Mosolygósan és életvidáman érkezett meg a Macskák egyik próbájáról Molnár Gyöngyi, akin a fáradtság legapróbb jelei sem mutatkoztak. Miután letette a telefont, és rendelt egy kávét, ugyanazzal a jó kedvvel és lendülettel amivel érkezett, mesélt élete egyik lételeméről és szerelméről: a színházról.
Melyik musical dal az, ami legjobban jellemezne téged?
A zene az egyik lételemem a háromból, ezért sokat és különböző zenéket hallgatok. Budaörsön játszottuk az I love musicalt, ami tulajdonképpen egy nagy musical egyveleg volt, és abban elénekelhettem a Cabaréból a nagy Cabaré számot. Ha egy dalban kellene megfogalmazni magamat, akkor ez lenne az a szám, a Life is the cabaré. Ebben sok minden benne van, az élet is, a halál is, de a vége mégiscsak az, hogy a színpad az élet.
- Március 22-e óta a Macskákban játszol, mit jelent ez számodra?
A Macskák a legújabb keletű darab az életemben. A jubileumi, harmincadik évi Macskák kapcsán felújították és lett egy új generációs szereposztás, csupa fiatallal, ezek vagyunk mi. Lengelingéla szerepében Gallusz Nikivel vagyok lekettőzve.
- Ha rád és rá gondolok, nekem nem biztos, hogy eszembe jutott volna ugyanaz a karakter…
A Niki egy karakán nő, szuggesztív, az ő lénye nagyon erőteljes, és azt gondolom, hogy valami ilyesmi az azonosság közte és köztem. Nyilván külsőleg más adottságai vannak. Ez a karakter, amit mi csinálunk – Lengelingéla- egy nagyon szexi, nagyon dög macska, ezért a szám is jazzas, szvinges, kicsit olyan dögös, és szerintem ezt mind a ketten tudjuk produkálni.
- Láttad a Macskákat azelőtt mielőtt színpadra álltál benne?
Én soha életemben. Részleteiben ismertem a zenei anyagát, a fő számokat, de összességében január 3-án, amikor elkezdtük próbálni, akkor találkoztam így testközelből a Macskákkal. Nagyon megszerettem, iszonyat jó darab és melós, nagyon jó a koreográfiája és a csapat is. Jó velük játszani, és a Madách Színházban lenni.
- A „csapatból” ha ki kellene emelni valakit, akivel nagy élmény számodra most együtt játszani, ki lenne az?
Sokan vannak…de például a Hirtling Istvánnal való játékot már nagyon várom. Vele még csak egyszer, próbára menet találkoztam személyesen. Csak annyi volt, hogy egymás szemébe néztünk, bemutatkoztunk, és már az nagyon nagy hatással volt rám.
- Az az egymás szemébe nézés…
Igen. Láttam többször játszani, és hát lehengerlő, ezért nagyon várom, hogy együtt, egy színpadon legyünk.
- Említetted, hogy a zenén kívül még két dolog tartozik a lételemeid közé, mi a másik kettő?
A szakmám, a színház, a harmadik nagy szerelem meg a vőlegényem, akivel augusztusban házasodunk majd össze.
- A régi időkben a színészeket egyfajta csodálat övezte…
Már nincs meg a színházművészet körül sem az a varázslat, sem az a milliő és kultusz, ami akár még a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években is nagyon megvolt. Akkor még a színészeket nagy csodálat övezte.
- Szerinted mi lehet az oka annak, hogy ez ma már annyira nem tapasztalható?
Nagyjából akkor kezdhetett ez a csodálat alábbhagyni, amikor divatba jött a kulisszajárás, és a televízióban werkfilmeken keresztül mutatták be, hogyan készült el egy-egy film. Sőt ezek előtt volt, hogy elkezdték felfedni az illuzionisták és a bűvészek azt, hogyan készül egy-egy trükk. Emlékszem, hogy megnéztem és elámultam, és utána tökre sajnáltam, hogy egy illúzióval, egy varázslattal kevesebb. A színházi kulisszajárással is ugyanez a helyzet. Nagyon jó kezdeményezés a Színházak Éjszakája, tök jó így becsalogatni a nézőket, ilyenkor bejárhatják az egész színházat pincétől a padlásig. Mindez nagyon klassz, de az egyik szemem sír a másik meg nevet, mert ha mindent megmutatunk, akkor megint csak ott tartok, hogy valahol elveszik a varázs és az a fajta titok, ami mindig is övezte a színházat.
