Akár egy filmben is lehetett volna, ahogyan Gáspár Katával egy zajos ámde kellemes őszi estén találkoztunk. A Blaha Lujza téri forgatagban, egy kávézó előtt állva hívtam fel Katát, hogy megtudjam ott van-e már a megbeszélt helyen, mert én nem látom őt. Egy „én már látlak” felkiáltás, egy fordulj jobbra és kétszer balra után hatalmas mosollyal, és egy születésnapi napraforgóval üdvözöltem őt.
- Szüleidet - Bánsági Ildikót és Gáspár Sándort - minden színházba járó és színházat szerető ember ismeri. Milyen volt velük a gyermekkorod?
A helyzet az, hogy nem tudom objektíven megítélni. Kicsinek sokáig nem értettem azt, hogy miért vagyok otthon a testvéremmel, úgymond egyedül, mert mindig vigyázott ránk valaki. Vagy a nagymamám, vagy voltak ilyen idősebb hölgyek is, akik csináltak nekünk vacsorát és ott voltak velünk. Aztán egy ponton túl elkezdtük nagyon élvezni azt, hogy nincsenek itthon a szülők - videojátékoztunk, megnéztük a Szerencsekereket - ilyen felszabadulás dolog volt. Amikor kialakult bennem a kép arról, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, jöttek a nehézségek: nem szerettem soha, ha a szüleimmel hasonlítgattak össze.
- Miért is kellene hasonlítgatni?
Persze, de szerintem ez a hasonlítgatás nem tudatos, hanem ösztönös dolog.
- Ritkán látni benneteket együtt a szüleiddel…
Nem nagyon szoktunk megjelenni tévéműsorokban és újságokban, mert nem vagyunk családmajmoló emberek, és ezért nagyon hálás vagyok a szüleimnek. Nagyon sokan bele tudnak csúszni abba a dologba, hogy szeretetből, sokkal jobban támogatják a gyereküket, mint ahogyan kellene. De ha ugyanabban a szakmában dolgozik az a szerencsétlen gyerek, akkor ez egy idő után nem szerencsés. A mi szakmákban például, nem lehetne tudni, hogy miattam jönnek el a színházba, miattam nézik meg a moziban a filmet, vagy a szüleim miatt. Tehát, szerintem nem jó ezt összekeverni, úgyhogy ebből a szempontból is nagyon egészségesen nőttem fel.
- 15 évesen forgattad Az apám beájulna című filmet. Hogyan csöppentél bele?
Bejöttek a gimimbe attól az ügynökségtől, akik a Sorstalansághoz kerestek kisfiúkat. Akkor hozzám is odajött egy hölgy, hogy ezzel a filmmel párhuzamosan tartanak majd castingot Az apám beájulna című filmhez, és pont olyan korú és habitusú lányt szeretnének, mint amilyen én is vagyok. Menjek el, próbáljam meg.
- És az ügynökségtől nem tudták, hogy te ki vagy?
Nem. Haza mentem, mondtam, hogy ez történt velem. A szüleim azt mondták, elmehetek egy feltétellel, ha nem mondom el, hogy ki vagyok.
- Mikor és hogyan derült ki mégis?
Nagyon sokáig tudtam titkolni. Összesen hatszáz lányt néztek meg, és amikor már csak hárman voltunk, akkor átvittek minket egy olyan helyszínre, ahol a Rózsa vére poszter lógott, apukámmal a plakát közepén. Akkor egy titkár csajnak ez feltűnt, és megkérdezte, nem vagyunk-e véletlenül rokonok. Így derült ki.
- A bemutatóidon szereted, ha ott van a családod?
Ez egy nagyon érdekes dolog, mert édesanyám is mindig olyan volt, hogy senki se menjen premierre csak akkor, ha ő nem tud róla, mert ez annyira feszült nap. Én is így vagyok vele, hogy az plusz feszkó, hogy a szüleim ott vannak. Például most, amikor Veszprémben volt a Tündér Míra bemutatóm, lejöttek mind a ketten, de az nem zavart, mert egy könnyebb lelki dolog, mesedarabot játszani. A Nemzetiben, amikor nehezebb dolgokat csináltunk, azért nagyon tudtam izgulni.
