Tóth Andrással igazán stílusosan, egy Cseh Tamás dalt idéző felhőszakadásos, jégesős fülledt, nyári napon találkoztunk. András amellett, hogy a Vígszínházban szerepel például A Pál utcai fiúk, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen, a Lóvátett lovagok, a Baal vagy A nagy Gatsby előadásokban, egy önálló esttel is bemutatkozik majd, ahol Cseh Tamás Mélyrepülés című dalait és a köré írt történeteket félig színházi, félig koncert formában teszi újra élővé. Többek között erről is beszélgettünk.
Fotó: Köő Adrien
- A szakadó eső után (bár keresztben nem jégeső esett), mi másról is beszélhetnénk először, mint a Mélyrepülés estedről, melyet a koronavírus miatt márciusban sajnos nem tudtatok megtartani a Magvető Café-ban…
Tulajdonképpen ez lett volna az első hivatalos előadás a Mélyrepülésből. Előtte az Úri Muri pincéjében egy zártkörű munkabemutatót csináltam belőle. Az előadást Cseh Tamás Mélyrepülés című albuma alapján hoztam létre, aminek a szövegét Csengey Dénes írta, tulajdonképpen saját magamnak, saját magamból, nulla forintból. Ki akartam próbálni, hogy ez milyen. Működik-e, mert én nem vagyok rendező, „csak” egy színész. Múlt évben csak egy bemutatóm volt a Vígszínházban, és úgy éreztem, hogy muszáj egy kicsit nagyobb feladatot vállalnom.
- Hogyan találkoztál ezzel az albummal?
Nagyon sokat kerestem az anyagot, míg nem egyik este mentem haza egy buliból és akkor meghallgattam, és utána nem tudtam elaludni. Még kétszer-háromszor végighallgattam az albumot egymás után és rájöttem, hogy arról szól, amit én most a világról és a művészetről gondolok.
- Miért érezted a Mélyrepülést magadénak?
Arra a nehéz helyzetre, amiben vagyunk, folyton keressük a választ, hogy van-e válasz egyáltalán. Sok olyan kérdést vet fel ez a darab, és maga az alapanyag is(Csengey: Mélyrepülés), ami nagyon bevállalós. Bizonyos szempontból sokkal keményebb, mint például a Bereményi dalszövegek, mert az ő szövegeit mindig lehet egy kicsit így is nézni, meg úgy is, és ettől lesz művészi. Csengey Dénes a dalszövegeiben elég pontosan megmondta mit gondol a korosztályáról és a koráról. Sokszor sokkal delíriumosabbak a dalok mint Bereményinél, ebben inkább hasonlítanak már a Hiperkarma meg Kispál vonalra. Úgyhogy így kezdődött, és idén márciusban jött volna el az ideje, hogy a Mélyrepülést rendesen meghirdetve, nézők előtt előadjam, de sajnos ez elmaradt a vírus miatt.
Fotó: Fejér Boróka / Tóth András a Mélyrepülés c. előadásban
- Arról tudsz már, mikor lesz megtartva ez az előadás?
Nemrég beszéltem a Magvető Café-val és azt mondták, hogy mindenképpen szeretnék nyáron bepótolni.
- Ha Cseh Tamás és Csengey Dénes most élnének, akkor szerinted formáltak volna véleményt a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében?
Ezt nehéz megállapítani. Azt gondolom, hogyha ők velünk egyidősek lennének, akkor biztos, hogy igen. Ha továbbra is köztünk lennének, na az már egy nehezebb kérdés, mert az egyetemhez, úgy tudom, nem volt közük. Én úgy tudom, vagy hát úgy képzelem, hogy akkor a művészvilág egy sokkal inkább zárt közeg volt, ahol mindenki ismert mindenkit. Tudták, hogy melyek azok a helyek, ahol közügyekről lehet beszélni. Most sokkal szétszórtabbak vagyunk, ezért is nehéz például összefogni egy bizonyos ügyben. A 70-es 80-as években bizonyos szempontból könnyebb, egyértelműbb volt, hogy „ki az ellenség” és akkor azt mondtad, hogy igen akkor én bevállalom azt, hogy a tilt és a tűrt határon táncolok azért, hogy valamit tegyek. Azért hogy legyen művészet, hogy működjön, hogy legyenek valódi eszmecserék és ne csak a világnézeti klubok…
- Valódi eszmecserét szerettek volna most is az egyetem diákjai…
Nehéz ez, de én teljes mellszélességgel kiállok az egyetem mellett. Nyilvánvalóan nagyon sok mindenen újítani és változtatni kellett volna és kell a mai napig is, de közben meg azt gondolom, hogy ez a változás ez szépen lassan elindult magától, például elkezdtek fiatal tanárok tanítani. Nagyon fontos, hogy a diákok kiálltak és megszólaltak magukért és arról beszélnek, hogy az egyetem róluk szól. Ez így helyes. Az ő generációjuk nagyon más, még a mi korosztályunkhoz képest is, pedig mi is csak öt éve diplomáztunk. Teljesen más korban nőttek fel, máshogyan gondolkodnak. Az a baj, hogy ezeknek a fiataloknak a nyilatkozataira, megszólalásaira, bármelyikre rá lehet fogni, hogy szélsőségesen, túl liberálisan gondolkodnak, de szerintem ezt nem az egyetem sugallta nekik. Ők így gondolkodnak, hiszen a médiában is valami „átállítás” történik. Most már minden sorozatban, vagy filmben szerepelhet meleg karakter, vagy fekete karakter, stb.., aminek én el nem tudom mondani, hogy mennyire örülök. Jó látni, hogy a filmek és a sorozatok, még ha néha erőltetetten is, de próbálják a fiatalokat (is) elvinni egy olyan irányba, hogy egy színes palettában gondolkodjanak és ne feketében és fehérben. Azt hiszem a művészetnek az is a feladata, hogy ne csak két színnel dolgozzon.
