Kisgyermekként még mindent szépnek és jónak lát az ember, minden nap csak a felhőtlen játékról szól. De ahogy haladunk előre a felnőtté válás útján, sötét felhők árnyékolják be olykor-olykor a boldogságot. Ezen az úton sok minden történik velünk, jó és rossz dolgok is, amelyek befolyásolják életszemléletünket. Szépen lassan megismerjük magunkat és a körülöttünk lévő világot, amelybe megpróbáljuk önmagunkat elhelyezni, és a lehető legjobb kapcsolatot kialakítani a minket körülvevő világgal, de ez egyáltalán nem könnyű. Sőt, manapság iszonyúan nehéz azt az utat járni, és azzá válni, amivé szeretnénk, mert mindenki függ valamitől. Lehet ez gátlás, félelem, szerelem, pénz, alkohol, birtoklási vágy, megfelelési kényszer. Ez a függőség pedig néha reménytelenné, sivárrá, sötétté, mélabússá és monotonná teszi az emberek életét. Persze nem törvényszerű, hogy ez így legyen, de vajon rá lehet lelni a boldogság útjára, vagy egyáltalán mitől leszünk igazán boldogok? És ha megkapjuk, amit akarunk az mennyi ideig tart minket a boldogság állapotában? Ezekre keresik a választ Csehov főhősei is az egyik legszebb és talán legszívhezszólóbb drámájában, a Sirályban, melyet megszületése óta a világon már jó néhányszor bemutattak. Talán éppen azért, mert ezekre a kérdésekre a Sirály első felszállása, 1896 óta keresi a választ az emberiség. Csehov Sirályának fő témája a mulandóság, amely magától értetődő, és törvényszerű, éppen ezért figuráit nem csak tragikus, hanem komikus vonásokkal is felruházta.
Ezért talán nem lehet véletlen, hogy pont most mutatták be a Nemzeti Színház színpadán Csehov Sirályát. Alföldi Róbert, amikor összeállította igazgatása utolsó évének műsortervét, titkon már felkészülhetett arra, hogy egy fejezet lezárul életében, valami elmúlik, és ezzel a Nemzeti Színház közönségének életében is lezárul egy korszak. De amíg ez meg nem történik szárnyal, akár a Sirály,amit a szárnyalás közben hirtelen lepuffantanak. De a puska, nagyon régen, már a kezdet kezdetén ott függött a ruhatári fogason, de nem vett róla tudomást senki. Azokon a fogasokon, melyekre az öt év alatt, estéről-estére rengetegen felakasztották kabátjaikat. Ahogy belép a néző a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Termébe, rögtön egy színpadon találja magát, ahol már várják őt a színészek, akik ebben az esetben is a nézőket szolgálják ki. Ők mindig, minden esetben minden este, minket nézőket szolgálnak ki, így ez a fordított szerepkör, nem is annyira meglepő. Arra a néhány pillanatra, amíg Mása (Tenki Réka), Medvegyenko (Fehér Tibor), Samrajev (Szarvas József) és Trepjov (Farkas Dénes) felakasztják kabátjainkat a fehér falon lévő fogasokra,főszereplőkké válunk. Alföldi Róbert ezzel is érzékeltette, hogy nem a nézők vannak a színházért, hanem a színház, a színházat működtetők és a benne játszó színészek vannak a nézőkért. A nézők székeiket elfoglalva, rögtön Oroszországban találják magukat, egy vidéki birtokon, ahol mindenen a sivárság és a keserűség ül. Minden szürke és egyhangú. Ahova szépen lassan megérkezik mindenki, azért, hogy elkezdődjenek szenvedéseik.
