Havasesős és szélfútta márciusi délután volt. Egy hangulatos helyen, kis kerek fa asztalnál ültünk a Vígszínházban is játszó Papp Danival, akivel teakortyolgatás közben színházról, zenéről, szinkronról, tanításról, de főleg mindezek okozta érzelmekről beszélgettem.
- Ma este A zöld kilencest fogjátok játszani a Vígszínházban…
Igen, Hamvai Kornél írta, szerintem nagyon jó, mert tele van aktualitással és érdekes szerepekkel.
- Ez egy operett?
Szerintem nem, Kornél sem annak írta meg. Ez egy századeleji stílusú, olyan operett paródia, melyet Hamvai Kornél egyfajta eszközként használ arra, hogy a mai valóságból valamit bátrabban megmutasson.
- Számos zenés előadásban játszol, pedig alapvetően nem vagy egy muzikális alkat, hogyhogy mégis ezek a szerepek találnak meg mostanában?
A teljes igazság az, hogy olyan mély frusztrációm volt az énekléssel kapcsolatban, hogy ezt föl akartam dolgozni, ezért elkezdtem keresni azokat a helyzeteket, ahol muszáj vagyok énekelni. Ennek köszönhetően mostanra föloldódott ez a félelmem.
- Mi okozta ezt a frusztrációt benned?
Mivel én a drámatagozatos Vörösmarty Gimnáziumba jártam, ezért számos darabot adtunk elő, amiből az egyik A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról átirata volt. Nekem ebben az előadásban nem volt énekes szerepem, de az egyik osztálytársam helyett a próbán be kellett ugranom, elénekelni a Ringasd el magad című számot. Úgy a hatodik-hetedik taktus után egyszer csak azt vettem észre, hogy a zenekar leállt, hogy „figyelj Dani, ne haragudj, ne énekelj, mert annyira hamis vagy, hogy minket is szétviszel”. Ez hihetetlen mély nyomokat és görcsöket hagyott bennem, amit a főiskolán énektanárnőm, Flór Mária kezdett el oldani.
- 2004-ben végeztél a Színművészeti Egyetemen, de utána nem szerződtél sehova sem…
Akkor én, néhány független produkciótól eltekintve, eltűntem úgy négy évre a színészi pályáról, mert elkezdtem tanítani, volt iskolámban, a Vörösmarty Gimnáziumban. A főiskola arra volt jó számomra, hogy megfertőzzön a színházzal. De az igazi gondolatokat arról, miért is akarom ezt csinálni, azokat kérdések formájában kellett megfogalmaznom magamnak. Ezekre a kérdésekre aztán később a tanítás segítségével vagy kaptam válaszokat, vagy nem. Sok mindenre még a mai napig keresem. Addig jó.
- Édesapád, Papp János által nem fertőződtél meg kellőképpen a színházzal?
Szüleim próbáltak távol tartani ettől a dologtól… úgyhogy nem. Ezért is történt, hogy mielőtt a Színművészetire mentem, előtte három és fél évet végeztem matektanári szakon.
Az arcomon a meglepődés jelei mutatkoztak, ezért Dani…
Ú, most nagy szemeket meresztesz rám, de igen. A szálak összeérnek, mert a matematika adott egy gondolkodásmódot, amivel bonyolult, vagy annak tűnő képleteket lépésről-lépésre egyszerűsítek le, egész addig, amíg már nem ijeszt az átláthatatlanság. Az így kapott megoldásokat pedig behelyettesítve az eredeti képletbe, minden világossá válik. Ez a mechanizmus szerintem a színházban is nagyon használható, pláne a rendezők munkájában. És mivel én már nem nagyon tudok, vagy szeretek másképpen gondolkozni, ezért szeretnék hosszútávon a rendezés irányába továbbmozdulni.
Így még sosem hallottam senkit sem párhuzamot vonni a matematika és a művészetek/színház között, de…
Azt hiszem, hogy a színésznek sem árt, hogyha képes rendszerben gondolkodni, de egy rendezőnek muszáj a különböző külső- és az egyes személyek belső cselekményeinek a vektorrendszerét átlátnia, hiszen ezeknek a vektoroknak az eredője löki a főcselekményt arra, amerre kell, és ha valami nem úgy működik, ahogyan kellene, fontos, hogy a rendező képes legyen visszakeresni, hol van az a pici hiba, ami az egészet nagyon félreviszi. Pont mint egy matematikai tétel hibás bizonyításában.
- Ha már a rendezésről beszéltél, nem régóta látható a Thália Színházban a Novecento című monodráma, melynek te vagy a rendezője. Mit kell erről az előadásról tudni?
Szívemnek nagyon kedves előadás, több okból is. Egyrészt nagy találkozásom volt Alessandro Baricco világával, amit sokan mágikus realizmusként definiálnak, azon belül is a Novecento című drámával (egyébként ez alapján készült az Óceánjáró Zongorista legendája című nagy sikerű film) ami valahogy egyszerre tartalmazza azt, hogy szerintem hogyan kellene élni, alkotni, és azt is, hogy ehhez képest én hol tartok most. Szóval volt egy komoly találkozásom önmagammal. És ami legalább ilyen fontos, hogy találkoztam Mészáros Andrással, akiben a közös próbafolyamat során, rengeteget ütközve, kínlódva, de legalább annyit nevetve jó barátra leltem. Azt hiszem az eredményen, mármint az előadáson érződik, hogy milyen fontos volt ez mindkettőnk számára. Ha teheted nézd meg.
- Tanárként is, gondolom, törekszel arra, hogy ezt a szemléletet átadd a diákjaidnak. Ha jellemezni kéne saját magadat, mit mondanál, milyen tanár vagy?
