A rakodópart alsó kövén ültünk Mészáros Blankával, akivel míg néztük, hogy úsznak mellettünk a hajók a Dunán, arról beszélgettünk, milyen változásokon ment keresztül Blanka a legutóbbi 2018-as találkozásunk óta. Pályájában talán most a legnagyobb változás az lesz, hogy a 2020/21-es évadot már a Radnóti Színházban kezdi. Hogy mi vezette el ehhez a döntéshez? Többek között erre is választ adott a következő interjúban:
Fotó: K. Kovács Ákos
- Aki végig követte az elmúlt két évben a pályád alakulását tapasztalhatta, hogy mennyire sorsszerűen alakultak a dolgaid. 2018-ban Junior Príma díjas, 2019-ben Arany Medál díjas lettél, a POSZT-on elnyerted a legjobb 30 év alatti színésznő díját, és a Színikritikusok Díja is a tiéd lett a legjobb női főszereplő kategóriában. A díjakon kívül, pedig a Katona József Színházban jobbnál-jobb szerepeket kaptál az elmúlt időszakban…
Ha nincsenek véletlenek, akkor van egy isteni gondviselés, egy felsőbb erő, hatalom. Nemrégen beültünk egy moziba, akkor még lehetett, és a 2001: Űrodüsszeia című filmet néztük meg. Ha más nem, van az a nagy gránitkő hatalom. Az biztos, hogy van valami, ami itt tart minket, az a mágneses tér, amiben mi itt létezünk és mozgunk. Nem mondanám, hogy minden megvan előre írva, de hogy valaki kísér minket folyton, abban biztos vagyok.
- Azon gondolkodtam, hogy miért pont most váltasz színházat, amikor egyébként látszatra minden tökéletes volt körülötted. Ennek ellenére váltasz. Miért?
Ez egy örökös belső nyughatatlanság, egy kíváncsiság. Nem szeretek megérkezni, ez nagyon érdekes. Az egyetemen énekeltünk egy musicalt, talán Fabáb volt a címe, abban énekeltük mindig, hogy „úton lenni élet, megérkezni halál” (énekel). Nagyon mélyen szólt ott a basszus.
- És ez a basszus szólalt meg most is?
Igen, nagyon mélyen. Valami miatt ez az úton levés a filozófiám lett. Az, hogy én örökké tanuljak, gyarapodjak, többet lássak, hogy minél több véleményt hallgassak, minél több mindent egyeztessek egymással és ezáltal minél jobban formálódjak én magam is.
- Ezek szerint a Katonában ezt már nem kaptad meg?
Azt éreztem, hogy megérkeztem valahová, és érdekesen ez a megérkezés nem nyugodalmat hozott, nem elkényelmesedést vagy lelki békét, hanem pont a változtatni akarás szándékát erősítette fel bennem. Úgy érzem, hogy annyi mindenen kéne részt venni, workshopokra kellene járni, számtalan dologban kéne benne lenni. Annyi ország kultúrája közel sincsen hozzám, hogy nagyon nehéz egy idő után úgy az életről beszélni, hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozom együtt, akikkel mindig ugyanúgy érkezünk. Persze az életünk közben modulál jobbra-balra, de akkor is szükségem van az új energiákra. Az, hogy jött egy ilyen isteni találkozás a Radnóti Színház társulatával, valószínűleg az is kellett a váltáshoz. Van egy olyan hely, ami befogad, ami vár, és ahová én megyek szívesen. Szerencsésnek tartom magam, mert egy nagyon jó csapattól jövök és egy nagyon klassz csapathoz megyek. Ennél jobb dolgot nem kívánhatok magamnak.
- Mióta érezted ezt a belső késztetést a változtatásra?
Az hogy érlelődik benne ez a mozgáshiány az olyan, mintha mindig velem lett volna egyébként, csak az utam nem volt tiszta. Nyilván az ember, pláne a Katonában, ennyi minőségi anyag, munka után nem művészileg fél a szabadúszástól, mert az igazán nagyon építene és olyan helyzetekbe sodornám magamat, amire nagy szükségem lenne. Az, hogy hogyan lehet ilyen gyorsan akklimatizálódni, alkalmazkodni, más ízlést megismerni, ez mind vonzó számomra, de közben még mindig olyan ember vagyok, aki meg csapattal szeret dolgozni. Még mindig hiszem valami miatt, hogy a kőszínházban alkotó emberek egy csapatot alkotnak, a kellékestől, a díszletépítőtől a hangtechnikán át, a fényesekig, a színészek, a portás mind egy csapat és én ezt szeretem. Korábban bemenni, az öltözőben leereszteni vagy feltöltődni.
- Akkor ezek szerint az a típus vagy, aki előbb mész be előadás előtt a színházba mint ahogy kellene?
