyepmester nem tud róla. A hivatalban azt mondták neki, hogy talán elgázolták az utcán. Kérdezte, nem lehetne-e érdeklődni a rendőri őrszobákon. Azt felelték, ilyesminek ott nemigen marad nyoma, mert hisz ez mindennap megtörténik. Mondtam a vén Salamanónak, szerezzen egy másik kutyát, de azt felelte, s igaza volt, hogy már a régihez szokott.
Én az ágyamon kuporogtam, Salamano meg ott ült egy széken, az asztal előtt. Szemben volt velem, két keze a térdén. Ócska nemezkalapját le se vette a fejéről. Sárgult bajusza mögött töredékes mondatokon rágódott. Már egy kicsit untatott, de hát nem volt semmi dolgom, és aztán nem is voltam álmos. Hogy valamit mondjak neki, faggatni kezdtem a kutyájáról. Elmondta, hogy a felesége halála után vette magához. Elég későn házasodott meg. Fiatal korában sokáig színész szeretett volna lenni: az ezredében mindig játszott a katonai előadásokon. De végül is vasutas lett, s nem bánja, mert legalább van most egy kis nyugdíja. Az asszonnyal nem volt boldog, - de azért hozzászokott. Amikor meghalt, egyszerre igen egyedül érezte magát. Akkor aztán egy kutyát kért egyik műhelyi pajtásától, s ezt kapta igen fiatalon. Eleinte csak cuclival lehetett valahogy táplálni. De hát mivel a kutya nem él oly sokáig, mint az ember, a végén egyszerre lettek öregek. - Rossz természete volt - mondta az öreg. - Némelykor jól összekaptunk. De mégiscsak jó kutya volt. - Jóféle fajta, mondtam, aminek Salamano igen örült. - Pedig hát, ugye - tette hozzá -, nem ismerte a betegsége előtt. Épp a szőre volt a legszebb. - Minden este, minden reggel, mióta ez a bőrbaja volt, az öreg mindig jól bekente. De az igazi betegsége őszerinte az öregség volt, abból pedig nem lehet kigyógyulni.
Akkor ásítozni kezdtem, s az öreg kijelentette, hogy elmegy. Mondtam, hogy még maradhat, s engem is bánt a kutyája sorsa: ezt még meg is köszönte. Elmondta még, hogy anyám is igen szerette a kutyát. - Szegény mamája - így hívta, valahányszor szó került róla. Gondolja, mondta, milyen rossz nekem, mióta anyám is meghalt - s én nem feleltem erre semmit. Akkor feszélyezett arccal és sietve hozzátette, hogy jól tudja, a kerületben engem mindenki elítél, mivelhogy az anyámat a menhelybe telepítettem, de hát ő jól ismer engem, s tudja, hogy szerettem anyámat. Azt feleltem, nem tudom, miért, hogy eddig sosem hallottam a kerület rossz véleményéről, viszont az aggok menhelyét természetes dolognak találtam, mivel nekem nem volt rá pénzem, hogy ápolónőt tartsak anyám mellett. - Különben is - tettem hozzá -, már régóta nem volt neki semmi mondanivalója a számomra, s ha egyedül volt, unatkozott. - Igen - mondta -, s a menhelyen barátokat talál az ember. - Aztán bocsánatot kért. Aludni akar, mondotta. Az élete most megváltozott, s nemigen tudja, mihez fogjon. Először, mióta ismerem, kezet nyújtott félénk mozdulattal, s éreztem bőrének a pikkelyeit. Kicsit elmosolyodott, és így szólt, mielőtt elment volna: - Remélem, hogy ma éjjel nem ugatnak majd a kutyák. Mindig azt hiszem, az enyém ugat"...
Nyüzsgés, pörgés, színpadról ki, szinkronba be, mindeközben Győr és Budapest között ingázik nagyon ritkán pedig Esztergomba is megfordul, hiszen szülei ott élnek . Vincze Gábor Péterrel beszélgettem…
- A te hangodat nagyon sokan egy, a Disney által készített rajzfilmből ismerik. Mit szinkronizálsz most?
Valóban így van. Az én hangomat nagyon sokan a Disney által készített Oroszlánkirály című rajzfilmből ismerik, amiben a fiatal oroszlán egyik hűséges barátjának, Timonnak kölcsönöztem a hangomat. Timon és Pumba figurái nagyon népszerűek lettek, ezért nem olyan régen készítettek egy sorozatot, melyben ők hívják fel a gyerekek figyelmét arra, milyen veszélyek leselkedhetnek rájuk a világban. Úgyhogy a nyáron most ezt szinkronizáltam.
