Az Ahogy tetszik egyik próbája után a Nemzeti Színház öltözőjében beszélgettem Trill Zsolttal, aki ugyanolyan energiával, lelkesedéssel és alázattal mesélt a színházzal való kapcsolatáról, mint ahogyan a színpadon formálja szerepeit.
Először az Esztergomi Várszínházban találkoztam az előadásaitokkal. Milyen emlékeid vannak ezekről a nyárestékről?
Csak kellemes. Igaz, most így ahogy kimondtam rögtön eszembe jutott egy olyan történetem is, hogy amikor a Szarvassá változott fiút játszottuk, abban a pillanatban, amikor kibújtam a könyvcsomó alól,- az előadás kellős közepén- elszakadt a szalag a lábamban. Ezt leszámítva, csupa jó emlékem van, sokat és sokfajta előadást játszottunk ott. Gyönyörű a város, nagyon jó közönség volt mindig, és a különleges térhez való alkalmazkodás kihívást is jelentett.
- Én még szinte gyerekként láttam például az előbb említett Szarvassá változott fiút is. Mennyire tartod fontosnak, hogy a legfiatalabbak is járjanak színházba?
Ahogy öregszem, egyre fontosabbnak tartom. Erre már többen is rájöttek, hogy nevelni kell a közönséget, jó értelemben. Olyan irodalmat adni, amitől mindannyian csak gazdagodunk, a néző is és mi is. Persze ez önmagában nem elég, olyanfajta színházi gondolkodás is kell az irodalom mögé, amelyik érdekes, izgalmas és bevonja a gyerekeket is, de ugyanúgy a felnőtteket is.
- Szerinted mi annak az oka, hogy az ember gyermekkorban sokkal befogadóbb?
Mert a gyerekek nem aggyal, hanem más úton- módon fogadják be a látottakat, és ha nem is az egészet, csak bizonyos részeket, akkor is megmarad bennük valami. Én sem biztos, hogy megértek mindent egy Tarkovszkij filmben, de mint egy gyerek, úgy próbálom nézni, nem aggyal, hanem érzésekkel igyekszem befogadni, és az legalább annyira fontos.
- Ezek szerint, sokszor fontosabb a lelki és érzelmi jelenlét, mint a gondolati, a néző részéről is…
Persze. A színész arra törekszik, hogy vagy értelem, vagy érzelem szintjén eljusson az információ a nézőhöz. Ezért nagyon tudatosan kell ezt csinálni.
- Beregszászon színházalapítók voltatok. Izgalmas, érdekes és elgondolkodtató előadásokkal formáltátok a közönségeteket…
Nem volt egyszerű dolog, de mindig időt kell adni a nézőnek is, magamnak is, hogy egymást el tudjuk fogadni és megérteni. Ez idő. Ez történt Beregszászban is, csak ott lényegét tekintve egyáltalán nem volt profi színház, nem voltak megfertőzve se jóval, se rosszal. Csak Budapesten vagy Magyarország valamelyik színházában, vagy orosz színházban láttak előadásokat, de az nem volt egy rendszeres dolog. Egy egészséges világ esetében az úgy épül föl, hogy a gyerek megy és folyamatosan néz előadásokat, nehezebbeket, könnyebbeket. Terhelni kell. Ez szinte így volt Beregszászon is, a nézőket is úgy tekintettük, mintha gyerekek lennének. Mi magunk is gyerekek voltunk, és egy játéknak fogtuk fel az egészet. Ezért most van egy réteg Beregszászon, amely sok mindent be tud fogadni.
- Érthető, hiszen a ti előadásaitok nem voltak egyszerűek, ezért nem voltak könnyen fogyaszthatóak....
Abszolút. Most sem, mert ezek nem szájbarágós előadások, és ez köszönhető Attilának is. Többrétegű dolgok ezek és ahhoz, hogy valaki egyszer megnézi az nem biztos, hogy elég, mert ha még egyszer megnézi akkor lehet, hogy egészen más aspektusból látja a dolgokat. Nem olyan egyszerű színház ez.
- Ezzel ti, színészek is így vagytok, hogy mindig fölfedeztek magatokban és az előadásban is valami újat?