Megérkezik a híres és már nem fiatal színésznő Arkagyina (Básti Juli), aki magával hozza párját, Trigorint (Földi Ádám) az írót, fia Trepljov (Farkas Dénes) és testvére Szorin (Blaskó Péter) vidéki birtokára. A cselekmény több szálon fut, de ezek a szálak a vágytól és a szerelemféltéstől a darab végére teljesen összekuszálódnak, mert mindenki mást szeret mint akit kellene. A két fő szál akaratlan összekuszálója Nyina (Tompos Kátya), aki szépségével és különleges varázsával két férfit is megbabonáz, és akinek fiatalságával és varázsosságával úgy tűnik Arkagyina nem tud versenybe szállni, vagy mégis? Básti Juli Arkagyinája erős, határozott, olykor hisztérikus, de bölcs jelenség. Temperamentumával mindenkit lehengerel. Básti Juli olyan, akár egy csillagszóró, mely folyamatosan ontja magából a fényes, figyelemre vágyó, és szépségét soha el nem veszíteni akaró csillagokat, melyek végül elérik céljaikat, és még hosszú-hosszú időn át a szemükben marad fényük. Ezzel szemben Tompos Kátya Nyinája rideg, hideg és csak néha sikerül megmelengetnie a nézők szívét. Tompos Kátyának legjobb és egyik legfontosabb pillanata az előadásban, mikor Trepljov darabjának monológját mondja, hatalmas fehér uszályt húzva magával lassan, finoman megy végig a hosszú és szűk színpadon. Olyan markánsan van ekkor jelen a színpadon, hogy nem tudja róla senki sem levenni a szemét, és őt nézve megszűnik minden. Köszönhető ez, Nagy Fruzsina kifejező jelmezének, és Tompos Kátya gyönyörű, darabos orosz kiejtésének. Látszik, hogy ennek a jelenetnek minden pillanatát élvezi. Ez a két nő egy férfiért rajong, Trigorinért. Pedig Földi Ádám Trigorinjáért mindent lehet, csak rajongani nem. Nincs egyetlen egy természetes mozdulata sem. Pökhendiségéből, egoizmusából fakadóan az ember nem tudja elképzelni miért rajong érte ez a két nő. Ehhez asszisztál még a szintén reménytelenül szerelmes Mása.
Tenki Réka Másájából a reménytelenség csak úgy sugárzik. Keményen tűri az elutasításokat, melyeket Trepljovtól (Farkas Dénes) kap. Tenki Réka minden arcvonásában és rezdülésében ott lapul a boldogtalanság, magas termetét és arcbőrének lágyságát, remekül kiemeli a fekete, hosszú ruha. Trepljov figurája a kulcs a darabban. Ő az, aki a végsőkig keresi a megoldást ahhoz, hogyan csinálhatná azt, amit igazán szeret, és hogyan szerethetné azt, akit igazán szeret. Farkas Dénes Trepljovja olyan, akár egy meg nem értett kamasz fiú, akit mindenki csak sajnál, és ezért mindenki hagyja hadd csinálja azt, amit akar. Pedig ő az, aki mindenkinél jobban tudja, mit akar. Kulka János mint Dorn az orvos, jelenlétével megfűszerezi az előadást. Egyszerre vonzó és tekintélyt parancsoló, humoros és elvarázsoló. Bársonyos hangját pedig nagyon jól használta ki, Alföldi Róbert azzal, hogy régi magyar sanzonokat és filmdalokat énekeltet vele. Ő képviseli a humort, és a lazaságot, ezzel megtörve a mélabút és a sivárságot, így nem ül rá idő előtt a nézőkre ez a hangulat, csak az előadás utolsó húsz percében, amikor már Csehov főhősei reménytelen helyzetükből egyáltalán nem találnak kiutat. Ezt a feszültséget aztán Trepljov oldja fel azzal, hogy saját reménytelen életének véget vetve téríti észhez a többieket, és a nézőket is. A néző hatalmas űrt érezhet az előadás végén, melyet Alföldi Róbert azzal old fel, hogy a kabátokat, amiket betettek a nézők a képzeletbeli ruhatárba, az előadásban szereplő színészek egyenként adják vissza, mintegy megköszönve ezzel a figyelmet, az öt év figyelmét. A puska eldördült, és ezzel egy korszak végérvényesen lezárult.
Információ: http://www.nemzetiszinhaz.hu/
Fotók: A Nemzeti Színház Facebook oldala/Znamenák
