„La Goulue a Moulin Rouge-ban”
Ha leszáll az est, a hétköznapi, hangos nyüzsgés szépen, lassan tompa morajjá változik. Látszatra minden megnyugszik és lecsendesül, csak a neonlámpák fényei pislákolnak kicsit, és csak egy-két autó suhanása és néhány cipő kopogása hallatszik az éjszakában. De ez csak a látszat, mert a nyüzsgés ilyenkor beköltözik a kupléktól hangos lokálokba és mulatókba, ahol parfümillatba és cigarettafüstbe burkolódzott urak múlatják az időt, „hölgyeik” társaságában borgőzös és mámoros hangulatban. Mára ezt a fajta szórakozást már csak kevés helyen tapasztalhatjuk. Az 1800-as évek végén Párizsban Toulouse-Lautrec francia festő rajzolgathatott ilyen helyeken: például a Moulin Rougeban. Ez a hangulat, - amelyet ő tapasztalhatott akkor - októbertől beköltözött a Komáromi Jókai Színház falai közé, egy hölgy, Osztrigás Mici által, aki a Maximból érkezik, egy orvos hálószobájába és életébe azért, hogy felforgasson mindent. Az előadás előtt a történetet olvasva azonnal egy kép jutott eszembe, melyet Lautrec festett La Goulue a Moulin Rougban címmel. A képen egy táncosnő látható, aki varázsos mozdulatokkal, lenge ruhában lejt végig a mulató színpadán, ahol egy férfi csodálja őt. A háttérben csak árnyak láthatóak, olyan úriasszonyok és urak árnyai, akik ezt a világot csak távolról és megvetve figyelik. 
Verebes Istvánnak is hasonló képek juthattak eszébe, amikor az Egy hölgy a Maximból című előadás rendezésébe belefogott, ugyanis a díszlet, a jelmez már ezt a világot idézi. Mira János díszletei sötétszürkék, nincsenek „színek”, Gadus Erika jelmezei - harmonizálva ezzel- fekete-fehérek. Kivétel az átlagtól eltérőt szimbolizáló Holocsy Krisztina jelmeze, amely nem teljesen fekete. Az ő ruhájában a vörös szín dominál. Ezzel már anélkül, hogy megszólalna kiemelkedik az átlag egyhangúságából és sznobságából. Holocsy Krisztina Osztrigás Micije a lokáloknak azt a fajta közönségességét hordozza magában, amely már mentes a csillogástól és az átveréstől. Jó ellenpontja az orvos feleségét játszó Szabó Szvrcsek Anitának, aki pontosan alakítja az idegesítően naiv és száraz, hókuszpókuszoktól már-már kissé őrültté vált orvosfeleséget, Gabriellát. A hangtalanul beszélés igen fontos eleme ennek az előadásnak. Az egész történet a Maxim elől indul egy néma filmes jelenettel – az utcán zajlik az élet, percenként vágódik ki a mulató ajtaja-,méltóságos urak kevésbé méltóságos nőcskékkel tűnnek, fel majd tűnnek el az éjszakában. Ez a némafilmes megoldás az egész előadás ideje alatt vissza-visszatér. Igazán ezek a jelenetek teszik hangulatossá, szórakoztatóvá és lazává az előadást. Ugyan a némafilmre nem épp a lazaság jellemző, de pont ezek az erőltetett és elnagyolt mozdulatok teszik annyira viccessé a jeleneteket, amennyire kell. Ezekben a pillanatokban sziporkáznak igazán a komáromi színészek. Különösen igaz ez Olasz Istvánra, Szabó Viktorra, Boráros Imrére és Nagy Lászlóra, kiknek arckifejezése, mimikái zseniálisan kifejezőek, akár egy Chaplin filmben. 
