Fülledt és forró nyári délutánon várt rám- elég sokat, egy Király utcai szórakozóhelyen Erdei Gergő, vagy ahogyan a kollégái és barátai hívják Jimi. Egy cigi és néhány korty hűsítő limonádé után fény derült arra, mi a mozgatórugója Gergő mindennapjainak.
Ha színházba nem, mint előadó hanem, mint néző mész mi alapján választasz?
Igazából engem a nagy kőszínházak nem vonzanak, inkább a kicsit alternatívabb színházi réteget választom. Sokat járok az Örkénybe és a Katonába, de kedvelem a Szputnyik és a HoppArt előadásait is, akik pedig abszolút alulról jövő csoportosulások. Valószínűleg azért ezek érdekelnek, mert magam sem a kőszínházas ember vagyok, ezért is választottam a tengést-lengést, a szabadúszást színházak és előadások között.
Nem messze a Nemzeti Múzeumtól, egy hangulatos kis kávézó teraszán vártam a fülledt melegben a mindig energikus és örökké rohanó Mester Szilvit. Biciklijét maga mellett gördítve érkezett meg, hogy meséljen magáról, színházzal kapcsolatos álmairól, elképzeléseiről.
- Mit jelent számodra Kaposvár?
Sok mindent… Tizenéves koromban, amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, a Csiky Gergely Színház a fénykorát élte; fantasztikus színészek játszottak emlékezetes előadásokat, ezért mindig is nagy álmom volt az, hogy ott játszhassak.
A mindig nyüzsgő Oktogon egyik bisztrójában találkoztam a közgazdász, színész, író, mondhatnám életművész Béres Miklóssal. Ebben a forgatagban elmélkedtünk emberekről, helyzetekről, összeesküvésekről és arról vajon mi dolgunk a világban.
- Utoljára milyen könyvet olvastál?
Az van, hogy elkezdek egy könyvet és azt időhiány miatt általában csak félig olvasom el, ezért nagyon kevés regényt veszek a kezembe. A legutóbbi könyv, amit olvastam az egy Sir Ken Robinson nevű embernek Az alkotó elem című könyve. Arról szól, hogy hogyan tudod megtalálni magadban azt, ami a dolgod, és azokat az embereket, akik ugyanazt akarják, amit te- ő úgy nevezi, a törzsedet- valamint azt, hogy tudsz olyan lézer állapotba kerülni, ahol jól mennek a dolgok.
A Nemzeti Színház művészbejárója előtt pillantottam meg, sapkát és hatalmas napszemüveget viselt, és épp nagy hévvel mesélt valamit. Csendesen megálltam előtte, ő kedvesen felém fordult és bemutatkozott: Bánfalvi Eszter. A színház Hollósi Frigyesről elnevezett művészbüféjében aztán lekerült a jól álcázó sapka és napszemüveg, és immár tényleg egymás szemébe nézve beszélgettünk…
Május 10-én volt a bemutatója a Mephistonak, ami már megszületése előtt is nagy port kavart. Számodra milyen volt ennek az előadásnak a próbafolyamata?
Valóban nem könnyű körülmények között született meg. Nekem nagyon kemény próbafolyamat volt, rendesen gyúrt engem a Robi, de én nagyon hiszek ebben az anyagban, meg ebben az előadásban, ebben a csapatban, meg a Robiban is. Tehát gyakorlatilag mindenben, ami ezt összerakja.
Mosolygósan és életvidáman érkezett meg a Macskák egyik próbájáról Molnár Gyöngyi, akin a fáradtság legapróbb jelei sem mutatkoztak. Miután letette a telefont, és rendelt egy kávét, ugyanazzal a jó kedvvel és lendülettel amivel érkezett, mesélt élete egyik lételeméről és szerelméről: a színházról.
Melyik musical dal az, ami legjobban jellemezne téged?
A zene az egyik lételemem a háromból, ezért sokat és különböző zenéket hallgatok. Budaörsön játszottuk az I love musicalt, ami tulajdonképpen egy nagy musical egyveleg volt, és abban elénekelhettem a Cabaréból a nagy Cabaré számot. Ha egy dalban kellene megfogalmazni magamat, akkor ez lenne az a szám, a Life is the cabaré. Ebben sok minden benne van, az élet is, a halál is, de a vége mégiscsak az, hogy a színpad az élet.
