A Magyar Költészet Napján találkoztam Nagy Sándorral, aki a Játékszínből érkezett, ahol már javában zajlanak a Legénybúcsú című darab próbái. Találkozásunkkor a készülő előadás mellett költészetről, szerepformálásról, a színházi lét sajátosságairól is beszélgettünk.
Szente Vajk, Nagy Sándor és Szerednyey Béla a Legénybúcsú online minisorozat forgatásán / Fotó: Juhász G. Tamás
- A Magyar Költészet Napja, illetve a József Attila darab kapcsán is adódik a kérdés, milyen a viszonyod a versekhez?
Ha fellépésem van, akkor mindig vagy József Attila Mama című versét, vagy Radnóti Tétova ódáját viszem pluszban magammal, amit a közönség nagyon szokott szeretni. Most azt találtam ki, hogy zenei aláfestéssel mondom ezeket, így például a Forest Gump zenéjét a Tétova óda alá vágtam, és ez ritmikailag és hangulatilag is illik hozzá. A Mamának van zenei aláfestése a darabban, ott azt szoktam használni, illetve az az ötletem támadt, hogy egy fiatalemberrel, aki szépen zongorázik, komponál, ír, és különböző hangulatfestő dalokat is csinál, közös fúziót szeretnék létrehozni. Én felmondok verseket, mindenfélét, például Adyt, József Attilát az ő zenéjére, ami nagyon izgalmas lesz abból a szempontból, hogy ez a kettő hol és hogyan találkozik majd. A Magyar Költészet Napja alkalmából a Játékszín online szavazást indított, és a nézők engem választottak, tőlem kértek verset videón. A Kész a leltárt küldtem, mert József Attila összes versét szeretem, különösen azokat, amelyek benne vannak a darabban, s ezekből azért jó pár akad.
- Számos drámai figurát alakítasz a színpadon amellett, hogy rengeteg vígjátékban szerepelsz. Szerinted mi a jó vígjáték mozgatórugója?
Azt gondolom, hogy egy jó vígjátékot igényesen, nem pedig gatyaletolósan megcsinálni nagyon nagy meló, tempóérzék, humorérzék, fegyelem, koncentráció kell hozzá – jó ritmusban feldobni a szöveget, jól lecsapni a poént. A vígjátékot is lehet komolyan venni, ahogyan egy drámát. A néző is csak akkor tud jönni velünk, ha ezt mi, színészek így vesszük. Tulajdonképpen kottából dolgozik az ember. Ha csak el van mondva a szöveg, ha csak jópofáskodunk, alapvetően vicces lehet egy darab, de akkor nem jönnek ki a jellemek, a helyzetek, a viszonyrendszerek. Hiszek abban, hogy tökmindegy, milyen műfajt játszik az ember, csinálja rendesen.
- Ezek szerint már a szövegkönyv első olvasásánál is odafigyelsz arra, hogy az intelligens humor elemei megvannak-e a darabban…
Igen. Szerencsére nagyon kevés darabot kellett visszaadnom életemben, de volt már rá példa, hogy elolvastam a szövegkönyvet és azt mondtam, szerintem nem az én világom, nem szeretném. Azt gondolom, hogy a Játékszínben, a Madách Színházban, vagy a Ram Colosseumban színvonalas és kemény előadások mennek, s amellett, hogy szeretjük és élvezzük őket, azért egy hétvégi három nap alatt ötöt megcsinálni például az Egyszer három néha négyből, komoly feladat. Sokat és sok félét játszom, nekem ez nagy mázlim. Kevésbé bírnám, hogyha például a Mary Poppinsból egy hónapban húszat kéne egymás után játszanom. Bár gyönyörű előadás, kiégnék. Külföldön én meghalnék.
- Sok helyen játszol, mennyit tesz hozzá a hely atmoszférája, ahhoz, hogy te komfortosan érezd magad ezekben az előadásokban?
Nagyon sokat számít. Játszom a Játékszínben, a Madáchban és a kitelepült RAM-os előadásaiban, az Orfeum vacsoraszínházában és Veresegyházon a Pletykafészekben. Mindegyik színházzal rengeteget tájolunk. Érdekes, hogy a drámai előadásoknál a tér vagy a helyszín változása érzékenyebb tényező, mint egy vígjátéknál. Utóbbiban jobban feltalálom magamat, mivel lazább történet. Drámánál megzavar, ha valami nem ugyanabban az intim környezetben van, mint amiben próbáltuk és előadjuk. Ha egy ilyen előadással bemegyünk egy művelődésiházba, ahol kétszer akkora a színpad akkor, bár megpróbálják a díszletet valahogy úgy elhelyezni, hogy még azért arányos legyen, ha három méterrel arrébb ülnek a nézők, már hangosabban kell beszélni, az egésznek az intimitása nálam mindig sérül. Van, aki ezt bírja, de én azt szeretem, hogy ott annyi méter van, befele is olyan hangerővel kell beszélnem, ahogy bepróbáltuk, ahogy játsszuk ötven vagy száz alkalom óta, nekem ez ad egyfajta biztonságérzetet. Az ebből fakadó bizonytalanság ellenére is szeretek vidéken tájolni, de ha bejövök a megszokott kis öltözőmbe, tudom, mi hol van, a biztonságérzetem itt van meg, ilyen szempontból szeretem ezt a komfortot.
