Albert Camus francia író, aki az egzisztencializmus egyik meghatározó alakja volt 1960.január 4-én halt meg.
Az irodalmi Nobel-díj átvételekor a következőképpen magyarázta a művész, az író, az értelmiségi feladatát: „… ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, azoknak a szolgálatában áll, akik a történelem szenvedő alanyai …"
Arra a kérdésre, hogy „mit tehet a művész a mai világban?" így válaszolt: „véget ért az üldögélő művészek kora… A művészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet. A kultúra nélkül az a relatív szabadság, amit egy – ha akár tökéletes – társadalom is létre tudna hozni, nem lenne más, mint egy dzsungel. Ezért van az, hogy minden igazi alkotás egy-egy ajándék a jövőnek."
Az élet értelméről így nyilatkozott: "Egy élet értelme, a művészet nem lehet más, mint hogy hozzájáruljon a minden emberben és a világban fellelhető szabadság és felelősség növeléséhez."
Az egyik legismertebb műve a Közöny, amely az abszurd ciklus első darabja. Az 1942-ben megjelent mű témája filozófiájának alapélménye az abszurd. Regényét negyven nyelvre fordították le és 1967-ben filmadaptáció is készült belőle.
..."Raymond telefonált az irodába. Azt mondta, egyik barátja (akinek rólam is említést tett) meghívott bennünket vasárnapra Algír környékére, a nyaralójába. Azt feleltem, megyek szívesen, csak az a baj, hogy ezt a napot már egy barátnőmnek ígértem. Raymond mindjárt kijelentette, hogy őt is igen szívesen látják. Barátja felesége csak örül, ha nem marad egyedül a férfiak közt.
Már vissza is akasztottam volna a telefon hallgatóját, mert tudtam, hogy a főnököm nem szereti, ha idetelefonálgatnak. De Raymond kért, várjak még, s mondta, hogy ezt a meghívást este is közvetíthette volna, de másról akar értesíteni. Egész nap követte egy csoport arab, s köztük régi szeretőjének a bátyja. - Ha ma este ott látod a ház körül, mikor hazajössz, azonnal szólj. - Megígértem, hogy szólok.
Kissé később a főnök hívott, s akkor mindjárt dühös lettem, mert azt hittem, azt mondja majd, ne telefonálgassak annyit, s inkább többet dolgozzak. De hát egészen másról volt szó. Egy tervéről, egy még eléggé homályos tervéről akart szólni. Véleményemet kívánta hallani a dologról. Az a szándéka, mondta, hogy irodát szervezzen Párizsban, s akkor ott, helyben intézhetné a nagy üzletházakkal való dolgait, s azt akarta megtudni tőlem, hajlandó volnék-e odamenni. Így aztán Párizsban élhetnék, s utaznom is lehetne év közben. - Fiatalembernek, azt hiszem, csak tetszhetik az ilyen élet. - Azt feleltem rá, igaz, de hogy alapjában nekem mindegy. Akkor meg azt kérdezte, nem csábítana-e a változás. Azt feleltem, hogy az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik, s hogy az én itteni életemet kedvemre valónak találom. Láttam, nem tetszik neki a válasz, azt mondta, nem felelek a kérdésére, meg hogy nincs semmi becsvágyam, s az üzleti életben ez nagy baj. Visszatértem a munkámhoz. Persze, inkább adtam volna valami kielégítő választ, de hát nem láttam okot arra, hogy változtassak az életemen. Ha jól meggondolom a dolgot, igen tűrhető módon éltem. Diákkoromban, emlékszem, sokkal becsvágyóbb voltam. De mikor abbahagytam a tanulmányaimat, igen hamar beláttam, hogy mindez nem is olyan fontos.