- Hogy talált rád ez a szerep?
Egyszer engedett ki a Nemzeti külsős produkcióba, a Karinthy Színházba, ahol Kéri Kitti rendezett minket a Tudós nőkben. Ott volt nekem Oberfrank Pali is a partnerem. Akkor ott nagyon-nagyon megszerettük egymást, az egész csapat. Sokszor beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne még együtt dolgozni. Amikor kiderült, hogy lesz ez a Tündér Míra - ő egy igazi hebrencs, vagány királylány - akkor elkezdtek gondolkodni, hogy ki legyen az. Veszprémben Trokán Anna a vezető színésznő, de neki egy évadban kilenc bemutatója van, - ez embertelen, meghajlok előtte. Ezért kerestek valaki mást, és nyilván úgy voltak vele, hogy jöjjön egy teljesen más karakterű lány, aki eljátssza Tündér Mírát. Ekkor jutottam eszébe én Kéri Kittinek.
- Most a Színművészetin tanulsz…
Igen, oda járok dráma instruktor szakra, Auksz Évával, Baksa Imrével, Szalontai Tündével egy osztályba. Heti egy nap koptatjuk a padokat.
- Hogyan tudtad összeegyeztetni az iskolát, a próbákat és még a szinkront is?
Lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy Veszprémben vagyok, és emiatt nem tudok bejárni az órákra. De a próbafolyamat elején a szombat, vasárnap és a hétfő szabad volt, így a szinkronos munkáimat, besűrítették hétfő reggel nyolctól, este nyolcig. Épp abban az időpontban, amikor be tudtam volna menni az egyetemre. Amikor viszont volt másfél óra szabadom, akkor rohantam be a Színművészetire, de akkor már nagyon fáradt voltam. Közben foglalkoztam a Tündér Míra anyaggal… szóval folyamatos a lelkiismeret-furdalás, amikor az ember nem tudja beosztani az idejét, mert mindenki más beosztja helyette.
- Az ilyen zsúfolt időszakokban, hogy alszol?
Nehezen, főleg azért mert annyira pörög az élet és annyira mindent csinálok, hogy általában nem szeretek nagyon-nagy csöndben aludni. Kell, hogy „épphogy csak”, de menjen a tévé. Veszprémben meg, ahol csupán egy ágy, egy szék, meg egy szekrény van a színészházban, akkor ott Jézusom…!
- Akkor, szíved szerint elővennél egy cintányért, vagy más zajkeltő eszközt…
Igen! Ebből szempontból nehéz volt a próbafolyamat, meg azon is agyaltam, hogy az otthoni dolgokkal is mi lehet. Azt gondolom, hogy ez, amit én csinálok nem egyedi eset, mert annyira túlpörgött a világunk, hogy szinte mindenki ezt teszi.
- Nagyon jó ez a fajta nyüzsgés, de amikor egy próbaidőszak lezárul, nem érzed azt, hogy utána van egyfajta űr?
De, mert hiányzik a pörgés, meg hát figyelj, sportolni is kéne. Régen rúdtáncoltam, mert ahhoz, hogy azt érezzem, minden rendben van, kellett valamit mozogni. Szinkronizáltam, játszottam a Nemzetiben és előadás előtt szépen elmentem egy Deák Ferenc térhez közeli rúdtánc stúdióba.
- Nem tudom elképzelni, ahogyan rúdtáncolsz…
Figyelj, abszolút működik! Olyan dolgot kerestem mindig is magamnak a színház és a szinkron mellett, ami kreatív, vicces, játékos és jól megmozgat. A rúdtánc úgy kimerít, mint bármilyen másik sport, azzal a különbséggel, hogy olyan izmokat is megmozgat, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Itt mozdulatsorok vannak, amiket szabályosan meg kell csinálni, mert különben megütöd magad.