39 lépcsőfok Szirtes Balázzsal / Fotó: Juhász G. Tamás
- Jelenleg is próbálsz, a Játékszínben a Szente Vajk által írt Legénybúcsú című előadást. Mit lehet erről a darabról tudni?
Szerintem nagyon vicces lesz, iszonyatosan sok benne a szövegpoén, a számtalan helyzeti ziccer mellett. Kicsit olyan ez, mint egy olyan sorozat, ami alapvetően a humorról szól. Olyan szituációk vannak benne, amelyeknek minden mondatán lehet nevetni, változatosak a karakterek, mindenki nagyon színes benne. A darab egy szállodai szobában játszódik, ahol az én karakterem, Simon legénybúcsúját ünnepeljük Szente Vajkkal, aki Alexet, a barátomat alakítja. A bonyodalom ott kezdődik, hogy nálam van a lagzipénz, amivel lemegyek a kaszinóba és aztán már ki lehet találni, hogy ebből lesz-e bonyodalom, vagy nem. A bőröndök nem oda kerülnek, ahova kellene, kilakoltatások történnek, a rendőrség is megjelenik.
- Akkor ez egy elég izgalmas dolog lesz…
Nagyon izgalmas lesz. A próbákon is rengeteget röhögünk, ez tényleg fesztelen próbaidőszak. Tulajdonképpen már most úgy vagyunk, hogy majdnem minden jelenetben tudjuk, honnan hova kell menni, a közlekedést meg a szándékot, a szöveget kell már csak pontosítani, megtanulni. Sokat számít, hogy Vajk tudta, kikre írja a karaktereket. Látta írás közben maga előtt, hogy Szerednyey Béla hogy fogja alakítani a papot, hogy én hogy fogom csinálni, és milyen lesz Dobos Juci, Barabás Kiss Zoli, és ettől az egész olyan mintha beszélgetnénk. Magától érthető minden és senkinél nincs az a szenvedés, hogy magára kell húzni valamit, hanem ránk van írva a figura és ez egy nagyon nagy áldás.
- Hogy éled meg a próbafolyamatot?
Van olyan rendező, aki nem kér szövegtudást már az elejétől, van aki kér, az nekem nehezebb. Én nem vagyok egy ilyen első próbára bemagolom a szöveget típus. Annak a híve vagyok, hogy a premier hétre készüljek el a karakteremmel, mert úgy a próbafolyamat egész ideje alatt van dolgom. Azt az időszakot szeretem már, mert akkor tudom, hogy honnan hova kell menni, mi a szándék, miért mondom, kinek mondom, honnan jövök hova megyek. Van díszlet, van jelmez, van minden, és a nézők előtt is ki lehet próbálni, hogy mi sok, mi kevés.
Legyen a feleségem! Kovács Patríciával és Gálvölgyi Jánossal / Fotó: Juhász G. Tamás
- Általában több karakter bőrébe is belebújsz egy-egy este alkalmával, könnyen le tudod ezeket előadás utána rakni?
A József Attilánál nehéz volt, mert ott az elején kellett egy fél óra, amíg az öltözőben magamhoz tértem belőle, de hát ez is egy döntés, tudod, hogy az ember mennyit tölt még utána a szerepébe, mert ez egy fura skizofrén állapot. Van, aki nehezen tudja letenni, mert jó neki ebben az állapotban lenni, és egyébként tényleg jó érzés. Érdekes dolog ez, főleg ha az ember egy drámai szerepben van benne. Olyankor a tudat határozza meg a létet, és tényleg fejben dől el minden. Amikor most a József Attilánál kiderült, hogy mind az ötöt nekem kell csinálni, akkor először arra gondoltam, hogyan fogom én ezt bírni, aztán mivel nem volt más opció, úgy döntöttem, hogy élvezni fogom. Megfordítottam, nem nehézségként fogtam fel, hanem áldásként, hogy ötször megcsinálhatom. Nyilván az ötödiknél azért éreztem, hogy fáradok, mert hangilag is végig kell csinálni, ami nem egyszerű, de szerencsére csak pozitív visszajelzéseket kaptam utána. Én abban hiszek, amit a Bagó Berci mondott az egyetemen, hogy nem érdekel, mit mondasz, csak történjen meg veled, és én azt gondolom, hogy valóban, ha az emberrel megtörténik hét és fél tíz között, akkor az a nézővel is megtörténik.
Kívánom, hogy még sok ilyen pillanat legyen a pályafutásod során!
Pifkó Szera