- Szerinted nem szomorú az, hogy többen ismernek a szinkronból, mint a színházból?
Nem, mert ez egy teljesen más mezsgyéje a színészetnek. Nem lehet tudni, hogy kinek mi hozza meg az ismertséget és a hírnevet, de igazából ez nem is nagyon számít. Nagyon csodálom azokat a kollégáimat, akik sokfélét csinálnak, egyszerre játszanak, rendeznek, szinkronizálnak, vagy épp műsort vezetnek. Én rájöttem, hogy nem lehet mindent, mert akik mindent akarnak, azok egy idő után túlságosan szétszabdalják magukat és az szerintem a minőség rovására mehet, így nekem maradt a játék és a szinkron.
- Ehhez a pályához szerencse is kell…
Esete válogatja. Major Tamás mondta, hogy ehhez a pályához három dolog kell: alázat, szerencse és tehetség, de ebben a sorrendben. Ez kicsit tényleg így van, mert csak akkor viheti valaki igazán valamire színészként, ha látják rajta az ambíciót, a tehetséget, és ha ehhez még a megfelelő emberekkel is találkozik, akik hozzásegítik ahhoz, hogy tehetségével megörvendeztesse a közönséget.
- Volt már nagyon idegtépő próbafolyamatod?
Minden színész életében akad egy-két idegtépő próbafolyamat, de mindig az a lényeg, hogy minek az érdekében szenveded el az adott rendező önkényét.
- A főiskola után Pécsett játszottál utána a Győri Nemzeti Színházhoz kerültél…
A Pécsi Nemzeti Színház akkori igazgatója, Lengyel György volt az egyik tanárom a főiskolán, ő néhányunkat a diploma megszerzése után leszerződtetett Pécsre. Az ott eltöltött négy év alatt évi öt főszerepet játszhattam, ezek között volt operett, musical, vígjáték és dráma is. Jó időszak volt, de egy idő után azt éreztem, hogy szeretnék valami újat, valami mást, valahol máshol, ezért amikor lehetőségem volt Győrbe szerződtem, ahol azóta is játszom, és sok izgalmas és érdekes feladatot kapok.
- Melyek voltak a legemlékezetesebb szerepeid?
Nekem Győrben hihetetlenül jó dolgom van, jó a közönség , szeretik nagyon a színházat és igazán jó szerepek találnak meg. Hegedűs a háztetőn, Padlás, Chichago, Carmen, Mágnás Miska, Bajazzók, Turandot,…csupa jó darab.
- Nyáron szoktál magadnak pihenő időt hagyni vagy akkor is hajtás van?
Régebben rengeteg nyári előadást vállaltam, legutóbb a Szegedi Szabadtéri Játékokon, de mióta kicsi gyerekeim vannak, azóta a nyarakat igyekszem velük tölteni és feltöltődni a következő évadra. Ilyenkor sokat kirándulunk, jövünk-megyünk szerte az országban és természetesen Esztergomba is többször megyünk, hiszen szüleim ott élnek.
Fotók: Győri Nemzeti Színház
1922. január.3-án született Nemes Nagy Ágnes, magyar költő, műfordító,esszéíró, pedagógus. Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete 1946-ban jelent meg. 1946-ban lépett be a Magyar Írószövetségbe, később tagja volt a Magyar PEN Clubnak is. Ez évben alapította – férjével közösen – az Újhold című irodalmi folyóiratot, amely csak 1948 őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek.
A költői életmű terjedelmét és a kötetek számát tekintve keveset publikált. További új verseit az 1967-es Napfordulóban, majd pedig három gyűjteményes kötetének egy-egy új ciklusában adta közre. Ebben az időszakban írta (sokak által főművének tartott) versciklusát az "Ekhnáton jegyzeteiből"-t.
Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt. 1975-től kezdődően több kötetben publikálta esszéit, verselemzéseit és a vele készült interjúkat. Önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának. Műelemzései, a költészet rendeltetéséről, a vers belső természetéről szóló írásai a szakszerűség és az érzékletes, sőt élvezetes eleven szemléletesség példái, a tárgyszerűség és személyesség finom ötvözetének mintái.