„Emberségességet visszájára fordító görcsös megszállottság” jellemzi Hegedűs Géza színházi szakíró és kritikus szerint, Moliére vígjátékainak figuráit. Ilyen fajta megszállottság uralkodik el az 1668-ban írt Fösvény főhősén a kapzsi, smucig és pénzhajhász Harpagonon is, akit egyetlen szerelme, a pénz tesz először félelmetessé, majd elviselhetetlenné és végül nevetségessé.
A Gózon Gyula Kamaraszínházban Csiszár Imre rendezésében tökéletesen megfigyelhető ez a változás, köszönhető ez a Harpagont alakító Székhelyi Józsefnek is. Bársonyosan csengő hangja teszi az általa megformált fösvényt oly szerethetővé és olyankor szánni valóvá, de a legkevésbé ártalmassá. Ettől ez a figura kicsit olyan lett, mint egy házsártos nagypapa, akit annak ellenére szeret az egész család, hogy csökönyösségével és morgásával sokszor az őrületbe kergeti gyermekeit és unokáit. Ezt erősíti a Harák Judit által tervezett kopott, elnyűtt, mindenhol foszló és lógó háziköntös is, mely úgy csüng Székhelyi Józsefen, mintha hosszú-hosszú évek óta, a nap 24 órájában ezt viselné. Az általa megformált embernek a jellemét tükrözik Csiszár Imre díszletének fekete falai is, melyek kiemelik a középen lévő ajtót, amely ebben az esetben nem csak és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy ki-be mászkáljanak rajta egyik helységből a másikba, hanem szimbóluma is a gazdagság és a szegénység közötti átjárónak.
Közel öt órát utaztam azért, hogy egy nagyon meleg csütörtök délutánon megnézzem a Szegedi Nemzeti Színház Bánk bánját és benne Barnák Lászlót. Ahogyan az minden előadás után lenni szokott, a színház majdnem minden zuga szépen lassan elcsendesül, leszámítva a színészbüfét, ahol ilyenkor kezdődik csak igazán az élet. Barnák Lászlóval az öltözőben találtunk rá a csöndre…
Legutóbb a Gyilkosság a vacsorán Társulatának sanzon és operett slágerekkel megtűzdelt, könnyedebb hangvételű előadásában, A Dizőz halálában láttalak. Most a Bánk bán után beszélgetünk, ami komolyabb témát boncolgat, te hogy érzed, melyikben könnyebb játszani?
Igazság szerint, A Dizőz halála sem könnyű, mert ott az a nagy falat, hogy az ember egy nem színházi közegben fenn tudja tartani a figyelmet. A Bánk bánban, abból a szempontból van könnyebb dolgom, hogy itt a nézők lent ülnek a nézőtéren és nem szólhatnak bele, és nem iszogatnak közben, esetleg nem rágcsálják az utolsó falatokat. Ebben az esetben teljesen tisztázott a néző és a játszó viszonya.
Nem hétre, hanem ötre vártam izgatottan a Nemzetinél Tenki Rékát. Ez volt az első olyan találkozásom vele, amikor nem Mását, vagy épp Alkménét testesítette meg, hanem magát Tenki Rékát. Ahogy a lifttel haladtunk a hatodik emeleti művészbüfé felé, Réka kedvességének és jó kisugárzásának köszönhetően a kezdeti izgatottságomat felváltotta a nyugodtság és a kíváncsiság. A Nemzeti művészbüféjének süppedős és kényelmes foteljeiben ülve…
Csak annyit mondok színház, mi jut eszedbe?
Két dolog, az egyik a káosz, a másik remény. Mikor néztem a tévében a versdélutánokat, operett gálákat és régi filmeket, akkor mindig arról álmodoztam, hogy a színészet biztos nagyon jó lehet. Régen színésznek lenni rang volt, szerették és tisztelték őket az emberek, mert egy-egy karakter megformálásával sok élményt és gondolatot közvetítettek a nézőknek.
A filozófusban
Havasesős és szélfútta márciusi délután volt. Egy hangulatos helyen, kis kerek fa asztalnál ültünk a Vígszínházban is játszó Papp Danival, akivel teakortyolgatás közben színházról, zenéről, szinkronról, tanításról, de főleg mindezek okozta érzelmekről beszélgettem.