Abszolút. Sőt, számomra a két fő idő, az reggel a próbaidőszak és este az esti előadás. A köztük lévő idő pedig nekem egy átmeneti időszak. Pont ezért nehezen vállalom a színházon kívüli munkákat és valószínűleg talán a szinkronizálással is az lehet a problémám magamban, hogy azt érzem, nem biztos, hogy elég az az idő, ami akkor maradna. Mindig úgy próbálok, hogy száz fokon égek minimum, aztán így rohanni a szinkronstúdióba, oda beesni és ilyen felfokozottan csinálni egy olyan anyagot, amit akkor kapok először kézhez, majd rohanni vissza az előadásra, ez nehéz. Számomra a nap fénypontja az a próba és az a két-három óra, amit este a színpadon töltök, de azt tudom, hogy az másmilyen időtartam, mint a próba vagy az előadás előtti készülés. Ezért egyre jobban éreztem azt is, hogy míg közös öltözőben öltöztem, vágytam arra, hogy egyedül lehessek, mert egyszerűen szükségem volt arra, hogy megérkezzek. Sok darabban játszom és persze van olyan, ahol jólesik az, hogy azt sem tudom hol vagyok és de jó ebből megszólalni, de egy J’an Darc-ot nyilván nem fogok így kezdeni. Ott kell egy lelki nyitottság, felkészülés és egy töltöttségi szint.
- Bár a következő évadtól a Radnóti Színházban leszel társulati tag, ettől függetlenül azért a Katona József Színházban viszed tovább a szerepeidet?
Nem akartam, hogy eltépődjek tőlük. Nem volt könnyű ott a helyzet az utolsó hónapokban mielőtt kitört volna a járványhelyzet, azelőtt azért ott is volt hideg-meleg, fájdalom, úgy mint most az SZFE körül. A művészeti élet jelenleg folyamatosan sakkban van tartva és igen megvan nyomorgatva, tehát semmiféleképpen nem akartam azt, hogy ez egy szakítás legyen. Már csak azért sem szerettem volna, mert annyi terepe van még ennek a szakmának, annyiszor fogunk még találkozni, hogy kár úgy elmenni a Katonából, hogy az ember feléget maga mögött mindent. Ezért is viszem tovább például az Ithaka, a J’an Darc, a Fehér szalag, a Rozsdatemető előadásokat.
- Ezek mellett, még mennyi feladatot tudsz vállalni a Radnóti Színházban? Milyen szerepek várnak rád ott?
Három szép, nagy feladat lesz, ezek új munkafolyamatok lesznek. Először a Don Carlos-sal fogunk kezdeni szeptember végén, amit igazán nagyon várok, mert mindenki új lesz számomra, a rendező is, Nagy Péter István, aki nemrégen végzett a Színművészeti Egyetemen. Láttam munkáját, de nem dolgoztunk még együtt, úgyhogy ez önmagában nagy kihívás lesz. Végül is ez lesz az első olyan darab, ahol tudjuk egymást ízlelgetni, megismerkedni egymással. Utána jön egy Valló Péter rendezés, az Egy csepp méz, ami nagyon gyönyörű feladat, szintén teljesen új kollégákkal, és utána még jön Kelemen Kristóffal is, a színház dramaturgjával egy regényadaptáció, amiben szinte az egész társulat meg lesz mozgatva. Szóval egy év alatt mindenkivel találkozom, ami így valóban egy nagyon intenzív év lesz.
- Ezek szerint már hatalmas izgatottsággal és nagy bizonyítási vággyal várod ezt az időszakot…
Igen. Elvárások nincsenek bennem, csak magam felé. Legalább az, hogy beszéljünk egy nyelven, értsem a nyelvüket, legyek türelmes és nyitott, hogy a lehető legjobb formámat hozzam. Persze hogy van bizonyítási kényszerem arra, hogy megmutassam azt, hogy azért jöttem, mert azt gondolom, hogy én képes vagyok az új feladatokat megoldani. Ez mindenféleképpen bennem van.
- Ez a maximalizmus mindig is benned volt?
Igen, de szerintem ez kell is, mert amikor nincsen, akkor azért szakmát is lehet választani, nem kell hivatást. Akkor lehet, hogy mást is lehetne csinálni, de ez teljes testemet, lelkemet átmozgatja. A színészet a világ egyik legjobb dolga, szerintem nem véletlen, hogy olyan sokan próbálkozunk ezzel. Azt nem tudhatom, hogy életem végéig színész lehetek-e. Engem mostanában ez a kétség hajt belülről. Attól, hogy van egy diplomám, attól még egy adott helyzet, legyen akár ez a járvány helyzet, olyan feladatok elé állíthat, amiben nem biztos, hogy helye van a színháznak és a színészetnek. Annak a tudatában kell részt venni mindenféle munkafolyamatban, hogy nem biztos, hogy lesz még ilyen. És ez azért elég nagy energia.
- Vannak azok, akik véleményt formálnak és elmondják gondolataikat a közösségi oldalaikon, például a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében. Te tudatosan kerülöd ezt a fajta kommunikációt?
