A Nemzeti Színház művészbejárója előtt pillantottam meg, sapkát és hatalmas napszemüveget viselt, és épp nagy hévvel mesélt valamit. Csendesen megálltam előtte, ő kedvesen felém fordult és bemutatkozott: Bánfalvi Eszter. A színház Hollósi Frigyesről elnevezett művészbüféjében aztán lekerült a jól álcázó sapka és napszemüveg, és immár tényleg egymás szemébe nézve beszélgettünk…
Május 10-én volt a bemutatója a Mephistonak, ami már megszületése előtt is nagy port kavart. Számodra milyen volt ennek az előadásnak a próbafolyamata?
Valóban nem könnyű körülmények között született meg. Nekem nagyon kemény próbafolyamat volt, rendesen gyúrt engem a Robi, de én nagyon hiszek ebben az anyagban, meg ebben az előadásban, ebben a csapatban, meg a Robiban is. Tehát gyakorlatilag mindenben, ami ezt összerakja.
- Klaus Mann művének színpadi adaptációját Alföldi Róbert és Vörös Róbert együtt álmodta meg. Mit gondolsz, mi ennek a darabnak a mozgatórugója?
Emberek. Életük a politikai meg a társadalmi történések hatására gyökeresen megváltozik. Az ő sorsuk,- aminek egytől egyig nagyon fontos jelentése van - mind egy tőről fakad. Egymásra hatva, egymástól függve sodródnak, hoznak döntéseket, és végül – ki így, ki úgy – lesznek áldozatai egy borzalmas világnak.
- Ezt az előadást csak tízszer láthatják a nézők…
Azt gondolom, ha nem lenne igazgatóváltás, és nem menne szét ez a társulat, ez akkor is egy rohadt jó és fontos előadás lenne. Megállna a lábán, mert azokról az emberekről szól, akik ma élnek, bemutatja, hogy vannak a világban, és ennél fontosabb nincs. Ettől jelen idejű.
- Egy néger nőt Juliette Martenst, a főhős Höfgen szeretőjét alakítod a darabban, hogy érzed magad ebben a szerepben?
Nagyon nehezen találtam meg ezt a nőszemélyt…kínlódtam, de most már egyre inkább kezd komfortérzetem lenni … úton vagyok.
- Hogyan kezdesz hozzá egy karakter megformálásához?
Megpróbálok mindig a nulláról indulni, és aztán elkezdeni ismerkedni, randizgatni azzal a csajjal, akit nekem el kell majd játszanom. Egy ember megformálása mindig nehéz…ez a siker, pénz, csillogás az előadó művészetben, az emberábrázolásban egyáltalán nincs. Szerintem rengeteg szorongással, keresgéléssel, hihetetlen mennyiségű kudarccal, falnak csapódással, tévedéssel és próbálkozással jár. A próbafolyamat gyakorlatilag egy vajúdás és nagyon sokszor nem a premierre születik meg az a kölyök, hanem van, hogy később.
- Sokat dolgozol Alföldi Robival…
Én nagyon-nagyon szeretek a Robival dolgozni. Szerintem nincs a színházban még egy olyan ember, akit ennyire tudna gyilkolni, mint engem (mosolyog). De tudom, hogy nem rosszból cseszeget, hanem azért, mert ő valamit nagyon látni akar, és én mondjuk egy másik úton nagyon el vagyok tévedve. Ez nem egy tündérmese, harcolás van, kőkemény harcolás.
- A Szent Johannában- amiben te vagy a címszereplő- érzékelhető leginkább ez a fajta küzdés rajtad. Gondolom, mind fizikálisan mind pedig lelkileg kifacsar ez az előadás…
Kifacsar persze, de eszem ágában sincs megúszni a dolgokat, mert úgy nem lenne értelme az egésznek.
Sthol Andrással a Mephistoban
- Az eddigi pályád során, volt olyan-számodra fontos ember, színészkolléga- akinek a tanácsai sokat jelentettek neked, és átsegítettek egy-két szereppel kapcsolatos vívódásodon?