- Ma este A zöld kilencest fogjátok játszani a Vígszínházban…
Igen, Hamvai Kornél írta, szerintem nagyon jó, mert tele van aktualitással és érdekes szerepekkel.
Mikor megérkeztem a Kazinczy utcai szórakozóhelyre Horányi Juli meglepetésemre egy pohár forró csoki társaságában már ott várt engem a megbeszélt helyen. Még ő kért elnézést, azért, mert hamarabb érkezett, mint ahogy azt megbeszéltük. Ezt a hihetetlen pontosságot és a személyiségéből fakadó harmóniát és precízséget jelmezeiben is azonnal fel lehet fedezni…
- Márciusban volt a premierje a Hetvenkedő katonának a Pesti Színházban, aminek jelmezeit te készíthetted, ez egy nagy dolog…
Ez egy óriási dolog igen, és én nagyon boldog vagyok attól, hogy részt vehettem ebben a munkában.
A Budapest Bár egyik népszerű feldolgozása az „Átutazó vagyok itt a Földön” jutott eszembe akkor, amikor a Vígszínház Átutazók című előadását készültem megnézni. Akkor még nem tudtam, hogy a dal és a darab témája között a különbség az lesz, hogy míg a dalban a boldogságról is hallhatunk, addig az előadásban a halvány szikráját sem fedezzük fel a szereplők életében a boldogságnak. Már maga a cím is elgondolkodtató, hiszen föltehetnénk a kérdést, vajon tényleg csak átutazók vagyunk a Földön, ahol megvalósítható célokat keresünk magunknak? Csak nem biztos, hogy könnyedén találunk.
Barabás Richárd nevét mostanában szinte mindenki hallhatta, aki követi mi történik a hazai oktatási életben. A Hallgatói Hálózat egyik tagjaként aktívan részt vesz a megmozdulásokon, hogy segítse a diákok érdekérvényesítését. Egy budai kisvendéglőben piroskockás abrosz mellett ülve, palacsintát majszolva beszélgettünk közéletről, színházról, érzésekről és érzelmekről, de elsősorban Barabás Richárdról.
- Ahogy látom és tapasztalom, téged rengeteg minden érdekel, tehetségedet nem csak a színpadon, hanem az élet más területein is csillogtatod….
Szerintem a tehetség nem olyan, amiből te életed végéig megélsz. A tehetség egy nagyon összetett dolog, van benne képesség, megjelenés, hang, gondolkodásmód és elsősorban rengeteg munka. Hiába vagy te például elképesztően jó színész, ha nem teszel azért folyamatosan, hogy mindig jobb és jobb legyél. Ez az élet minden területén így van. A tehetség szerintem az csak 10 százalék, van egy ilyen 20-30 százalék szerencse, meg ismeretség, de a többi az kemény munka.
Ha fellapozzuk a történelemkönyveket rengeteg példát találhatunk arra, milyen módokon jutottak uralkodók a „sikerhez”. A trónhoz vezető út általában véres kövekkel volt kikövezve. Ezek később sok írónak, költőnek szolgáltattak témát műveik megírásához, melyeket mind a mai napig játszanak színházaink. És hogy miért? Mert sajnos - ahogyan azt mondani szokták-, a történelem ismételi önmagát és a kegyetlenség, álszentség, hatalom utáni vágy és gátlástalanság olyan emberi tulajdonságok, melyek soha sem tűnnek el. Ezért van az, hogy bármikor is nézünk meg egy királydrámát Shakespearétől, úgy érezzük, van aktualitása és a mai ember számára is van mondanivalója. Az uralkodók közül azok, akiket Shakespeare műveiből megismerhetünk talán III.Richárd az, aki a legvéresebb és a legkegyetlenebb módon gázolt át mindenen és mindenkin, aki útjában ált.
