Mindenki mást és mást gondol arról, vajon miért is születünk erre a golyóbisra, amit Földnek hívunk, és arról mi lesz velünk, a lelkünkkel, ha már nem leszünk. Novák Péter és a Nagyváradi Táncegyüttes táncosai is erre keresik a választ Nagyvárosi bujdosók című előadásukban.
Ha a mindennapok mókuskerekéből egy kicsit megnyugodva kitekintenénk, azt vehetnénk észre, hogy ebben a nagy hajtásban kiégünk és a lelket ápoló emberi kapcsolataink leépülnek. És, hogy ez miért van így? Ez a darab rávilágít arra, hogy a mostani világ az egyformaságot várja el tőlünk és ezzel teljesen érdektelenné válik a személyiség. Mindenki meg akar felelni a társadalom által ránk kényszerített elvárásoknak, ami csak a boldogtalanságot, a fájdalmat és az egyhangúságot eredményezi, mert a mai világnak csak a „testünk kell”, a lélek már nem fontos. Az előadásban Novák Péter ezt több képben-jelenetben- is igazán, jól érzékelteti. Ilyen például az, amikor a táncosok szinte őrült módjára bevásárlókocsikat tolva, egymásra kicsit sem odafigyelve, szinte üveges tekintettel hajszolják a ki tudja mit. Vagy amikor egy legény és egy leány szerelemből választaná egymást, de ezt a szerelmet megöli a környezet, mert a látszat sokkal fontosabb a valódi érzéseknél. Mindezt Novák Péter remekül mutatja azzal a képpel, amikor a lányt és a fiút lényegében lehúzzák az egy egységet alkotó összekapaszkodott táncosok, akár a tűz lángjai, amelyek szépen, lassan hamuvá égetnek egy papírdarabot, úgy teszik semmissé kettőjük szerelmét és legbensőbb érzéseiket. De ugyanezt láthatjuk az egyik legérzelmesebb jelenetben is, ahol egy pár az egymás iránt való sóvárgást szinte már szenvedésként élik meg, hiszen tudják, csak egy tangó erejéig lehetnek egymáséi, csak egy tánc erejéig forrhat össze a lelkük. 
A legmegrázóbb része a darabnak mégis az, amikor a test és a lélek különválik egymástól, és valójában ezekben a pillanatokban jön rá mindenki arra, mit is veszített azzal, aki elment. De az előadásban „Ady verbunkja”, „Radnóti notesza”, „Pilinszky négy sora”, és „Bartók szarvasai” is segítenek abban, hogy rájöjjünk arra, hogy a lélek valóban halhatatlan. Hiszen tovább élhet egy-egy verssorban, ritmusban, dallamban, minden olyan dologba, amit ember hozott létre embernek. A lélek halhatatlanságát pedig az előadás végi pici, apró fények mozgása szimbolizálja, melyek úgy mozognak a táncosok által a sötétségben, akár egy csapat szentjánosbogár a nyári éjszakában. Reményt és hitet adva a nézőknek, hogy talán eljön az az idő, mikor nem kell bujdosnunk azért, mert valamitől különlegesebbek, érdekesebbek és izgalmasabbak vagyunk, mint azt átlag.
Információ: http://nte.szigligeti.ro/index.php?s=1&lang=hu