- Mert a folyton változó világra a művészetben reflektálni kell. Ez segít a folyamatos szakmai fejlődésben is?
Úgy gondolom, hogy akik között most a kultúr-harc dúl, ők valójában nem fogják megélni azt, amit ők most tönkretesznek vagy megjavítanak. Nem tudjuk, hogy a történelem hova megy. Azt mi fogjuk érezni, mi leszünk akkor a „nagyszínészek”, a színházigazgatók, vagy kilépünk és elmegyünk tanárnak, de akkor is mi leszünk akkor aktívak, amikor ennek a hatása beérik. Muszáj végigszemléznünk, hogy mik ezek a húsz- vagy harminc éves sértettségek, hogy lehetőleg mi ne kövessük el ugyanezeket a hibákat. Legyen valaki akár kaposvári egyetemista, akár színművészetis, akár segédszínész, nem érzem azt, hogy lenne oka annak, hogy én azt gondoljam, hogy ő nem olyan képességes mint én, vagy hogy én jól csinálom a szakmát és ő nem, csak abból kiindulva, hogy hol tanult. Ez egy hülyeség. Nyilvánvalóan vannak olyan emberek, akik több olyan képességgel születtek, amiből az következik, hogy ügyesebb színészek lehetnek: gyorsabban tanulnak szöveget, jobb a ritmusérzékük, szebben énekelnek, szép arcuk van, nem is kell gyúrniuk és már olyan testük van, hogy… ezek mind olyan dolgok, amitől picit könnyebben lehet színész az ember, de ez nem jelenti azt, hogy ő ettől jobb színész lesz. Akkor lesz az, ha ő ezeket fel tudja használni. Az a lényeg, hogy folyamatosan fejlődnünk kell. Igen, bizonyos dolgok úgy is működnek, ahogy most vannak, de ha így elfogadnánk, akkor nem szabadna művésznek lennünk. Lépnünk kell tovább! Ha ez nem megy intézményes keretek közt, ugyanúgy, mint a 80-as években, meg fogja találni magát az Underground és menni fog tovább, mert a művészetet nem lehet átkalibrálni intézményes keretek között.
- Az SZFE ügyében, hivatalos Facebook oldaladon, te is hangot adtál a véleményednek…
Alapból óckodom ettől az egész Facebook dologtól, de ha nincs más, akkor nem szabad úgy csinálni mintha ebből ki tudnánk lépni. Az igazság az, hogy nyomtatott sajtót már gyakorlatilag senki nem olvas egy bizonyos korosztályon kívül. Az online sajtót meg a Facebookról ismerik az emberek. Ha ezen a borzasztó algoritmusokon alapuló weboldalon (Facebook) lehet csinálni, akkor ott muszáj. Nagyon sokan posztoltak nagyon sok félét, és azt figyeltem meg, hogy a legtöbb írás az nagyon a szakmának szólt. Akik nem a szakma részei, vagy nem elsővonalas színházba járók, akik nem ismerik a sztorikat és neveket, azok nem értik, hogy miről van szó. Ezért jutott eszembe, hogy szeretnék egy olyan bejegyzést írni, amit az is megért, akinek fogalma sincs, hogy jelenleg ki az egyetem rektora. Nem mondom, hogy tökéletes lett az az írás, de közben meg azt hiszem, hogy bizonyos szempontból meg elértem a célomat vele, mert azt láttam, hogy a bejegyzésemet nem csak szakmabeliek osztották meg, hanem azok is, akiknek semmi közük a színházhoz, vagy életükben egyszer jártak színházban. Annál nem esett semmi jobban, mint mikor egy volt osztálytársam, egy pap, megosztotta a bejegyzésemet, aki egyébként nem tudom, csak sejtem, hogy inkább jobb oldali érzelmű, mintsem baloldali. Én abban hiszek, hogy fontos, hogy legyen az embernek politikai nézete, de ettől még maradhat független, azaz nem határolódsz el, hanem meghallgatod a másik oldalt is.
Fotó: Köő Adrien
- A napokban tartotta a Vígszínház új igazgatója, Rudolf Péter az évadhirdető sajtótájékoztatóját. Tudsz arról valamit mondani, hogy számodra milyen lesz a következő évad a Vígszínházban?