Este Marie eljött értem, s kérdezte, nem venném-e el feleségül. Azt mondtam, hogy nekem mindegy, s megtehetem, ha ez a kívánsága. Akkor meg azt akarta tudni, hogy igazán szeretem-e. Azt feleltem, mint már egyszer, hogy ez nem jelent ugyan semmit, de hogy hát azt gondolom, nem szeretem. - Akkor hát mért venne feleségül? - mondta. Próbáltam megmagyarázni néki, hogy ez egy cseppet sem fontos, és hogyha ez a kívánsága, feleségül is vehetem. Különben is ő kér erre, és én épp hogy csak szót fogadok. Amire ő megjegyezte, hogy a házasság komoly dolog. Én erre azt feleltem, hogy: - Nem. - Marie elhallgatott egy percre, és csak nézett rám csendesen. Aztán megint beszélni kezdett. Csak még annyit akart tudni, elfogadnám-e más nőtől ugyanezt az ajánlatot, s tudnék-e hozzá ugyanúgy ragaszkodni. Azt feleltem: - Természetesen. - Akkor ő tűnődni kezdett, szeret-e, én viszont erről nem tudhattam semmit. Megint hallgatott egy percig, aztán azt suttogta, hogy furcsa vagyok, s hogy biztosan épp ezért szeret, de lehet, hogy egyszer majd ugyanezért szakad el tőlem. Mivel én tovább hallgattam, nem tudva, mi mást mondhatnék, megfogta a karomat, mosolygott, és kijelentette, hogy a feleségem akar lenni. Azt feleltem, úgy is lesz, éspedig amikor ő akarja. Beszéltem neki a főnök tervéről, amire Marie azt mondta, hogy szeretné megismerni Párizst. Elmondtam neki, hogy már éltem ott, s megkérdezte tőlem, hogy milyen. Azt mondtam: - Piszkos. Sok a galamb, és sok sötét udvar is van. Az embereknek fehér a bőrük.
Aztán sétáltunk egyet, végigjártuk a város nagy utcáit. A nők többnyire szépek voltak, és kérdeztem Marie-tól, néki is ez-e a véleménye. Azt felelte, hogy igen, s hogy teljesen megért engem. Aztán nem beszéltünk többet. De szerettem volna, ha tovább is velem marad, s mondtam, vacsorázzunk együtt Célestenél. Azt mondta, szívesen jönne, de este más dolga van. Már ott jártunk a ház előtt, s mondtam neki: - Viszontlátásra. - Rám nézett: - Nem akarod tudni, mi dolgom? - Persze hogy akartam tudni, de hát nem gondoltam rá, s úgy látszott, ezt hányja a szememre. Akkor látva, hogy zavarba hozott, nevetett, s egész testével közeledett, úgy kínálta csókra az ajkát.
Céleste-nél vacsoráztam. Már enni kezdtem, amikor egy furcsa kis nő lépett az étterembe, s megkérdezte, odaülhet-e az asztalomhoz. Mondtam néki, természetesen. Szaggatott mozdulatai voltak, s a szeme csak úgy ragyogott aprócska almaarcában. Levette a kabátját, aztán lázasan tanulmányozta az étlapot. Odahívta Céleste-et, s egyszerre megrendelt minden fogást pontos és egyben sietős hangon. Amíg az előételt várta, kinyitotta a kézitáskáját, kihúzott belőle egy darab papírt, valamint egy ceruzát, kiszámította előre a megrendelt vacsora árát, egyik zsebéből előszedte a pontos összeget borravalóstul, s az egészet odatette maga elé az asztalra. Már hozták is az előételt: bekapta egykettőre. Amíg a következő fogást várta, a táskából egy kék ceruzát meg egy képeslapot szedett elő: ebben meg az a heti rádió-előadásokat böngészte. Látható gonddal majdnem minden előadást megpipázott. Mivel a folyóiratnak legalább tizenkét lapja volt, ezt a munkát vacsora végéig aprólékos pontossággal folytatta. Én már réges-rég végeztem, amikor ő még ugyanezzel a buzgalommal pipált. Aztán felkelt, belebújt a kabátjába egyformán pontos és gépies mozdulatokkal, s otthagyta a vendéglőt. Mivel semmi dolgom sem volt, én is elmentem, s követtem pár percig. Ott ment a gyalogjáró szélén, hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal, s egyenes irányban folytatta az útját, úgyhogy még hátra se fordult. Végre is szem elől vesztettem, megfordultam és hazamentem. Furcsának találtam a nőt, de aztán hamar elfelejtettem.