Ennek lett egy műfaja. Ma már egy új platform lett a közösségi médiumokban való posztolás. Én azt érzem, hogy csodálatos, hogy ennyi vélemény van, és ennyi minden veszi körül az embert, és sok mindent megtudhat egy adott történésről, de azok az írások, amik ilyenkor születnek mindig annak a pillanatnak íródnak. Mikor írtam a szakdolgozatomat, így kezdtem talán az első sort is, hogy azért írom remegve és gyomorgörccsel, azért nyomkodom ezeket a billentyűket oly bátortalanul, mert tudom, hogy amit leírok az minden másodpercben megkérdőjelezhető, mert annyi hatás ér folyamatosan. A véleményemet vállalom, de azt érzem, hogy formálódó állapotomban vagyok, tehát nem vagyok egy befejezett lény és nem is akarok az lenni, mert, ha az lennék, akkor már megint azt érezném, hogy megérkeztem. Ha úgy gondolnám, hogy mindent tudok, az nagyon-nagy bajba sodorna, mert ezzel vagy elkezdenék kategorizálni, vagy szélsőséges lennék. Mindig van valami olyan, amiből kiszorul a másik és az meg nem jó, nem akarom elszorítani magamat az emberektől, mert nincsenek ellenségeim. Mégis nagyon jó, hogy mások megszólalnak. Van egy elég széles csoportunk, ahol folyamatosan eszmét cserélünk egymással. Egyébként szerintem vitatkozni a világ egyik legjobb dolga. Ha arra képes az ember, hogy vitázzon, az egy nagyon jó állapot, abból bármi lehet.
- De ehhez a megfelelő partnerre is szükség van, akivel lehet vitázni…
Az a problémám, hogy az SZFE ügye át lett sorolva, valami politikai, ideológiai kultúrharccá. Nekem a politika nem a hivatásom és nem is értek hozzá, nem követtem, nem vettem ebben részt. Engem sokkal jobban érdekelnének a szakmai kérdések. Nem akarunk inkább arról elmélkedni, hogy mit is jelent most Magyarországon a színházi szakmai kifejezés? Szerintem olyan dolgokról is lehetne beszélgetni, ami sokkal inkább művészi kérdés. Azt gondolom, hogy nyilván az egyetemnek is sok mindenben lehetne fejlődni és lehetne sokkal tágasabb intézmény, de ilyenkor nem politikai és ideológiai dolgokra gondolok, hanem arra, hogy olyan projektekben kellene részt venni, ahol színészek találkoznak más országok színészeivel. Miért nincsenek olyan nemzetközi projektek, workshopok, ahol a színészmesterséget még jobban el lehet mélyíteni? Ezerféle technika és képzés létezik, miért nem lehetne arról elmélkedni? Miért nem erről megy az eszmecsere, miért a múltbéli dolgokról és sérelmekről beszélnek?
Ezzel a fajta megosztottsággal én nem tudok mit kezdeni. Békét szeretnék és jó színházat csinálni. Arról akarok színházat csinálni, ami érdekli a nézőket. Ez ennyire egyszerű, és ezt a lehető legjobb tudásom szerint.
- Hogy élted meg a koronavírus miatti korlátozásokat?
Nagyon sokat dolgoztunk a kedvesemmel a lakásunkon, nem tudom hány mázsa téglát hordtunk föl, és még nem értünk a végére a dolgoknak, mindeközben tantermi előadást csinálunk, a Krétakört Fodor Orsiékkal. Szóval nagyon intenzív hónapok voltak és nagyon jó volt, hogy ennyit együtt tudtunk lenni a férjemmel.
- Átvisz majd a küszöbön az új lakásotokban, ha kész lesz?
Jó lenne. (nevet) Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy minden szép és minden megvan (nevet). Ha küszöb lesz, akkor remélem, hogy átvisz rajta, és azt is remélem, hogy megtudjuk majd ünnepelni a közös otthonunkat megfelelő módon, egy nagy papucskoptatós bulival. Egy nagyot kéne mulatni!
- Az életedben gondolatban elérkeztél oda, hogy átlépd azt a benned lévő küszöböt?
Ez egy nagyon jó kérdés, mert van egy nagyon erős lelki békém most, és ezt valószínű adja a partnerem, a családom és a szakmám. Nyilván azzal, hogy ennyi mindennel így elismertek, és meg tudtam érkezni ebbe a szakmába, ez önmagában iszonyatos nagy bátorságot ad. A pályakezdéssel járó kiszolgáltatottság ez most kezd elmúlni. Most már az a jó, hogy tudom, hogy nem tudok semmit, a szó jó értelmében és ezért nem is szorongok. Azt már kezdem érezni, hogy milyen készségeim vannak, miben vagyok jó, kicsit jobb mint a versenytársaim. Mindig motiválnak, azért hívom őket versenytársaknak. Nagyon szeretem őket nézni ahogy dolgoznak, mert csodálatos művészek vannak, nem csak az én korosztályomban. Most már azért van, amibe tudok kapaszkodni és ezzel így bátran lehet nekiindulni. Szóval már rajtam van a kis hátizsák, amiben jó sok minden van, és ezzel már merek lépni. És az, hogy ehhez van egy partner, aki átsegít olyan nehéz pillanatokon, ami kiszámíthatatlan az ember életében és nem elárulja, hanem vele van és támogatja, ez pedig egy másik fajta lelki feltöltődés vagy lelki békesség.
Pifkó Szera