„úgy döntöttem, hogy gazember leszek”
A szerelem látszólag elcsépelt téma, de ez csak látszatra van így. Oly sok fajtája létezik ennek a fogalomnak, amely sokak számára nemcsak a gyönyört, de vele együtt a kínszenvedést is jelentette már, és jelenti még mai napig is a mi csodás 21. századunkban. A társadalom egyik súlyos problémája az, hogy elvárásokat támaszt, és ezzel együtt skatulyákat gyárt. Megmondja mi a normális és mi nem, milyen határok és vonalak mentén élhetjük életünket. Meghatározza, hogy bizonyos életszakaszokban minek kellene történnie, ami egy darabig persze megy is. Gyerekként először óvodába, majd iskolába járunk, majd amikor már mindezeken túlvagyunk pikk-pakk jöhet a munka, a szerelem, a házasság, a gyerekek. Látszatra olyan egyszerű ez a képlet, hogy gyermekként szinte mindenki csak azt várja, mikor lehet már felnőtt. Aztán rájön felnőtt fejjel, hogy nem is olyan egyszerű ezeknek az elvárásoknak megfelelni. Különösen, ami a szerelmet illeti, mert erre csak nagyon nehezen tudják az emberek ráhúzni azt a formaruhát, amit egy divatot nem követő szabászatban varrattak.
Kisgyermekként még mindent szépnek és jónak lát az ember, minden nap csak a felhőtlen játékról szól. De ahogy haladunk előre a felnőtté válás útján, sötét felhők árnyékolják be olykor-olykor a boldogságot. Ezen az úton sok minden történik velünk, jó és rossz dolgok is, amelyek befolyásolják életszemléletünket. Szépen lassan megismerjük magunkat és a körülöttünk lévő világot, amelybe megpróbáljuk önmagunkat elhelyezni, és a lehető legjobb kapcsolatot kialakítani a minket körülvevő világgal, de ez egyáltalán nem könnyű. Sőt, manapság iszonyúan nehéz azt az utat járni, és azzá válni, amivé szeretnénk, mert mindenki függ valamitől. Lehet ez gátlás, félelem, szerelem, pénz, alkohol, birtoklási vágy, megfelelési kényszer. Ez a függőség pedig néha reménytelenné, sivárrá, sötétté, mélabússá és monotonná teszi az emberek életét. Persze nem törvényszerű, hogy ez így legyen, de vajon rá lehet lelni a boldogság útjára, vagy egyáltalán mitől leszünk igazán boldogok? És ha megkapjuk, amit akarunk az mennyi ideig tart minket a boldogság állapotában? Ezekre keresik a választ Csehov főhősei is az egyik legszebb és talán legszívhezszólóbb drámájában, a Sirályban, melyet megszületése óta a világon már jó néhányszor bemutattak. Talán éppen azért, mert ezekre a kérdésekre a Sirály első felszállása, 1896 óta keresi a választ az emberiség. Csehov Sirályának fő témája a mulandóság, amely magától értetődő, és törvényszerű, éppen ezért figuráit nem csak tragikus, hanem komikus vonásokkal is felruházta.
A Vígszínház művészbejárójánál toporogva vártam Telekes Péterre, aki kis idő múlva megjelent, és ugyanolyan kedvességgel fogadott, mint akkor, mikor először találkoztunk. Röviddel a Tévedések vígjátéka című előadás kezdete előtt nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Így, kezdtünk el beszélgetni a Vígszínház egyik kisebb és csendes zugában Péter és a színház kapcsolatáról, és magáról a színházról.
Bata Évával a Billy világa előadás közben
Az 1970-es 80-as években sok játékfilm készült melyekben a fiatal színészek lehetőséget kaptak arra, hogy megismerje és megszeresse őket a közönség. Sajnos ugyanezt manapság nem lehet elmondani, pedig sok a fiatal tehetséges színész/színésznő. Ezért ennek a rovatnak a célja az, hogy bemutassa ezeket a fiatal művészeket: honnan indultak, mit gondolnak a színházról és hogyan látják a művészet mai szerepét.
Izgatottan érkeztem meg az egyik Kazinczy utcai szórakozóhelyre, hogy találkozzak, beszélgessek, és többet megtudjak Széll Attiláról. Az ő nevét és tehetségét az Új Színházba járó közönség Márta István igazgatása alatt ismerhette meg. Az Új Színház színpadán úgymond búcsúzóul a Don Carlosban és a Varázshegyben láthatták a nézők. Azóta eltelt egy kis idő és kíváncsi voltam arra, mit gondol pályája alakulásáról, mostani helyzetéről és a szabadúszó létről.
