Lux Ádámmal először 1991-ben, Szentendrén találkozhattam egy vásári komédia kapcsán. Azóta sok idő eltelt, számos színházi szerepben, nyolc évig pedig a Kisváros című televíziós sorozatban, és számos tévéfilmben láthatták a nézők, hangja pedig sorozatokban és reklámokban egyaránt hallható. Huszonnégy év után Esztergomban találkoztunk ismét, ahol a „Szeretlek Faust” című előadásban lépett színpadra. Ádámmal előadás előtt beszélgettünk.
Fotó: Kolovratnik Krisztián
- Még főiskolásként játszottál először Esztergomban a Godspelben, 1987-ben. Milyen emlékeket őrzöl az itt töltött időről?
Az egy csodálatos időszak volt, mert egyrészt szerettük azt az előadást, másrészt meg nagyon szerettük Esztergomot is. Konkrét képek maradtak meg bennem, sőt mind a mai napig fotót is őrzök az itteni előadásról. Például Csankó Zolival van egy közös képünk, ami itt készült mikor próbáltuk az darabot.
- A Godspel egy nagyon sikeres darab, számos színház mind a mai napig műsorára tűzi. Azóta mióta főiskolásként játszottátok, láttál Godspel előadást valahol?
Látni nem láttam, de amikor mi a főiskolait megcsináltuk, a következő évben, Debrecenben megint játszottam a darabot, de már új rendezésben. Ami azért volt nagyon nehéz, mert valami egészen mást kellett kitalálni ugyanarra a szövegre, egy év leforgása alatt. Ez a darab egy kanavász, vázlat, evangéliumi részletek vannak benne, és a szövegkönyvbe csak annyit írtak oda zárójelben, hogy a színészek pantomimben eljátsszák. De hogy mit találnak ki, meg hogyan, az teljesen rájuk van bízva. Szóval jó nehéz volt rögtön a következő évben újraszülni egy egész más dolgot, ötletet ugyanarra a jelenetre, mondatra. De ettől volt szép a feladat.
Godspel - Debrecen
- Pályád során nem ez volt az egyetlen zenés darab, amiben játszottál, hiszen Budapesten és vidéken is számos zenés és prózai szerepben láthatott a közönség. Az ismertséget viszont igazán a Kisváros című televíziós sorozat hozta meg számodra. Ez nem zavart téged soha, hogy a nevedet többen ismerik a sorozat által, mint a színpadi szerepeid kapcsán?
Valóban mindig sokkal jobban örülök akkor, ha egy komoly színházi előadás, például a „Szeretlek Faust” után, jön oda valaki, hogy hú hát ez neki milyen csodálatos, és katarzist nyújtó élmény volt. Ezt én is mindig többre értékeltem. Az egy jópofa dolog, hogy az embert az üzletben megismerik, főleg ha ezt kulturáltan teszik. Persze vannak kulturálatlan megnyilvánulások is. Én azért örültem a Kisvárosnak, mert egyfajta filmes rutint szereztem a nyolc év alatt. Mindig, minden esetben visszanéztem a felvett anyagot, és komolyan véleményeztem, bíráltam magam, hogy mit csináltam jól, vagy rosszul. Nagyon sokat tanultam belőle.
- Akkor Te az a színész vagy, aki szereti magát visszanézni…
Szereti az túlzás, csak tanulságosnak tartom. Sokat lehet belőle tanulni.
Fotó: Kolovratnik Krisztián
- Pályád elején abban a szerencsében volt részed, hogy egy igazi csapatmunkában vehettél részt, amikor többedmagaddal, Szalay Kriszta vezetésével megalapítottátok a „Komédi franc ez”-t. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy én voltam a társulat névadója. Először Szentendrén mutattunk be egy francia vásári komédiát, ez volt a „Crispin, mint vetélytárs”. Goldoni „ Legyezőjét” a következő évben játszottuk, amit az Óbudai Társaskör udvarán, 2011-ben felújítottunk. Mi voltunk az elsők, akik 1992-ben a Társaskör udvarán színházat csináltunk, ezt Kriszta találta ki. Imádtuk, óriási sikere volt, a televízióban több ízben le is adták. Mikor tizenkilenc év elteltével újra bemutattuk, értelemszerűen teljesen más lett az előadás, de alaptónusában és felszabadultságban, jókedvben és játékkedvben ugyanolyan volt. Számomra ez nagyon érdekes és jópofa élmény volt. Szerettem.