- A Gyilkosság a vacsorán Társulat előadásának A Dizőz halálának is ez az egyik célja, hogy megtartsa ezt a varázst és titokzatosságot?
Abszolút. Mondjuk A Dizőz.. iszonyat sok dologból táplálkozott, köszönhető ez javarészt az előadás megálmodójának és rendezőjének Vörös Robinak - a Nemzeti Színház dramaturgjának,- aki ízig-vérig színházi ember. Ő nagyon-nagyon belelát és mögé lát a dolgoknak, mert benne van a színházban.
- A darabban a csillogó-villogó szubrettet, Bébikét alakítod. Mennyire forrtál össze ezzel a karakterrel?
Bébike, egy álomszerep. Iszonyat jó karakter, izgalmas, élvezetes, sokarcú. Lehet benne sokat hülyülni és játszani, úgyhogy ez egy hálás szerep. Ennek a darabnak a pikantériája az a kor, amit idéz, a dalok és az, hogy zenés. Szerintem egyébként egyedülálló. Nagyon szeretem A Dizőzt.
- Egy másik vacsoraszínházas előadásban - Az utolsó cseppben- sokáig a nézők között ülsz…
Igen, múltkor volt egy nagyon jó esetem: ott hagytam a retikülömet az asztalon, és akikkel együtt ültem belecsempésztek egy borítékban kétszáz forintot, hogy ezzel támogassák az általam megformált nőgyógyászt. Egyébként nagyon nehéz beépülni és úgy csinálni minthogyha nem lenne közöm a majdan látottakhoz. A döbbenet pedig mindig ott van az arcokon, amikor kiderül, hogy ki vagyok, hogy sikerült a megtévesztés.
- Ugyanez az interakció mennyivel nehezebb angol nyelven?
Sokkal. A Blood Brothers erősen interaktív, sok benne a nézőkkel való imprós, privát beszélgetés, és az iszonyat nehéz, hogy angol nyelvre átkapcsoljak: angolul gondolkodni és válaszolni. Ezért háromszor annyira fárasztó koncentrálni.
- Játszol a Madáchban, a Budaörsi Játékszínben, a Tháliában, a József Attila Színházban és a Vacsoraszínházban. Melyik a legkedvesebb neked?
Mindet más miatt szeretem, mert mindegyikben annyira más szerepeket játszom. Imádom most ezt a változatosságot, hogy akár hová megyek, akárhány felé járok, mindenhol más emberek, más színészek vannak. Azzal, hogy szabadúszó lettem kinyílt a világ, nagyon változatos.
- Szerinted mi a titka a zenés színháznak?
Máshogy hat az emberre, máshol találja el a zenés darab, mint a prózai, és másképp látványos. A színháznak megvan az a tulajdonsága, hogy történetei által egy egész másik világba csöppennek a nézők. Részesei lehetnek egy sztorinak, ami kiszakítja őket a valóságból, a zenész színháznál meg pláne, különösen azoknál az előadásoknál ahol zenekar is van.
- És te mikor varázsolódtál el annyira, hogy a zenés színészetet válaszd?
Ezt nem én döntöttem el, hanem az élet. Én prózai színész akartam lenni, ötször felvételiztem a Színművészeti Egyetem prózai színész szakára, és csak hatodjára, anyukám unszolására adtam be az operett-musical szakra, és mit ad Isten, összejött.
- Akkor ezek szerint, te is azt vallod, hogy nincsenek véletlenek.
Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a végzete, a kis karmája. Effektív nem emlékszem arra a pillanatra, hogy én döntöttem volna, hogy életem a zenés színház. Én mind a mai napig erősen prózai színésznek vallom magam, de az embernek oda kell figyelni arra, hogy mi zajlik körülötte és vele. Fontos megfigyelni, hogy merre sodródunk az árral. Engem épp a zenés színház felé visz jobban, ezért ezt kell csinálnom. Nagyon szeretek énekelni, de egy egészen más életmódot igényel a zenés színészet mint a prózai.
- Ezek szerint, te tudatosan figyeltél a karmádra?
Figyelek, hogy mit kell tennem, és azt teszem.
Ezt teszem én is, odafigyelek merre sodor az a bizonyos árhullám. Valószínű ennek köszönhetem azt is, hogy azon a keddi napon beszélgethettem és ezáltal, közelebbről megismerhettem, a Macskák Lengelingéláját, A Dizőz halálának Bébikéjét, Az utolsó csepp doktornőjét, a Starfactory Editjét…