- A színház is ilyen. Nagyon sokszor megütheti magát az ember…
Vagy mások is megüthetik, ami még rosszabb. Vagy például ha be akarok jönni egy ajtón, amit éppen becsuknak előttem, - az fáj!
- A Nemzeti Színházban hét évet töltöttél, ahol az Alföldi Róbert rendezte, Tartuffe-ben láthatott a közönség először. Te akkor stúdiósa voltál a színháznak. Milyen volt beugrani Martinovics Dorina helyett Marianna szerepébe?
Nekem ez volt életem első szerepe. Ráadásul ez volt a kedvenc darabom a Nemzetiben, és azt éreztem, hogy - a franc egye meg! - én ezt megcsinálom. Nyilván, ahogyan én tudom, de megcsinálom. Csak azt látták a Robiék, hogy ez a lány, nem feszül be, nem izgul, nem kér bocsánatot a próbán, ha valamit elront - mert miért kellett volna bocsánatot kérni, még csak akkor tanultam(?) … és ott ültek, hogy ez a tizenkilenc éves kiscsaj, ez megcsinálja.
- Ez a szerep Jordán Tamás igazgatása alatt talált meg, majd amikor Alföldi Róbert lett az igazgató maradtál a Nemzetiben…
Igen, amikor Robi megszüntette a stúdiót, akkor felhívott engem, hogy annyi darabban játszom, mit szólnék egy, egyéves szerződéshez. Én azt hittem akkor, hogy bepisilek a boldogságtól. Az tetszett az egészben, hogy bizonyíthattam Robinak már előtte is. Ő meg azt mondta, hogy kellek neki, és ez nekem nagyon jólesett.
- Ott lehettél Jordán Tamás időszaka alatt is a Nemzetiben, így van összehasonlítási alapod. Miben volt más az Alföldi-féle időszak?
Rengeteget kaptam a Tamástól is, és Robitól is. Alföldi Robi stílusa olyan, hogy vannak, akiknek nagyon taszító. Nem tudják elfogadni,- és nem is akarják.
Robi odajött közénk, elkezdte tenni a dolgát, hittel és kőkeményen. Azt lehet mondani, hogy mindannyian megbíztunk a másikban, mindannyian egy rugóra jártunk, és egy volt a cél. Akkor szerintem nagyot robbant a Nemzeti Színház. Ármány és szerelem, János Vitéz, Tartuffe, Magyar Ünnep, A park, Tragédia… Nagyon sok minden volt. Hiányzik a Robi nagyon.
- Az ő neve egy jó márkajelzés…
Egy premier utáni kacsintás tőle a világot jelenti nekem, mert abban bárki - aki egy Alföldi produkcióban benne van - biztos lehet, hogy nem kell félnie, mert az a produkció, az ott van, megvan. Nagyon jó érzés úgy kiállni a színpadra, hogy tudod, biztonságban vagy. Ezért bízom abban, hogy Robival még összehoz a sors.
- És mostanában biztonságban érzed magad?
Alapvetően igen, és nagyon szerencsés vagyok, mert hála az égnek, felhívtak Veszprémből, a Karinthy Színházból, sőt még két másik helyről is, és van az Itt és Most Társulat is, ami nekem nagyon fontos dolog, mert folyamatosan találkozom a közönséggel. Ha a munkádnak van eredménye, azt látod, hogy bíznak benned és te is bízol bennük, és jó dolgokat hozhatsz létre, akkor az jó. Ezért biztonságban érzem magam most is, csak a kis családom - a nemzetis társulat - közben eltűnt.
Bár az a bizonyos nemzetis társulat eltűnt, de egy biztos: a nézők szívéből és agyából kitörölhetetlenné vált az ebben az öt évben látott előadások színe, formája, illata és mondanivalója - és ezt többek között Gáspár Katának is köszönhetik.
Az első kép a Veszprémi Petőfi Színház honlapján található.