Már az 1700-as évek végén, a nagy francia forradalom idején elkezdődött a női egyenjogúságért folyó küzdelem és a gazdasági fejlődés. Azóta - bár sok víz lefolyt azon a bizonyos Dunán, és sok minden változott-a világ fejlődött technikailag és gazdaságilag is, csak egy dolog nem változott, az emberek hozzáállása a világhoz és embertársaikhoz. A fejlődő világ egyszerre hordozza magában a rosszindulatot, a pénzéhséget, a gazdagságot, a szegénységet és a törtetést. Ezt a sok rosszat életünkben általában palástolja a remény, a meggyőződés, a szerelem vagy csak néhány szál virág, „hófehér szekfű vagy kölni”. A gazdasági és társadalmi fejlődés kezdeti időszakába repít minket vissza Darvas-Hamvai-Varró „pesti zenés cécója A zöld kilences, melyet Ascher Tamás rendezett a Vígszínházban.
Az 1970-es 80-as években sok játékfilm készült melyekben a fiatal színészek lehetőséget kaptak arra, hogy megismerje és megszeresse őket a közönség. Sajnos ugyanezt manapság nem lehet elmondani, pedig sok a fiatal tehetséges színész/színésznő. Ezért a Színházi 10 perc blogban Idegpályák címmel új rovat indul, melynek célja, hogy bemutassa ezeket a fiatal művészeket: honnan indultak, mit gondolnak a színházról és hogyan látják a művészet mai szerepét.
A képzeletbeli pódiumra másodszor Szakács Zsuzsi lép fel, akivel egy napsütéses késő őszi délutánon találkoztam, egy kellemes és retró hangulatú kávézóban, a Wesselényi utcában. A kissé még álmos hangulatú kora délutánon kávékevergetés közben.....
Bartha Máté fotója
Régóta foglalkoztatja az emberiséget az a kérdés, hogy vajon mi alapján talál egymásra két ember? Hogyan alakul ki köztük a vonzalom, és ebből később, hogy lesz szerelem? Nemcsak tudósok, de írók, költők, zeneszerzők legkedveltebb témája a szerelem, a szenvedély és a „fűtött erotika”. Sokszor azonban nem is olyan könnyű a szerelem szárnya, amivel szállni szeretnénk. De hiába a szikra, ha az érzelmeknek gátja van, és ezek miatta a gátak miatt, olykor az emberek nem merik bevallani talán még maguknak sem, hogy mit éreznek a másik iránt. Ezért minden érzelmet elnyomnak magukban, és igyekeznek bizonyítani az ellenkezőjét. Mindezt úgy érik el, hogy a szeretett személyt igyekeznek maguktól eltaszítani, őt okolni mindenért így hitetve el, hogy csak a másik gondolja azt, ami egyébként nyilvánvaló. Mindezekre az érzelmi játékokra, állapotokra mutatott példát a Pesti Színház most bemutatott Vénusz nercben című előadása is a múlt és a jelen párhuzamba állításával. Ezt a színház a színházban megoldással érik el.
Operaházból a Vígszínházba
Talán most sokan felteszik a kérdést magukban, minek is arról beszélni, hogy mi történik egy fodrász munkahelyén, hiszen nyilvánvaló, hogy hajakat mos, szárít, fest. Alap esetben a kérdés jogos, hiszen a szalonokban nagyjából ezt csinálják a fodrászok. De a színházi fodrászoknak ezeken kívül még van más feladata is, tudtam meg Katitól.
Kováts Katalin, hetedmagával dolgozik a Vígszínházban. Mielőtt ide került volna, másfél évig az Operaház munkatársa volt. Itt szerzett annyi szakmai tapasztalatot, hogy ezek után elsőre felvették a „Vígbe”.
Borbiczki Ferenc
Azok, akik izgalmakkal teli, fordulatos és meghökkentő bulira vágyódnak, mely tele van meglepetésekkel, és érdekes pillanatokkal, túl kedves és ettől furcsává váló ismeretlen ismerősökkel és persze barátokkal azoknak most szerencséje van. Aki szeretne egy ilyen „meghitt” partinak részese lenni, annak ott a helye az Orfeumban, ahol a fiatal és tehetséges író, Bertalan Tamás meglepetés buliján vehet részt, melyet abból az alkalomból szervez családja – Judit, Attila, Vilmos és Annamari - , hogy Tamás sikeres íróként tér haza Amerikából.