Volt egy ember, Hollósi Frici, „Papa”, aki gyakorlatilag bármit mondott tudtam, hogy az működik. Ő nekem abszolút a póztalan, figyelő ember, akár a magánéletemet, akár a szakmai életemet tekintve. Az érdeklődése és tanácsai mögött, soha nem volt semmi más, csak az, amit gondolt. Annyira jó szenzorai voltak arra, hogy az ember hogyan működik, meg a színház hogyan működik és főleg az, hogy a színházon belül az ember, hogy az nem volt kérdés, hogy az ő szavára adok. Figyelt is rám, és ez nekem hihetetlen ajándék volt, hogy ő kíváncsi volt arra, amit én csinálok és drukkerem volt. Szóval nekem a „Papa” emiatt is egy hatalmas fájdalom. Hiányzik veszettül.
- Ascher Tamás és Novák Eszter osztályába jártál, ők mennyire terelgettek titeket és egészítették ki egymás munkáját?
A legtökéletesebben. A Novák olyan anyatigris módjára küzdött és harcolt értünk, de minket is keményen fogott. Az Ascher meg nagyon élvezte, hogy nincs ez a fajta felelőssége, hanem lubickolhat: bejön, oktat.
- Téged ötödszörre vettek ők fel. Mi az, ami ennyi ideig hajtott, hogy újra és újra megpróbáld?
A legfontosabb az volt, hogy tanulni akartam. Borzalmasan rosszul felvételizek, amikor felvettek, akkor is tök szar voltam.
- És ez miben nyilvánult meg?
Görcsöltem, szorongtam, mert azon az öt percen múlt az, hogy mi lesz velem az elkövetkezendő egy évben, vagy az egész életemben.
- De ezek szerint ezt a görcsöt sikerült leküzdened…
Az Ascher indított osztályt, és ő meg már látott engem több előadásban is azelőtt, meg a táborában is voltam. Talán ezért sikerült. De küzdöttek velem, értem.
- A Színművészeti Egyetem elvégzése után az osztálytársaiddal együtt alakítottátok a HOPPart Társulatot, azért mert együtt szerettetek volna maradni, vagy mert nem volt lehetőségetek elhelyezkedni?
Ezek miatt is, meg izgatott minket az, hogy milyen a független lét.
- Hogyan kezdtétek a munkát?
Volt négy főiskolás vizsgaelőadásunk, amiket a tanáraink rendeztek, ezeket beemeltük. Ezek után Mátyássy Bencének lett egy olyan ötlete, amire tényleg nem lehetett nemet mondani. Arra gondolt, csináljuk meg a „mi dájhárdunk-at, ami aztán évekig hatalmas sikerrel ment is. Ez egy gigantikus elmebetegség, egy őrület volt.
- A színházon kívül mi az, ami foglalkoztat még?
Most megtanultam kenyeret sütni, ami azért csoda, mert én nem tudok főzni. Néha próbálkozom. Erre most ráakadtam, és szeretem, mert tizenöt perc alatt össze lehet dobni. Most találtam két kenyér receptet is, ami gyakorlatilag teljesen alkalmas az én idegrendszeremhez meg életmódomhoz.
- Az látszik, hogy vibráló típus vagy…
Borzalmasan ki tudok purcanni, de ha van levegőm, akkor barátok, könyv, filmek kapcsolnak ki igazán.
- Gyermekként mivel szerettél játszani?
Barbizni gyűlöltem, legózni viszont imádtam. Társasjátékozni nagyon szerettem és szeretek még most is.
- Szeretsz társulathoz tartozni?
Abszolút, nagyon. Csapatjáték mindenek felett!
- És akkor most mi lesz, ha vége lesz a nemzetis korszakodnak?
Nem tudom… szabadúszom. Más lesz…megint csak más lesz az élet.
- Van már terved arra, hogy hova úszol?
Fixre nem úszok sehova. Ami biztos, hogy Szombathelyen a Mohácsinál játszom egy főszerepet.
- Most, az utolsó Egyszer élünk… előadás előtt másfél órával, milyen a lelkivilágod?
Nagyon bent van nekem ez az előadás, sok-sok-sok-sok minden miatt. Igazából próbálok arra gondolni, hogy egy rohadt nagy mázlista vagyok, hogy én ebben benne lehettem.
A beszélgetésünk végén én meg arra gondoltam, hogy „rohadt nagy mázlista vagyok” azért, mert egy ilyen, szakmáját ennyire szerető és kollégáit hihetetlenmód tisztelő, szeretetteljes és mások felé nyitott emberrel találkozhattam, mint Bánfalvi Eszter.
Képek forrása: A Nemzeti Színház Facebook-oldala
