Bach Katával, a Vígszínház fiatal színésznőjével egy kényszerpihenő alkalmával találkoztunk és beszélgettünk. A vírushelyzet miatt ugyanis a Pesti Színházban azon a hétvégén az Anna Karenina elmaradt. Kata, bár jelenleg az októberben bemutatásra kerülő Az apa című előadásban próbálja az egyik főszerepet, közönség előtt még nem léphetett ebben az évadban színpadra. Hogy hogyan hatott rá ez a színház és játék nélküli időszak? Többek között erről is mesélt a következő interjúban.
Bach Kata az Anna Karenina című előadásban / Fotó: Juhász Éva
- Bár az idei évad elindult a Vígszínházban, a folyamatos vírushelyzet miatt mégsem tudtál előadást játszani immár fél éve. Milyen gondolatok kavarognak a fejedben?
Olyan hosszú volt ez az idő, hogy nehéz most visszarázódni. Tíz éve vettek fel az egyetemre, azóta nem töltöttem ennyi időt színház nélkül. Főleg, hogy kinyitunk, aztán elmarad az előadás, megint elkezdjük, megint elmarad, ez nagyon megnehezíti a visszaszokást. A folyamatos bizonytalanság mindenre rányomja a bélyegét. Általában gyorsan tanulok szöveget, de most szenvedek, pedig nem bonyolult az a szöveg, ami Az apában van, amit jelenleg a Pesti Színházban próbálunk.
- Most olyan helyzetben vagytok, mint mikor a sportoló odaáll a rajthoz, formába hozza magát, az összes idegszálával a versenyre koncentrál, azután végül a rajtpisztoly nem dördül el…
Igen, ez pont ilyen helyzet és ez borzasztó, mert ez idegölő játék, játék az idegrendszereddel. Azt gondolom, hogy a színészet ilyen szempontból tényleg hasonlít a sporthoz. Amikor az Anna Karenina felújító próbája volt, bejött Rudolf Péter és azt mondta, ez az előadás ma nem lesz megtartva, akkor elbőgtem magam. Pont fél éve nem álltam színpadon, készültem, vártam, vágytam rá. A vírushelyzet idegileg mindenkinek nagyon megterhelő, mindenkinek másért, nekem nehéz túllépni azon az érzésen, hogy a munkám feleslegessé vált egyik napról a másikra és bármikor újra azzá válhat.
- Mit gondolsz, ebben a helyzetben milyen szerepet tölthet be a színház az emberek életében? Miben nyújthattok ti segítséget ebben a lelkileg megterhelő időszakban a nézőknek?
Nincs annál fontosabb, mint, hogy egy ilyen krízishelyzetet együtt, közösségi élményekben feloldódva dolgozzunk fel. Most, hogy sokan hosszú időre bezárkóztak az otthonukba megtapasztalhatták, hogy mennyire hiányoznak azok a helyek, ahol sírni és nevetni tudnak az emberek együtt az élet nyomorúságain, szépségein, ahol könnyíteni tudnak a lelkükön. A színház egy ilyen hely és ez egy alapvető igény, még a koronavírus sem tudja elnyomni.
- Csak kérdés, hogy mikor indulhat el majd ez a tisztulás, meg feltöltődés?
Ez szerintem nagyon hosszú idő lesz és még sokáig félni fognak a nézők és kevesebben fognak eljönni az előadásokra. Talán nem is baj, bármennyire hiányzott a munkám, most úgy érzem, hogy nem tudnám már azt a tempót felvenni, ami a koronavírus előtti időszakban volt. Sok feszültség összegyűlt a világban, nagy tömegek vannak túlpörgetve, kiégve a pénz, a tárgyak a lehetőségek hajszolásában. Nem lehet ezt fenntartani, ennek egyszer véget kell vetni, és le kell lassulni, mert ilyen tempóban nincs értelme az életnek. A karantén időszak nagyon jó volt arra, hogy megtapasztaljuk milyen a lelassulás.
- Férjeddel, Wunderlich Józseffel és kislányotokkal, hogyan éltétek meg ezt a karantén helyzetet?
Az első egy hónap még nehéz volt, össze voltunk zavarodva, meg voltunk ijedve, aztán szépen beleszoktunk abba, hogy ez a lassabb élet nagyon boldog is tud lenni. Kirándultunk, főztünk, olvastunk, beszélgettünk, olyan dolgokat csináltunk, amiket a normális emberek, akik nem rohangálnak egész nap próbára meg előadásra. Olyan dolgokat, amikhez nem kell sok pénz, csak sok idő. Juli most két éves. Az, hogy fél évig mindketten folyamatosan mellette tudtunk lenni nagyon nagy szerencse, ilyen pici korban ez még rengeteget jelent nekünk is, neki is.
- Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy vajon az a normális élethelyzet, hogy sok esetben az álmainkat és a vágyainkat visszaszorítva, olyan helyzetekbe tesszük bele magunkat, ami hosszútávon nem tesz boldoggá?
Én csak azt mondom, hogy kellenek azok a pillanatok, amik feltöltenek, amik csak úgy az életszeretetért vannak. Ahhoz, hogy adni tudjak valamit színészként, valamit, ami másokat feltölt, ahhoz nekem is töltődnöm kell valahol máshol, valami másból.
- Téged feltölt egy-egy előadás?
