Titokzatosság, kétely, bujaság, fűszerezve nem kevés feszültséggel és intimitással. Nagyjából így lehetne jellemezni egy, Agatha Christie által megálmodott Poirot történetet. Hogy milyen szavakkal tudnánk lefesteni egy Vörös Róbert tollából kivándorolt krimit, nagyjából ugyan- ezekkel. A Gyilkosság a vacsorán Társulata immáron másodszor dolgozott a Nemzeti Színház egykori dramaturgjával, aki ismét bemutatta, hogyan lehet elvarázsolni a közönséget. Néhány mondattal, feszültséget és szomorúságot keltő dallamokkal, színekkel, fényekkel és pár jól megálmodott karakterrel, akik számára, mint már a címből is kiderül, Szeretni veszélyes. Persze ez még alapvetően kevés lenne ahhoz, hogy a néző lélegzet visszafojtva üljön az előadás ideje alatt. Ehhez kellenek az olyan színészi alakítások is mint például Almási Sándoré (Anton Serge Lifar) vagy Szabó Veráé (Nadin, a felesége/ Zoé Lifar, a lányuk), akiket bár először láthatunk a Gyilkosság a vacsorán képzeletbeli színpadán, ám ezt egyáltalán nem lehet érezni, mert oly természetesen és lazán szövi át őket a karakter, akár a pók által szőtt háló a fák ágait. Tudtak alkalmazkodni a kisebb térhez és a nézők közelségéhez.
Az eléggé sablonos szerelmi háromszöggel tarkított történet, - melyben egy festő, Anton Serge Lifar felesége Nadin és a modell (Molnár Gyöngyi) Claudine Dufont szenvedéseit követhetjük nyomon - egyszerre játszódik az általuk ismert múltban, a fájó jelenben és a bizonytalan jövőben. És persze minden krimibe kell pár olyan mellékszereplő is mint például egy jó vegyész, Hajdú László (Jean Paul Durell), vagy épp egy jó barát és ügyvéd, Széll Attila (Morris Durell), akikben megvan a hidegvér és alázat munkájuk és az őket körülvevő emberek iránt ahhoz, hogy kellően gyanúsak legyenek. Hajdú Lászlótól nem megszokottan egy egészen érzelemmentes karaktert- Jean Paul Durellt- láthatunk. Szinte az előadás végig tudja tartani ezt az állapotot, ami jó, mert ez a figura ezt igényli, nem többet és nem kevesebbet. Az idő múlásának érzékeltetéséhez nem kellett a színészeket fiatalabbá vagy épp idősebbé maszkírozni, elég volt hozzá egy-két mimika, gesztus és mozdulat, hajösszefogás és összeborzolás, vagy épp egy helyes kis szemüveg, valamint a tér abszolút kihasználása. Ahogyan váltanak múltból jelenbe vagy épp jelenből múltba, úgy változik a színészek helyzete a térben. Ki itt tűnik fel, ki ott, egyik ajtón be, a másikon ki, ami csak attól válik zavaróvá, hogy a konyhából valamint a Club kártyaterméből egy-egy ajtónyitáskor behallatszik némi mormolás és edénycsörömpölés.
Vörös Róbert rendező abszolút kihasználta a Cotton Club, orfeum terme által nyújtotta összes lehetőséget. Bíró Katica tervező által prezentált ruhák és kiegészítők pedig maximálisan segítenek abban, hogy az előadásban feltűnő karakterek erős körvonalat kapjanak. Ilyen például Széll Attila bundája vagy Molnár Gyöngyi egyszerű, fekete ruhája, mely egy vadítóan piros kendővel válik még hatásosabbá. Az előadás alatt ez a sok minden, - amit a fenti néhány sorban megemlítettem - a nézőt állandó feszültségben tartja, valószínű a csend is ezért uralkodott el a Cotton Club buja hangulatot árasztó rózsaszín bársonyszékes, lámpafényes termében. Ez az izgalom az igazság pillanatáig növekszik, de a végére hirtelen kipukkad, mert valahogy hiányzik a katartikus befejezés, az előkerült pisztoly nem csattan el, helyette csak egy ajtó csukódik be nem filmszerűen, hanem színpadiasan.
Információ: http://www.gyilkossagavacsoran.hu/