Forrás: wikipédia
Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
| Minden tagom úgy húzza, mint a görcs. |
| Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak. |
| Megszakadok, és te is összetörsz. |
| Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet. |
| Ma például igen jól vacsoráztam. |
| Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz? |
| Csúszik a láb az összefagyott sárban. |
|
| Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad, |
| és fiú-tested vajjon hova rokkan? |
| amelyet látva, a gyönyörüségtől, |
| emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam. |
|
| Pedig szeretnék egy vászon-ruhát, |
| s rántott halat szeretnék sütni este, |
| kihajtott ingben írnál a verandán, |
| ánizs-szagú süteményt csipegetve. |
|
| A szomszéd kertben hársfa is lapulna, |
| mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban, |
| de júniusban délfelé megolvad, |
| s a falon át, langyos kezedre csorran. |
|
| Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót, |
| most tapogatni, mint húsban a vázat, |
| mert görcsbe rándul egy-egy ízület – |
| elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak. |
|
1945. február 4.bv
„Olyan vagyok, mint egy kavics, amit visz a patak és folyamatosan csiszolódik, miközben meg ide-oda dobálja a víz. „ Bakai Marci hegedűművésszel beszélgettem…
- Mikor fogtál először hegedűt a kezedbe?
1990-ben, amikor hat éves voltam a zeneiskolás tanárok eljöttek abba az általános iskolába, ahova jártam és bemutató órát tartottak nekünk. Az volt a legendás sztori, hogy a tanár, aki jött és játszott nekünk, megkérdezte, ki szeretne hegedülni tanulni, én azonnal feltettem a kezemet. Mindezek után a zeneiskola készítetett egy tizenhatodos hegedűt a Kónya hangszerkészítő családdal, mivel nem volt ilyen kis növendékük előttem. Édesanyám szerint a hegedülés számomra azért is lehetett ennyire vonzó már akkor, mert az ő felmenői között-dédapámtól, a nagyapámig- mindenki hegedült.
- Az elmúlt években a koncerteken kívül, színházi előadásokban is zenélsz…
Igen. Nyolc éve kezdődött ez az egész, amikor a Club Erával- az akkori zenekarommal- felléptünk egy kortárs táncfesztiválon. Hód Adri koreográfus itt hallott engem és felkért, vegyek részt egy előadásában. Ez volt az első színházi munkám, amiben maximálisan megtapasztalhattam, hogyan kapcsolódik és forr össze a kortárs tánc és a zene, hogyan teremtődik meg ennek a kettőnek az összhangja. Ugyanilyen izgalmas volt számomra a Tünet Együttes Voks című darabjában benne lenni. A premier előtt két héttel még nem tudtam, miről is fog szólni a darab, mert a táncosok és mi gyúrtuk össze és formáltuk improvizáció segítségével azzá az előadást, amilyen lett. Nem volt előre megírt forgatókönyv. Zenészként is nagyon érdekes és izgalmas volt ez a próbafolyamat.
- Könnyebb vagy épp nehezebb egy zenésznek az, hogyha nincsen korlátok közé szorítva és improvizálhat?
Az improvizációnak is vannak bizonyos kötött elemei, amikből építkezik, amellett, hogy azért valóban az alkotói szabadság élményét nyújtja. A legmagasabb szintje a jazz, de ha megpróbálod nem stílushoz kötni, hanem egyszerűen csak elemeiből építkező dolognak felfogni, akkor abszolút szerethető.
- Te sokféle-fajta műfajú zenét játszol…
Most vagyok abban a stádiumban, hogy azt érzem, elaprózódom, mivel nagyon sokfelé játszom, sok zenekarban, sok fajta zenét. Ugyanakkor a Katona József Színházban már két éve megy a Music című előadás, amiben kell a sanzon, máshol klasszikus zenét játszom, sokszor pedig jelen van az improvizáció is a zenémben. Egyfajta összetett gyurma az egész, igazán eklektikus.
- De ezáltal egy csomó irányba elmehetsz, és saját magad alakíthatod a gyurmádat így is, úgy is…
Valóban. Ez olyan akár egy festőművésznél a korszakok, egy zenésznél is vannak korszakok.
- Most melyik korszakodat éled?
A modern klasszikus zenébe mentem bele. Az érdekel és azon kísérletezem, hogyan lehet a klasszikus zenét modernizálni hegedűvel. Régebben a Club Era időszakában a balkán világ hatott rám inspirálólag, azután pedig, amikor Dresch Mihállyal dolgoztam jött a jazz. Ezek így rakódnak rám és talán ezáltal egyszer kialakul a saját stílusom.