Alapvetően jó kedélyű, de szenvedélyes. Ezért néha nagyon kemény tudok lenni a tanítványaimmal. Próbálom érzékenyen figyelni őket, és keresem a személyre szabott módját, hogy terelhetem őket a saját útjuk felé. Ez néha nagyon komoly harc a világgal, vagy akár a szülőkkel és tanár kollégáimmal szemben, akik arra próbálják terelni a gyerekeket, amerre ők a legjobbnak érzik. Nagy meló, de bírom. Sok szeretet van bennem, nem tudom honnan, de nagyon tudok szeretni dolgokat, pillanatokat, embereket és a diákjaimat is.
- Ez a kedvesség, szeretet és őszinteség a hangodban is érződik, ezért is lehet az, hogy ennyit szinkronizálsz. Hogyan kerültél a szinkronstúdió közelébe?
Édesapám révén, még a főiskola előtt elkezdtem szinkronizálni. Akkor már bedolgoztam magam a szinkronstúdiókba és ezért miután végeztem a Színművészetin, már nem kellett „tömegeznem”, hanem eleinte kisebb, aztán egyre nagyobb szerepekre hívtak. Most, hogy a reklámok beindultak, már kevesebbet szinkronizálok. Ez egy egészen más dimenzió, mert jobban meg vagyok becsülve, főként anyagilag, és ezért odaadóbban is tudom csinálni. Hogy világos legyen, én a hangomat árulom. Sem a szinkront, sem a reklámokat nem tekintem alkotó munkának. Szerencsés vagyok, hogy öröklött adottságaim alkalmassá tesznek, hogy megkeressem azt a pénzt, ami ahhoz kell, hogy nyugodtan éljek, és jusson energiám a számomra igazán fontos dolgokra.
- Nemrég mutattátok be a Vígszínházban Eszenyi Enikő rendezésében az Átutazók című darabot, amiben te Börcsök Enikő partnere vagy, és csak úgy sugárzik köztetek az összhang…
Börcsi fantasztikus színésznő. Azért jók ezek a jelenetek, - amiben egyébként én az ő halott férje vagyok, aki megjelenik neki álmában, - mert tulajdonképpen Börcsi egyedül játszik, hiszen a saját álmában ő a főszereplő, és nekem annyi dolgom van csak, hogy egy-egy mondattal, közeledéssel, gesztussal vagy emeléssel adjak az ő játéka alá. Amikor az ember álmodik, akkor nem egy önálló entitással bíró személy jelenik meg az álmában, hanem saját magát vetíti ki. Ilyen értelemben egyedül játszik Börcsi, és fantasztikusan. Elképesztően érzékeny színésznő, nem volt nehéz csodálattal néznem rá a jelenetben. Én nem mutatok ebben a darabban sok színt, de azt érzem, hogy nem is ez a dolgom.
- Az előbb említett Átutazókban csak egy hosszabb jeleneted van, és a beszélgetésünk elején említett Zöld kilencesben is csak bizonyos időközönként tűnsz fel a színpadon. Ezzel szemben a Gyilkosság a vacsorán Társulatának előadásában, a tavaly októberben bemutatott Néma tanúban a darabban játszó másik három kollégáddal speciálisan, az előadás egész ideje alatt jelen vagy. Hogyan éled ezt meg?
Számomra ez hihetetlen izgalmas, mert ezzel a folyamatos színpadi léttel tényleg végig lehet élni és végig lehet menni a történeten. Ezért szerintem itt egészen másképp mozognak az energiák, mint egy átlagos színházi előadásban, ahol a színészek csak egy-egy jelenetre ugranak be.
- A Gyilkosság a vacsorán Társulatának előadásainak ismertetőjegye az interakció. Hogy érzed, A néma tanú mennyire felel meg ennek?
Lehetne még interaktívabb. Mi fejtjük fel a történet szálait, mi mondjuk ki, hogy ezek és ezek a bizonyítékok hibásak, pedig szerintem ezt a nézőkkel is ki lehetne mondatni, ilyen szempontból nekem nem eléggé bátor vállalás. Ahogy Schilling Árpád mondta: hogyha olyan közeget teremtenek a játszók, hogy az lehetőséget ad arra, hogy közel menj 10 centire, akkor neked nézőként szinte kötelességed közel menni 10 centire. Oda kell menni, provokálni kell, mert akkor az arra van kitalálva. Az effajta szemérmesség feloldására a vacsoraszínház nagyon alkalmas lenne.
- Most először dolgoztál a darab rendezőjével, Barnák Lászlóval. Milyen volt számodra ez a próbafolyamat?
Nem sokban különbözött ez a többi nagyszínházi próbafolyamattól. Talán csak annyiban volt más, hogy Barnák Lacinak köszönhetően abszolút közösen gondolkodtunk arról, mi hogy legyen. Lacit egyébként nagyon jó rendezőnek tartom, tök jól érezte a helyzeteket, próbált a mai színházi gondolkodásmódnak megfelelően pici effekteket belecsempészni az előadásba. Vannak a darabban olyan elemek is, amiktől a mai kortárs színházra fogékonyak is találnak benne valami fogyasztani valót.
- Beszéltünk színházról, zenéről, rendezésről, tanításról, szinkronizálásról ezért így a beszélgetésünk végén úgy gondolom, adódik a kérdés, vajon ha meg kéne fogalmaznod ki is vagy te valójában akkor mit mondanál?
Azt mondanám, hogy színházi mindenevőnek tartom magam. Minden jöhet ami színház.
Képek: Vígszínház facebook oldaláról és honlapjáról!