- Mennyire maradtatok játékosak a 1991-es bemutatóhoz képest?
Játékosak maradtunk, azzal nem volt baj. Az volt most sokkal könnyebb, hogy nem kellett megküzdeni ugyanazokért a művészi problémákért. Ott, 1991-ben nem volt rendezőnk. Az, hogy nyolc színész közös nevezőre jusson egy dologgal kapcsolatban - legyen az egy poén, vagy egy jelenetnek a kifacsarása, újraértelmezése-, az bizony nem volt könnyű. De amikor újra felelevenítettük az előadást, már nem voltak ilyen harcok, sokkal könnyebben és gördülékenyebben mentek a próbák. Inkább az adta a nehézséget, hogy pontosan felidézzük a régi előadás jeleneteit, mert ebből, precíz szövegkönyvünk nem annyira volt. De végül összejött.
- Ennek az előadásnak az esetében a csapatmunka hogy működött?
Ilyen esetekben, amikor a díszlettől a poénok kitalálásáig mindenért egyformán felelünk, akkor muszáj, hogy jól működjön a csapatmunka.
- Gondolom, ez a munka nem csak jó kollegiális viszonyt alakított ki a csapat tagjai között, hanem barátságok is szövődtek…
Igazából az alap barátságok maradtak meg. Például Cserna Tóni nekem osztálytársam volt a főiskolán, és ő a mai napig az az osztálytársam, akivel a legszorosabb kapcsolatot ápolom. Ő egy fantasztikus ember, de a feleségével, Szalay Krisztával ugyanígy vagyok, mert nagyon „egyféleképpen” gondolkodunk a színházról, és sokszor az életről is. Velük igazi, életre szóló barátságban vagyunk.
Fotó: Kolovratnik Krisztián
- Igazán szerencsésnek mondhatod magad, hiszen a színházon kívül, belekóstolhattál a filmezésbe, és mind a mai napig szinkronizálsz. Mikor jött a szinkron az életedbe?
Nagyon hamar. Főiskolán nekünk még tanították is a szinkront, tantárgy volt a szinkronizálás. Rögtön beleszerettem és kaptam is szerepeket, amin edződni tudtam, és ennek nagyon örültem. A szinkronizálás alkalmazott művészet, aminél nagyon fontos az, hogy az ember gyorsan tudjon alkalmazkodni, reagálni a külföldi színész játékára, és ez által edzi a saját művészi képességeit. Az intonálás, az, hogy csak hangban hogyan tud valamit kifejezni az ember, az igenis nagyon komolyan hasznosítható később a színpadi munkák során is. Többször kaptam olyan dicséretet, hogy egyrészt mindig, minden körülmények között lehet érteni azt, amit mondok a színpadon, másrészt, hogy nagyon jól tudok bánni a hangerőmmel. Pontosan tudom, hogy mekkora energiákat kell megmozgatnom hangban ahhoz, hogy az éppen elegendő legyen. Ebben a szinkron óriási szolgálatot tett, azon kívül, hogy sokszor élveztem a konkrét munkát, amit csináltam. A dolgok kiegészítik egymást.b
- A beszélgetésünk ideje alatt végig kiegyensúlyozottság és harmónia sugárzott belőled, pedig előadás előtt fél órával vagyunk…
A mostani előadás előtt azért vagyok a „nyugalom szobra”, mert az elmúlt másfél órában gyorsan végigpergettük a darabot, ugyanis öt hónappal ezelőtt játszottuk utoljára. A „Szeretlek Faust”-tal itt Esztergomban egy évfordulót is ünneplünk. Ez egy nagyon régóta repertoáron lévő darab. Én vagyok az egyetlen az előadásban, aki később lépett csak be a produkcióba, 8-9 évvel a bemutató után, és ennek a belépésnek, pontosan a holnapi napon - október 23-án- lesz a tizedik évfordulója.
Pifkó Szera