- Ezekben az előadásokban, többedmagaddal játszol. Hogyan tudtok ilyenkor így ismeretlenül egymásra hangolódni?
Ez a zenei rendező zsenialitása, hogy hasonló karakterű és életszemléletű embereket hív meg, akiknél azt látja, hogy jól fognak tudni együtt dolgozni.
- Hogyan talált rád a Katona József Színházas feladat?
Márkos Berci, aki a Tünet Együttes zenei vezetője, hívott a Katonába is…
- Gondolom akkor azért volt egy csípjetek meg érzésed…
Hát…nézd, igen akkor is volt, meg akkor is, amikor a Dresch a koncertjükre vendégként elhívott a Müpába. Ezt huszonhat évesen átélni, az azért nem volt semmi, akkor baromira izgultam. Nagyon jó koncert volt, ezt misem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Duna Tv elsőként adta le a MüpArt sorozatában.
- A folyamatos munka közepette mennyi időd van arra, hogy Esztergomban is legyél?
Itt élnek a szüleim őket azért igyekszem gyakran meglátogatni, de nem csak róluk van szó, hanem a barátaimmal összekötő Kaleidoszkóp Házról is. Amikor csak időm engedi segítem Gép Kati munkáját: szervezési feladatokban veszek részt, zenekarokat hívok el ide.
- Zeneszerzésen gondolkodtál már?
Volt már több zeneszerzői munkám is. Először Juhász Zsolt, a Duna Művészeti Együttes vezetője kért fel 2010-ben, hogy az Erkel évben Himnusz címmel írjak egy darabot, amiben a kurucos, verbunkos, népi világ keveredik a mai kor szellemével. Ezt a művet a Szépművészeti Múzeum előcsarnokában mutattuk be. Ezen kívül volt még a Magyar Graffiti és a Csend szigetei. Jelenleg pedig egy olyan darabon dolgozom, amiben Ady verseket zenésítek meg úgy, hogy a régi Dankó Pistás vonal- akkor népszerű dallamvilága- tükröződjön az én zenémben is.
- Eddigi pályád elég változatos volt, sok érdekes feladatot kaptál már, remek dolgokban vehettél részt…
Olyan vagyok, mint egy kavics, amit visz a patak és folyamatosan csiszolódik, miközben meg ide-oda dobálja a víz.
Foto: Gyurin György
A helyszín Buda egyik jól ismert hetvenes éveket idéző romkocsmája. Kopott és düledező tonett székek és fotelek, a falakon tükrök és plakátok, fülledt meleg, rozéfröccs és sör. Ezek teremtik meg mindazt a szürreálisnak is mondható hangulatot, melyben az összetett személyiségű fiatal íróval, néha költővel, napi tíz órában borral dolgozó, és hobbi szinten zenésszel Kálmán Gáborral beszélgettem.
- Zenélsz, írsz, a munkád pedig a borhoz kapcsolódik…
Az írás az elsődleges, a zene meg teljesen véletlenül jött. Gyerekkorom óta énekelek és gitározom, de pusztán hobbi szinten. Mindig is bölcsésznek és irodalmárnak készültem. Hat-hét évesen még írni sem tudtam, de már regényen törtem a fejem. Nyilván, az olyan is volt. Bár bölcsész lettem, nem érzem magam annak.
Éppen Dunaújvárosból érkezett meg nagy sietve az egyik könyváruház kávézójába Csadi Zoli, akivel a Budapesti Kamaraszínházban töltött évei óta most találkoztam először…
A Budapesti Kamaraszínházban játszott előadások közül ma már csak A vágy villamosát láthatja a közönség most a Pesti Színházban.
Különleges dolog az, hogy ez az előadás újra életre kelt. Nekem azért is fontos ennyire, mert tíz éve, hogy benne vagyok. Gyakorlatilag ez volt az első darab, amibe belekerültem 2002-ben. Jánosi Dávidtól vettem akkor át a Vágy villamosában a postásfiú szerepét.
Az Ahogy tetszik egyik próbája után a Nemzeti Színház öltözőjében beszélgettem Trill Zsolttal, aki ugyanolyan energiával, lelkesedéssel és alázattal mesélt a színházzal való kapcsolatáról, mint ahogyan a színpadon formálja szerepeit.
Először az Esztergomi Várszínházban találkoztam az előadásaitokkal. Milyen emlékeid vannak ezekről a nyárestékről?
