A Budapest Bár egyik népszerű feldolgozása az „Átutazó vagyok itt a Földön” jutott eszembe akkor, amikor a Vígszínház Átutazók című előadását készültem megnézni. Akkor még nem tudtam, hogy a dal és a darab témája között a különbség az lesz, hogy míg a dalban a boldogságról is hallhatunk, addig az előadásban a halvány szikráját sem fedezzük fel a szereplők életében a boldogságnak. Már maga a cím is elgondolkodtató, hiszen föltehetnénk a kérdést, vajon tényleg csak átutazók vagyunk a Földön, ahol megvalósítható célokat keresünk magunknak? Csak nem biztos, hogy könnyedén találunk.
Aki nem tudja, miről szól a darab, az az első pár jelenetből azt gondolhatná komédiát lát. Harkányi Endre szorulásos susztere az első, aki nagy problémájával kis mosolyt csal a nézők arcára. Ez a mosoly, ahogy haladunk előre az időben, szépen lassan a közönség arcára fagy. Ami elsőre vicces volt, az később már nem lesz az, és csak gyűlnek és gyűlnek a megoldatlan problémák, a kilátástalan életek és helyzetek, melyek később mindig tragédiához vezetnek. Az Átutazókban különböző sorsú és élethelyzetű családok tagjait és életük alakulást ismerhetjük meg. Akad itt olyan, mint Henja (Börcsök Enikő), aki egész életében mindig csak a fiatalon elhunyt férje, Cvi (Papp Dániel) után sír. Börcsök Enikő a rá jellemző élcel, de ugyanakkor kellő bájjal, alakítja a folyamatos hányingerrel küzdő nőt, aki mindenképp férje után vágyódik a másvilágra. A fiát, Elhanant játszó Fesztbaum Béla az előadás végére egy picit főszereplővé válik. Ő az, aki mindvégig kitart anyja mellett, nem tud és valójában nem is mer soha elszakadni tőle, csak akkor, amikor anyja is felemeli a saját bőröndjét. Aztán ott van az Amerikából hazatért Amacia (Józan László), aki szülei, Cila (Halász Judit) és Bruno (Lukács Sándor) egyetlen reménysége volt. Amácia szülei elvárásai elöl menekül Amerikába, ahonnan visszatérve agydaganatban hal meg.
Halász Judit, Józan László és Lukács Sándor
Talán az előadás legdominánsabb házaspárja Lola (Hegyi Barbara) és Munja (Reviczky Gábor). Hegyi Barbara és Reviczky Gábor azok, akik nagyon szórakoztatóvá váló harsányságukkal és civódásaikkal nem ölik meg a meghittséget, és nem ölik ki a keserűséget önmagukból. Reviczky Gábor kiválóan alakítja a „citromba harapott” Munjat, aki saját édesanyjától, Bobe Globcsiktól (Törőcsik Mari) mihamarabb meg akar szabadulni úgy, hogy az idősek otthonába, majd később diliházba küldi. Ettől Munja figurája undorítóvá válik. Törőcsik Mari puszta jelenléte magában hordozza az egész darab mondanivalóját és lényegét: ő egymagában a válasz arra, érdemes e az életben küzdeni, álmaink és vágyaink megvalósításáért mindent megtenni úgy, hogy közben nem gázolunk át senkin sem. Bobe Globcsik unokája, az identitás zavaros Zigi (Varjú Kálmán) az egyetlen talán, aki megérti ennek a törékeny asszonynak a mondanivalóját, és odafigyel rá. Varjú Kálmán hozza azt az igazi, mások által soha meg nem értett, szerencsétlen figurát, aki néha még saját maga sem érti, ki is ő valójában, és mit is képvisel a világban. Ezeknek az embereknek bár anyagi helyzete és családi körülményei merőben eltérnek egymástól, mégis van bennük valami közös: mindegyikük mást akar, mint ami valójában adatott neki. Ettől az érzéstől nemcsak lelkileg, de előbb utóbb fizikálisan is megroppannak, és hiába hajszolják reménytelenül a boldogságot és a pénzt, előbb utóbb mindegyikük ugyanott végzi: a fehér lepedő alatt. Az előadás visszatérő momentuma az, amikor a Temetőszolga (Kerekes József) unottan, és egy idő után már megszokásból ki-be tolja az éppen aktuális „kliensét”, akit a néha roppant intrikus és fogyatkozó gyászmenet kísér. Ezek talán a legnyomasztóbb és legmegrázóbb pillanatok.
A nyomorúságból mindenki ki akar törni. Vannak, akik máshol, egy másik helyen próbálják megtalálni a boldogságot, ezért koffert ragadnak és Svájcba, Amerikába vagy épp Angliába mennek szerencsét próbálni, mert azt gondolják ott majd jobb lesz vagy más lesz. De rá kell jönniük, hogy a saját készülékükben van a hiba, amit csak és kizárólag maguk oldhatnak meg, ezért hiába mennek el bárhova, a rossz érzésük ugyanúgy megmarad.
Tornyi Ildikó, Majsai-Nyilas Tünde, Igó Éva és Harkányi Endre
Eszenyi Enikő rendezésében minden figura ugyanakkorra hangsúlyt kap, mert mindenkinek a sorsa egyformán fontos és lényeges. Senki sem lóghat ki a sorból, abból a sorból, melynek végén csak egy ember áll majd, Motke (Pindroch Csaba), aki testvérét a púpos és szerencsétlen Avner Chorit (Lengyel Tamás) kíséri utolsó útjára. Avner Chorit a reménytelennek tűnő szerelem öli meg. Az a szerelem, melyet hiába akar magába elnyomni nem megy neki, mert a szintén szerencsétlen Bella, saját egoizmusa és be nem ismert szerelme miatt (Majsai-Nyilas Tünde) nem hagyja neki. Majsai-Nyilas Tünde ábrázata olyan, mint Nagy Anna Pacsirtája, kinek lelkét a féltékenység mérgezi meg, melyet testvére a mindig dögös és ettől a pasik álmává váló Nina (Tornyi Ildikó) miatt érez.
Eszenyi Enikő úgy próbálta még inkább erősíteni az egyes karakterek sivár és boldogtalan sorsát, hogy szinte egyáltalán nem használt díszletet, csak nagyon ritkán gördül be egy buszmegálló, vagy a lakásokat szimbolizáló egy-egy jégtömbre emlékeztető pult. Ebben az előadásban nem is kell más, kifejezetten igényli a darab a minimalizmust, hogy az kerüljön mindig előtérbe, ami igazán fontos: maga az ember, minden érzésével és érzelmével együtt. A színek a fények és az olykor „hangulatos” zenék mind ezt a célt szolgálják, valamint segítik a színészek munkáját, hogy minél tökéletesebben és pontosabban tudják érzékeltetni a különböző emberi sorsok fontosságát.
További információk: vigszinhaz.hu
Képek forrása: a Vígszínház Facebook-lapja