Az ajtóm előtt megint a vén Salamanót találtam. Beengedtem a szobámba, s elmondta, hogy a kutyája eltűnt, mert a gyepmester nem tud róla. A hivatalban azt mondták neki, hogy talán elgázolták az utcán. Kérdezte, nem lehetne-e érdeklődni a rendőri őrszobákon. Azt felelték, ilyesminek ott nemigen marad nyoma, mert hisz ez mindennap megtörténik. Mondtam a vén Salamanónak, szerezzen egy másik kutyát, de azt felelte, s igaza volt, hogy már a régihez szokott.
Én az ágyamon kuporogtam, Salamano meg ott ült egy széken, az asztal előtt. Szemben volt velem, két keze a térdén. Ócska nemezkalapját le se vette a fejéről. Sárgult bajusza mögött töredékes mondatokon rágódott. Már egy kicsit untatott, de hát nem volt semmi dolgom, és aztán nem is voltam álmos. Hogy valamit mondjak neki, faggatni kezdtem a kutyájáról. Elmondta, hogy a felesége halála után vette magához. Elég későn házasodott meg. Fiatal korában sokáig színész szeretett volna lenni: az ezredében mindig játszott a katonai előadásokon. De végül is vasutas lett, s nem bánja, mert legalább van most egy kis nyugdíja. Az asszonnyal nem volt boldog, - de azért hozzászokott. Amikor meghalt, egyszerre igen egyedül érezte magát. Akkor aztán egy kutyát kért egyik műhelyi pajtásától, s ezt kapta igen fiatalon. Eleinte csak cuclival lehetett valahogy táplálni. De hát mivel a kutya nem él oly sokáig, mint az ember, a végén egyszerre lettek öregek. - Rossz természete volt - mondta az öreg. - Némelykor jól összekaptunk. De mégiscsak jó kutya volt. - Jóféle fajta, mondtam, aminek Salamano igen örült. - Pedig hát, ugye - tette hozzá -, nem ismerte a betegsége előtt. Épp a szőre volt a legszebb. - Minden este, minden reggel, mióta ez a bőrbaja volt, az öreg mindig jól bekente. De az igazi betegsége őszerinte az öregség volt, abból pedig nem lehet kigyógyulni.
Akkor ásítozni kezdtem, s az öreg kijelentette, hogy elmegy. Mondtam, hogy még maradhat, s engem is bánt a kutyája sorsa: ezt még meg is köszönte. Elmondta még, hogy anyám is igen szerette a kutyát. - Szegény mamája - így hívta, valahányszor szó került róla. Gondolja, mondta, milyen rossz nekem, mióta anyám is meghalt - s én nem feleltem erre semmit. Akkor feszélyezett arccal és sietve hozzátette, hogy jól tudja, a kerületben engem mindenki elítél, mivelhogy az anyámat a menhelybe telepítettem, de hát ő jól ismer engem, s tudja, hogy szerettem anyámat. Azt feleltem, nem tudom, miért, hogy eddig sosem hallottam a kerület rossz véleményéről, viszont az aggok menhelyét természetes dolognak találtam, mivel nekem nem volt rá pénzem, hogy ápolónőt tartsak anyám mellett. - Különben is - tettem hozzá -, már régóta nem volt neki semmi mondanivalója a számomra, s ha egyedül volt, unatkozott. - Igen - mondta -, s a menhelyen barátokat talál az ember. - Aztán bocsánatot kért. Aludni akar, mondotta. Az élete most megváltozott, s nemigen tudja, mihez fogjon. Először, mióta ismerem, kezet nyújtott félénk mozdulattal, s éreztem bőrének a pikkelyeit. Kicsit elmosolyodott, és így szólt, mielőtt elment volna: - Remélem, hogy ma éjjel nem ugatnak majd a kutyák. Mindig azt hiszem, az enyém ugat"...