Ahogyan Rudolf Péter gondolkodik a színházról, és ahogyan dolgozik, nekem az nagyon szimpatikus. Nyilvánvalóan nehéz helyzetben van, de nagyon jó az, hogy leülsz vele a szerződtetési tárgyaláson és partnerként kezel. Ha van egy ötleted, azt be tudod neki dobni, aztán majd kezd vele valamit, vagy nem. Amikor tavaly azt éreztem, hogy a Vígszínházban nem kapok elég lehetőséget, akkor felhívtam volt osztályfőnökömet, Marton Lászlót és megkérdeztem, hogy mit kéne tennem, és azt mondta, hogy nekem bizonyos szempontból többet kell dolgoznom, mint másoknak, lassabban érő típus vagyok. Azt mondta, ha kevesebb bemutatóm van, ne essek kétségbe, hanem addig küzdjek, amíg kapok lehetőséget arra, hogy dolgozzak. Kvázi emiatt is csináltam meg a Mélyrepülést, mert rá kellett arra jönnöm, hogy az nem egy helyes művészi hozzáállás, hogy az ember ül és várja a szereposztásokból, hogy kap-e sült galambot vagy nem. És ha nem kap egy évig, csak félig-meddig művész? Nem mintha a kis szerep ne lenne jó, de muszáj fejlődni szakmailag. Egy ilyen nagy színházban nem mindig van arra az embernek lehetősége, hogy azt a szerepet játssza, ami az álma, vagy ahol tart, mert sokan vagyunk, sok féle gondolkodás van, nagyon-nagy a nézőtér, nem annyira lehet kísérletezni a szereposztásokkal. Marton László halála előtti utolsó tanácsa tulajdonképpen rádöbbentett, hogy csak akkor működhet valami, ha az ember a dolgok után megy. Nyilván már sok barátom mondott előtte is ilyesmit, csak akkor nem nagyon bíztam magamban. Inkább abban bíztam, hogy majd valaki észrevesz. Rá kellett jönnöm, hogy muszáj eggyel tovább lépni, mint ahogy az életemben is eggyel tovább léptem azzal, hogy összeházasodtam a feleségemmel, ugyanúgy a szakmai életemben is tovább kell eggyel lépni, magamért. Én szeretnék egy olyan színházban hinni, ahol mindenki egymásért és a közös munkáért tevékenykedik, de talán ez kicsit könnyebb a kisebb társulatoknál, vagy a függetleneknél, ahol jóval kisebb a nézőtér és a társulat, könnyebb kísérletezni, beszélni egymással folyamatosan. Ez a másik nagy szomorúságom, hogy mi a baj a független színházzal? Ha bemutatnak egy olyan előadást, ami botrány és rossz és mindenkit megsért, vagy éppen túlságosan egyik oldalt vagy másik oldalt képviseli, akkor mi van? Maximum az emberek nem nézik meg.
Fotó: Dömölky Dániel / Gyöngyösi Zoltán, Csapó Attila és Tóth András a Kinek az ég alatt már senkije sincsen előadásban
- Mire vágynál a következő évadban/évadokban?
Én arra vágyom, hogy olyan szerepeket tudjak játszani, ahol tartok életkorilag vagy emberileg. Minden színész nyilvánvalóan erre vágyik, és ha ez megtörténik, olyankor mondják azt, hogy valakit megtalált a szerep. Azért most már lassan harminc leszek, és nagyon jó lenne felnőtt szerepet játszani, de tudom, hogy egy ilyen nagy színpadon még vagy öt évig simán játszhatom a gyerek szerepeket. Nincsen ezzel semmi baj sem, de például a Kinek az ég alatt már senkije sincsen előadás végén, amit ifjabb. Vidnyánszky Attila rendezett, egy középkorú embert, Kemény Zsigmondot játszom, még bajuszom is van ragasztva. Egy határozott embert kell alakítanom, akinek elvei vannak, büszke magára, sok mindent csinál. Elképesztő nagy élmény volt ez nekem, hogy bár ez egy pici szerep, mégsem egy saját útját kereső tinit kell játszanom, hanem egy lépcsővel feljebb léphettem, mert feljebb kell lépni. Vagy a Horváth Csaba rendezte Baal című előadásban, imádtam azt, hogy lapigazgatóként Wunderlich József Baal-jával úgy kellett üvöltenem, amit még tulajdonképpen színpadon soha nem engedhettem meg magamnak. Nagyon élveztem, hogy előadásról-előadásra a nullából fel kell húznom magam. Az ilyen lehetőségek is lehetnek lépések. Ilyen szempontból nem vagyok egy elégedetlenkedő.
"Aztán egy szélben elszálltunk egyszer sokan,
volt, aki Párizsba, volt, aki Pomázra ment,
de mindenképpen
egy nagy szélben.
Úgy hírlett, fogják az Isten torkát többen,
kapaszkodónak nem volt ez éppen silány,
hát én is gyorsan
megmarkoltam."
/Cseh Tamás-Csengey Dénes: Mélyrepülés: Suttogó dal részlet/
Pifkó Szera