Sokszor igen, de hát nagyon fárasztó. Szóval tényleg sport. Fizikailag és szellemileg is fárasztó. Van, amikor a nézők energiái segítségünkre vannak és akkor könnyebb. Biztos tapasztaltad már nézőként, hogy azt érzed a melletted ülő emberek pont azt gondolták, mint te, ugyanabban a pillanatban. Ezek tényleg csak pillanatok, de ha sikerül ezt elérni, egy csokorba ölelni az összes nézőt az nagyon jó érzés. Olyankor úgy érzem, hogy egy emberré válnak, és velem együtt gondolkodnak, az felemelő.
Bach Kata és Józan László az Anna Karenina című előadásban / Fotó: Juhász Éva
- Az Anna Kareninánál mit éreztél? Mennyire megterhelő lelkileg számodra az ő karakterének megformálása?
Folyamatosan oroszokat játszottam az elmúlt években, Dosztojevszkijt, Tolsztojt. Kemény világ, de én nagyon szerettem mindegyiket. Engem nem nyomaszt, inkább lenyűgöz, hogy mennyire le tudták írni az ember működését. Lenyűgöző ez a fajta realizmus, hogy pszichológiailag ennyire pontosan meg tudták írni a figuráikat. Vonzó ezeknek a figuráknak a törékenysége és az intelligenciája.
- Ez a nő, akit megformálsz számomra erős és van egyfajta belső tartása, közben pedig olyan, mint egy porcelánbaba, sérülékeny és törékeny. Benned mennyire van meg ez a fajta kettősség?
Én ilyen vagyok (nevet). Bennem az a kettősség van, hogy általában azt hiszik rólam, hogy magabiztos, határozott ember vagyok, pedig belül tele vagyok kétellyel, önbizalomhiánnyal. József mindig mondja, hogy sokkal jobban értenének engem mások, ha több rálátást engednék arra, ami belül zajlik. Kevés embert engedek magamhoz igazán közel. Ritkán vagyok magabiztos. Amikor próbálok, akkor például annak érzem magam.
Bach Kata az Anna Karenina című előadásban / Fotó: Juhász Éva
- Miért pont a próbákon vagy a legmagabiztosabb, miért nem az előadásokon?
Nem tudom, a próbákon valahogy egyértelművé válik, hogy én ehhez értek. Az előadás már több tényezős dolog. Az ott már egy labilisabb helyzet, hogy aznap én milyen állapotban vagyok, hogy a kollégáim milyen állapotban vannak, a nézők milyenek, hányan vannak, milyen az alaphangulat. Én azóta nem játszottam mióta az SZFE ügy van, de az összes ilyen aktuális botrány, ügy mindig egy kicsikét belekerül az előadásokba. Bármennyire furcsán hangzik, de a színészetnek az alkotás része valójában a próbafolyamat alatt történik meg. Az előadáson, te már, mint előadóművész vagy jelen és csak prezentálod azt, amit másfél hónap alatt alkottál. Ha az a másfél hónap rossz élmény, akkor az abból születő előadás is rossz élmény lesz és akkor még negyvenszer, vagy ötvenszer el kell játszanod azt, ami egy rossz időszakra emlékeztet. Úgy érzem, ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Akkor ezek szerint a színjátszás ebből a szempontból is hasonló a sporthoz…
Igen. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is át kell lépni a korlátaidat. Sosem látod magad kívülről, a rendező ebben segít, és neked együtt kell vele működni. Rengetegszer van olyan helyzet, amikor a rendezőnek őszintén meg kell mondania, hogy az, amit éppen kipróbáltál, nem jó, sokszor kifigurázzák, amit csináltál, mert épp az a legszemléletesebb. Ezeken nagyon jót lehet nevetni, ha megvan a bizalmi viszony. De nem mindenki méri ezt fel jól, viszont megsértődni nem lehet, hiszen mindenki csak a munkáját végzi. Ez egy nagyon nehéz emberi helyzet. Könyörtelenül őszintének kell lennem magamhoz, főleg, ha én épp belülről jónak éreztem, amit csinálok. Ismernem kell magam, kontrollálnom kell magam, hiszen nem vehetek mindent a lelkemre. Rugalmas lélek kell ehhez, és alázat, hogy mindig csak azt értsem meg a visszajelzésből, hogy merre kell tovább haladnom.
- Az elmúlt években is sok nehézséggel kellett szembenéznetek a Vígszínházban…
Volt egy Marton ügy, volt egy Eszenyi botrány. Az SZFE-vel a sorozatos politikai ügyek is meg lettek koronázva. Testközelből végignézni akár csak egy nagyobb szakmabeli konfliktust is nagyon nyomasztó. Elfáradtam ebben. Hullanak a fejek, és senkinek a vérét nem nézem szívesen. Ha erre gondolok, elmegy a kedvem az egésztől, mert szakmabeli emberek csinálják egymással. Amikor márciusban leálltunk a vírus miatt épp mindenki a Vígszínház igazgatóváltásával volt elfoglalva, olyan üzeneteket és kommenteket kaptam a közösségi médián keresztül, amik nagyon rosszul estek és bevallom fenyegetve éreztem magam. Ennek hatására csökkentettem internetes felületeimet. A karantén alatt szinte mindenki a virtuális valóságba menekült, az elején én is, aztán átgondoltan lecsökkentettem a híreket, értesítéseket, reklámokat, törekedve arra, hogy csak munkára és tanulásra használjam az internetet. Ez így maradt és jól esik. Úgy éreztem felesleges információk tömkelegét kapom meg egy nap alatt. Minek?
Pifkó Szera