Már szinte azelőtt hallani, mit mondanak, mielőtt még egy kis monitoron megjelenne mit is gondolnak ők, az orvos Montgicourt (Olasz István), De Valmonté hercege (Szabó Viktor), du Grélé tábornok (Boráros Imre) és Émile a tábornok inasa (Nagy László). Az első felvonásban az éjszaka után egyből belecsöppenünk a fejfájós hangulatú másnapos reggelbe, amikor mindenki csak annyit kíván, hogy ne húzza ki senki se a függönyt, és ne fordítsa vissza a bútorokat, mert azzal visszakerülünk a szürke hétköznapokba. Kivétel, ha ezekkel a mozdulatokkal az eddig elfedett dolgok most újra előkerülnek. Minden fontosat az inasok láthatnak, hallhatnak. Ők mindig, minden történetben „nagyon fontosak”, ők csak látszatra „nem hallanak és nem látnak semmit sem” abból, ami körülöttük zajlik. Legyen szó például egy függöny mögött vagy ágyban talált nőről, aki ebben az estben az az Osztrigás Mici, aki a Maxim sztárja, akivel az előző éjjelen Petypon az orvos összeszűrte a levet. Az inasok ettől a nem láttam nem hallottam érzéstől érzik magukat valaki olyannak, aki észrevétlenül ugyan, de kicsivel mindenki felett áll. A másnapos Petypon orvos (Mokos Attila) inasára is ez a jellemző. A Hajdú László által játszott Étienne kellőképpen gőgös és sértődött, ugyanakkor láthatóan imádja, ha aktívan részt vehet a dolgok alakulásában, igazi minden lében két kanál típus. Ezért a közönség együtt sír, együtt nevet vele. 
Az első ötven perc ritmusos, és minden nagyon gyorsan zajlik- Mici be, feleség ki, orvos be, inas ki, tábornok és hadnagy jő-, hamar összekuszálódnak a szálak, a nézők csak kapkodják a fejüket. Ehhez képest a második felvonás állóvíznek tűnik, pedig Holocsy Krisztinának ebben a részben kell Mici igazi arcát megmutatnia- mint Petypon álfelesége- és vele együtt azt a világot, amelyet a puccos, látszatra sótlan dámák nem ismerhetnek. Itt feltűnnek olyan,-a Komáromi Jókai Színház színpadán rég nem látott - színészek és színésznők mint Lőrincz Margit (Ponant-né), Petrécs Anna (Vriette-né), Szentpétery Aranka (De Valmonté hercegné) és Sronka Tibor (Abbé), Ropog József (Chamerot), Németh István (Vidaubant), akik igazán tekintélyt parancsoló úriasszonyokat és úriembereket varázsolnak elénk. A hölgyek hármasát Balaskó Edit (Glaux-né) színesíti, ő képviseli ebben a négyes fogatban a nyitottságot a mulatós világ felé, és az újítási szándékot. Egy eljegyzési bálon vagyunk, ahol Clémentine (Tar Renáta), Petypon (Mokos Attila) unokahúgát jegyzi el Corignon (Majorfalvi Bálint), akit mint kiderül erős érzelmi szálak fűznek Micihez. Aki persze minden férfit az újai köré csavar, így neki Corignon - akivel egyébként megszökik a bálról- is a tizenkettő egy tucat kategóriába tartozik. Meghódítja, majd ellöki magától. Majorfalvi Bálint Corignonja ennek megfelelően rózsaszín ködtől elhomályosodott, lagymatag férfi benyomását kelti, aki túlzóan mézesmázos és rámenős stílusával nem hódító, hanem inkább taszító jelenség. Kissé olyan hangulata van ennek az egész előadásnak, mint egy Lui de Funes filmnek, melyben a csattanó természetesen a film végén van, minden akkor derül ki, és az összes kuszaság rövid idő alatt rendeződik. A hazugságok lufija, ami a harmadik felvonásra hatalmasra fújódott föl hirtelen kipukkad. Kiderül ki, mikor, hol, merre, meddig, és miért? Az összes hazugságra fény derül. 
Az előadás rendezője Verebes István a próbafolyamat végén adott interjújában megfogalmazta „a legkisebb hazugságokból is őrületes tragédiák születhetnek”. Ez valóban így is van, születhetnek, ahogyan születhettek volna ebben az előadásban is, ami megadhatta volna a katarzis élményét. De nem így történt. Ha egy hazugságra, vagy elhallgatott dologra fény derül, a pillanatnak amikor kiderül az igazság súlya van, elvileg hatással van a hazugságot elszenvedettekre, és arra is, aki a hazugságot generálta. Ennek az előadásnak a végén ezt a súlyt nem lehetett érezni, pedig ez adhatta volna meg azt a bizonyos katarzis-élményt. Bár ez hiányzott, az előadás elérte célját, mulattatott, szórakoztatott és „egy cseppnyi valóságot” kaptak a nézők.
Információ: http://www.jokai.sk/