Csak kellemes. Igaz, most így ahogy kimondtam rögtön eszembe jutott egy olyan történetem is, hogy amikor a Szarvassá változott fiút játszottuk, abban a pillanatban, amikor kibújtam a könyvcsomó alól,- az előadás kellős közepén- elszakadt a szalag a lábamban. Ezt leszámítva, csupa jó emlékem van, sokat és sokfajta előadást játszottunk ott. Gyönyörű a város, nagyon jó közönség volt mindig, és a különleges térhez való alkalmazkodás kihívást is jelentett.
Ha megkérne minket valaki, fogalmazzuk meg azt, mi is az a szerelem, és milyen érzések kavarognak bennünk a kapcsolat kezdetétől egészen a befejezéséig, nem tudnánk egyértelműen szavakba önteni. Talán apró pici kopácsolásokkal, ütésekkel, rezdülésekkel kezdődik az egész, majd ezekből egyre több és több lesz, amelyek felerősödnek, és később egészen eluralkodnak rajtunk. Az egész folyamat olyan, akár egy kovácsműhelyben folyó munka, ahol minden egyes, a munkadarabon elvégzett ütésnek jelentősége és súlya van. Mindez a Nagyvárad Táncegyüttesnek köszönhetően megelevenedik A Fekete Sáfrán című előadásban.
Titokzatosság, kétely, bujaság, fűszerezve nem kevés feszültséggel és intimitással. Nagyjából így lehetne jellemezni egy, Agatha Christie által megálmodott Poirot történetet. Hogy milyen szavakkal tudnánk lefesteni egy Vörös Róbert tollából kivándorolt krimit, nagyjából ugyan- ezekkel. A Gyilkosság a vacsorán Társulata immáron másodszor dolgozott a Nemzeti Színház egykori dramaturgjával, aki ismét bemutatta, hogyan lehet elvarázsolni a közönséget. Néhány mondattal, feszültséget és szomorúságot keltő dallamokkal, színekkel, fényekkel és pár jól megálmodott karakterrel, akik számára, mint már a címből is kiderül, Szeretni veszélyes. Persze ez még alapvetően kevés lenne ahhoz, hogy a néző lélegzet visszafojtva üljön az előadás ideje alatt. Ehhez kellenek az olyan színészi alakítások is mint például Almási Sándoré (Anton Serge Lifar) vagy Szabó Veráé (Nadin, a felesége/ Zoé Lifar, a lányuk), akiket bár először láthatunk a Gyilkosság a vacsorán képzeletbeli színpadán, ám ezt egyáltalán nem lehet érezni, mert oly természetesen és lazán szövi át őket a karakter, akár a pók által szőtt háló a fák ágait. Tudtak alkalmazkodni a kisebb térhez és a nézők közelségéhez.
Akár egy filmben is lehetett volna, ahogyan Gáspár Katával egy zajos ámde kellemes őszi estén találkoztunk. A Blaha Lujza téri forgatagban, egy kávézó előtt állva hívtam fel Katát, hogy megtudjam ott van-e már a megbeszélt helyen, mert én nem látom őt. Egy „én már látlak” felkiáltás, egy fordulj jobbra és kétszer balra után hatalmas mosollyal, és egy születésnapi napraforgóval üdvözöltem őt.
- Szüleidet - Bánsági Ildikót és Gáspár Sándort - minden színházba járó és színházat szerető ember ismeri. Milyen volt velük a gyermekkorod?
A helyzet az, hogy nem tudom objektíven megítélni. Kicsinek sokáig nem értettem azt, hogy miért vagyok otthon a testvéremmel, úgymond egyedül, mert mindig vigyázott ránk valaki. Vagy a nagymamám, vagy voltak ilyen idősebb hölgyek is, akik csináltak nekünk vacsorát és ott voltak velünk. Aztán egy ponton túl elkezdtük nagyon élvezni azt, hogy nincsenek itthon a szülők - videojátékoztunk, megnéztük a Szerencsekereket - ilyen felszabadulás dolog volt. Amikor kialakult bennem a kép arról, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, jöttek a nehézségek: nem szerettem soha, ha a szüleimmel hasonlítgattak össze.
Mindenki mást és mást gondol arról, vajon miért is születünk erre a golyóbisra, amit Földnek hívunk, és arról mi lesz velünk, a lelkünkkel, ha már nem leszünk. Novák Péter és a Nagyváradi Táncegyüttes táncosai is erre keresik a választ Nagyvárosi bujdosók című előadásukban.
