Bacsa Ildikó színésznő, pályája kezdete óta aktívan részt vesz minden olyan kezdeményezésben, ami segíthet közelebb hozni a nézőkhöz a színházat vagy a filmet, legyen szó egy új előadás, vizsgafilm létrehozásáról, vagy egy társulat megalakulásáról.
Fotó: Wohlmuth Klaudia
- Az Uránia Filmszínházban nemrég mutattak be két olyan vizsgafilmet is, melyben szerepeltél. Milyen volt a fiatal, ambiciózus filmrendezőkkel dolgozni?
Szerintem a filmrendezőkben mindegyikben benne van a tűz, és az operatőrökben is, csak a különbség az, hogy a többfilmes rendezők már tapasztaltabbak, szakmailag többet tudnak azoknál, akik vizsgafilmet csinálnak. Ha egy fiatal rendezővel dolgozol, akkor az ő elképzelése esetlegesen modernebb, vagy valami újat akar belehozni, amiben nagyon jó részt venni. Nagyrészt támaszkodik a profi színészek tapasztalatára, ez nagy segítség, már csak azért is mert, aki már több filmben meg sorozatban részt vett, tudja, hogy a kamera előtt hogyan kell létezni, játszani. Számomra nagy élmény jelent, ha fiatal rendezővel dolgozhatok, mert a gondolatai és a fantáziája elindítanak egy új irányba, csak nyitottnak kell lenni erre. Mindig egy friss gondolkodást hoz, ezáltal a színész sem porosodik be. Szeretek nyitott lenni az új gondolatokra.
- A Budapesti Kamaraszínházban tíz évig voltál társulati tag. Mit jelentett ez számodra? Hogyan élted meg azt az időszakot?
A Budapesti Kamara társulata akkoriban három helyen játszott. Két kisebb játszóhely volt, az Asbóth utcában: a Shure és az Ericsson, valamint egy nagyobb a Nagymező utcában, a Tivoli. Nagyon szeretett a társulat együtt játszani, és ez plusz energiát adott nekünk is és a nézőknek is. Az előadásoknál 95%-ban működött a lelkesedés, meg az, hogy együtt hozhattunk létre valami jó dolgot. A tér nagyon meghatározó volt. A lényeg az volt, hogy tudjunk valamit a nézőkkel közölni, hogy érezzük, szeretik és hatással van rájuk a darab.
- Hiányzik a társulati lét?
Hiányzik, csak ma már másról szól az élet. Nagyon kevés társulat van, és az is inkább csak vidéken, Budapesten alig. Azonban vannak olyan színházak, mint például a Játékszín, ahol megvan a társulati lét érzése, nagyon jó a hangulat, és a társaság is. Csomó olyan ember van ott, akikkel már amúgy is jó viszonyunk volt, és dolgoztunk együtt a Budapesti Kamaraszínházban is. Alapjában véve én a társulati színházat szeretem. Mi abban a struktúrában nőttünk fel, amikor kijöttünk a főiskoláról. Akkor társulatok voltak és el lehetett menni ide-oda-amoda. Most Vácon akarnak majd társulatot létrehozni, ott egy darabban fogok az évad második felében játszani, a Tanulmány a nőkről című zenés vígjátékban, Kis Domonkos Márk rendezésében. Az előadás a salgótarjáni Zenthe Ferenc és a Soproni Színház kooprodukciójában készül.
- Februárban mutatjátok be Agatha Christietől a Vád tanúját a Játékszínben...
Igen, most kezdjük majd próbálni. Elég érdekes lesz számomra ez a próbafolyamat és előadás, mert több mint huszonhét év után játszom újra Kern Andrással, akivel a Vígszínházban a Játszd újra Samban találkoztunk utoljára színpadon.
Fotó: Juhász G. Tamás
- Látni, hogy már a pályád kezdete óta, minden kezdődő dologban, új kezdeményezésben szívesen veszel részt…
Igen, ilyen például Esztergomban is a Babits Mihály Színház, ahol csináltunk már jó pár produkciót, Kaj Ádám társulatvezetővel. Ez egy kezdő színház, két éve létezik és nagyon szeretnénk a város kulturális életét színesíteni jelenlétünkkel. Bízunk az önkormányzat támogatásában is céljaink eléréséhez. Nagyon szívesen veszek részt friss kezdeményezésekben, csak jó lenne, ha ezek egy idő után stabillá fejlődnének. Volt egy nagyon kedves munkám, egy dán darab a Két magas nő, meg ő, amit Botos Éva rendezett, s én fordítottam. Pályáztunk, az RS9 Színház befogadta az előadást, aztán meghívták a debreceni Csokonai Színházba nyolc előadásra. Akkor éreztem meg azt, hogy mennyire összetett a színház.
- Mennyi idő telt el az ötlettől a megvalósításig?
Majdnem egy év eltelt, mire el tudtunk kezdeni próbálni, és a következő év májusában tudtuk bemutatni, mert az RS9 Színháznak már volt egy kész műsorterve. Hiszek a befektetett munkában és energiában, annak mindig van látszatja.
- Tudni lehet rólad, hogy futsz is. Ennek a sportnak az irányába is ez a szemlélet vitt? Mi az, amiért pont a futásban találtad meg az örömöt és a kikapcsolódást?
Imádom ezt a sportot, hét éves korom óta űzöm. Nekem nem volt elhatározás, hogy na most akkor elkezdek futni, mert lényegében soha sem volt olyan, hogy nem futottam. Tény, hogy nagyon sok stresszt levezet. Ha három - négy napig nem futok, akkor már rosszul érzem magam, az nekem már nem jó, ideges vagyok. Azt látom, hogy a maraton is olyan, mint egy hathetes próbaidőszak, vagy az élet, hogy vannak jobb, meg rosszabb szakaszai, de nagyon sok energiát ad és ezért nem fáradok el annyira a mindennapokban, legyen szó az otthoni dolgokról, vagy a színházról.
- Akkor mondhatjuk, hogy a futás és a színház között van kapcsolódási pont…
Én találok. Ami nagyon jó, az a „Fut a színház” program. Lévay Vikivel és a nővérével futottunk hárman. Az is olyan kicsit, hogy összehozza a társulatot, vagy az embereket. Ugyanúgy, mint a színházban a közös produkció. Az emberek egymásra vannak utalva, így épül fel egy előadás, ugyanúgy, mint egy váltófutásánál. De ugyanígy éreztem magam akkor, amikor az Esztergomi Futóművek Egyesülettel körbefutottuk a Balatont, az Ultrabalatonon. Az valami csodálatos volt. Egymásért futottunk, szívből.
- A színházat is így kell csinálni, szívből és csapatban…
Mi azt tanultuk a főiskolán, hogy van egy alázat a munkánk felé, és ugyanezt az alázatot meg kell adni a másiknak is, mert ő is azt akarja, hogy egy produkció sikeres legyen. A tisztelet a mi munkánkban is nagyon fontos dolog, a kellékes, az ügyelő, az öltöztető és minden kollégánk munkáját tisztelni, kell. Ez csapatmunka.
Pifkó Szera