A szövegben rejlő gondolatok megfejtésének, és a szöveg mögötti tartalmak tisztázójának nagy mesterét, a dramaturgot ismerhetik meg. Ebben lesz segítségünkre Gyulay Eszter, aki miután elvégezte Veszprémben a színháztudomány szakot, mint rendezőasszisztens dolgozott a Bárka Színházban, a Krétakör Színházban, Tatabányán a Jászai Mari Színházban, végül pedig az Új Színházban. Legelőször táncdramaturgiával foglalkozott. Első teljes estés dramaturgiai munkája a Horváth Csaba által rendezett A tavasz ébredése című táncelőadás volt a debreceni Csokonai Színházban. Prózai előadásokban körülbelül öt éve dolgozik. Ekkor a Temesvári Csiky Gergely Színház felkérésére több előadásban is közreműködött: a Moby Dick, Mellékhatások, Prometheusz vagy Rosencrantz és Guildenstren halott című darabban. ![Vaksag_A6[Front]_jó.bmp](https://m.blog.hu/sz/szinhazitizperc/image/Vaksag_A6%5BFront%5D_j%C3%B3.bmp)
„La Goulue a Moulin Rouge-ban”
Ha leszáll az est, a hétköznapi, hangos nyüzsgés szépen, lassan tompa morajjá változik. Látszatra minden megnyugszik és lecsendesül, csak a neonlámpák fényei pislákolnak kicsit, és csak egy-két autó suhanása és néhány cipő kopogása hallatszik az éjszakában. De ez csak a látszat, mert a nyüzsgés ilyenkor beköltözik a kupléktól hangos lokálokba és mulatókba, ahol parfümillatba és cigarettafüstbe burkolódzott urak múlatják az időt, „hölgyeik” társaságában borgőzös és mámoros hangulatban. Mára ezt a fajta szórakozást már csak kevés helyen tapasztalhatjuk. Az 1800-as évek végén Párizsban Toulouse-Lautrec francia festő rajzolgathatott ilyen helyeken: például a Moulin Rougeban. Ez a hangulat, - amelyet ő tapasztalhatott akkor - októbertől beköltözött a Komáromi Jókai Színház falai közé, egy hölgy, Osztrigás Mici által, aki a Maximból érkezik, egy orvos hálószobájába és életébe azért, hogy felforgasson mindent. Az előadás előtt a történetet olvasva azonnal egy kép jutott eszembe, melyet Lautrec festett La Goulue a Moulin Rougban címmel. A képen egy táncosnő látható, aki varázsos mozdulatokkal, lenge ruhában lejt végig a mulató színpadán, ahol egy férfi csodálja őt. A háttérben csak árnyak láthatóak, olyan úriasszonyok és urak árnyai, akik ezt a világot csak távolról és megvetve figyelik. 
„….gyakran egymást magyarázó és egymást igazoló elemekből felépített, zárt, a külső információkra érzéketlen rendszer…” /Fn24/
Egész életünk azzal telik, hogy döntéseket hozunk. Van, amikor csak egyszerű és hétköznapi dolgokról kell döntenünk például, hogy milyen sört vegyünk a sarki boltban, milyen fogkrémmel mossuk a fogunkat,vagy épp milyen újságot olvassunk. De vannak ennél jóval komolyabb, életünk alakulását befolyásoló döntések is, melyeket nap mint nap nekünk magunknak kell meghoznunk. Mi irányítjuk sorsunk alakulását azzal, hogy eldöntjük mi a jó és mi a rossz nekünk. De vajon tényleg ez a helyzet? Vajon tényleg mi irányítjuk lépéseinket a világban, vagy másoktól függünk anélkül, hogy az tudatosulna bennünk? Ha jobban belegondolunk, szinte folyamatosan irányítva vagyunk, valami vagy valakik által közvetett vagy közvetlen módon anélkül, hogy azt észrevennénk. Adódhatnak azonban olyan helyzetek is, mikor nekünk kell döntenünk egy másik ember sorsáról. Nem tudhatjuk, mikor jön el ez a pillanat. Kerülhetünk ilyen helyzetbe akár egy vacsora közben is, kiváltképp akkor, ha az Orfeumot és a Gyilkosság a vacsorán Társulatának legújabb előadását, A néma tanút választjuk.