Igen ez is van, hogy én is fölfedezek. Meg azért sem egyszerű ez az egész, mert úgy gondolom, hogy a Vidnyánszky színházat nagyon nehéz nézni is, és nehéz csinálni is. Nem vagyok benne biztos, hogy minden kolléga tudja csinálni, és ha nem úgy történnek a dolgok, akkor mellé mehet. Játsszuk az előadást, megnézi a néző, de nem azt kapja, amit kéne. Ha azokat a játékszabályokat, amik le vannak fektetve, valaki nem érti és nem próbálja megcsinálni úgy ahogyan kell, akkor ez nem egy egyszerű dolog.
- Mi kell ahhoz, hogy a Vidnyánszky-féle színházat valaki csinálni tudja?
Általában mindenfajta színházhoz energia kell, és hogyha nem fektetünk bele kellő energiát, akkor semmi sem működik. Az Attila rendezéseiben mivelhogy ezek nem egyértelműek, és nem mindent elmondok a nézőnek színházat csinál, hanem sokkal többrétegűt, ezért sokkal-sokkal több energia kell tőlünk színészektől. Azt gondolom, hogy ekkor szól a színészről, ami a színpadon történik, és ez nem öncélú önmutogatás, hanem egy végeredmény öröme lesz. Elindulunk egy úton és ha az sikerül, akkor az egy nagy öröm lesz, ha meg nem sikerül, akkor meg fanyar szájjal jövök ki az előadásról én magam is.
- Sokszor van ilyen?
Hogyne, nagyon sokszor. Nem egy egyszerű dolog ez a színészkedés, mert itt minden este olimpiai meg világbajnokság van, nagy teljesítményeket kell letenni az asztalra.
- Most volt az olvasópróbája az Ahogy tetszik című darabnak, amiben te Rosalindát játszod majd. Hogyan bontod ki magadból az ő személyiségét?
Ez közös munka a rendezővel, meg nagyon sokszor elolvasom, majd szépen lassan eldől, milyenné válik a figura. Az a fontos, hogy én magamnak ne hazudjak.
- Változott valamit a karakterformálási technikád a beregszászi időszak óta?
Biztos, hogy változik, az ember csomó mindent megtapasztal, meg akar tapasztalni, aztán nem jön össze, ezek bennünk maradnak. Azt az egész színházat még kölyök lendülettel, neki a világnak kezdtük el és csináltuk. Ezt a lendületet nem is nagyon szeretném elfelejteni soha.
- Azt a lendületet nem is lehet elfelejteni, az gondolom beivódott… vagy nem?
Az biztos, hogy beivódott, csak ezzel is bánni kell. Sokkal tudatosabb lettem, de egyre jobban azt érzem, hogy csomó mindent nem tudok, és nem tudok megcsinálni. Ahogy mennek előre az évek egyre több a kérdés ahelyett, hogy megoldódnának a dolgok.
- Ha kevesebb lenne a kérdés, nem lenne akkora a lendület…
Nem tudom, biztos az is benne van, hogy oda-vissza játszik az egész, oda-vissza segíti és visszahúzza az embert. Ez mind benne van így együtt és ez biztos, hogy így kerek. Vannak bizonyos adottságok és ezzel kell bánni valahogy ahhoz, hogy mindig mások legyünk a színpadon, ami nem egyszerű.
- Olyan nagyfokú szeretettel beszélsz a szakmádról, hogy azt gondolom neked sosem volt olyan pillanatod, amikor azt mondtad kész, ennyi, többet nem megyek színpadra…
De sokszor…de, de eljön, mert magamba falakba ütközöm és ilyenkor könnyebb azt mondani, hogy hagynám az egészet. Aztán reggel felkelek, valami történik és akkor minden megy újra. De bármikor megtörténhet, mert nem tudni, hogy mikor bolondul meg az ember és mikor veszik el a kedvét, mert hát ez több összetevős dolog, nem csak tőlem függ. Sok-sok apró pici dologból rakódik össze, egyszer valami nem passzol, vagy nem tudom magamban feldolgozni, vagy nincsenek olyan emberek a környezetedben, akik ebben segíteni tudnak, vagy nem bíznak meg bennem, akkor ez könnyen bekövetkezhet.
Egész végig gyermeki kíváncsisággal hallgattam Zsolt vallomását színházról és színjátszásról.
Köszönöm!
Képek forrása: Nemzeti Színház honlapja és Facebook-oldala
