Adott egy igazán összetett személyiség és hozzá egy olyan pálya, ahol ennek a nem hétköznapi személyiségnek tere és lehetősége van arra, hogy a zene, mozdulatok, gesztusok által őszintén vallhasson magáról, akár ezer ember előtt is. A Vígszínház Junior Príma-díjas tagjával, Zoltán Áronnal beszélgettem.
Fotó: Dömölky Dániel
- Ebben az évadban is látható a Vígszínház, Házi Színpadán Kelet-nyugati pályaudvar címmel az a Cseh Tamás est, melyet kollégáiddal, Orosz Ákossal és Tóth Andrással adtok elő. Mi az, ami Cseh Tamás személyében, előadásmódjában a Bereményi Géza által írt dalszövegekben megragadott téged?
Cseh Tamás és Bereményi Géza munkáival találkozni nekem egyfajta identitáserősítést jelentett. Én Pesten születtem, itt nőttem fel, ide jártam iskolába, és ki sem mozdultam innen hosszabb időre, amíg szakmai gyakorlatra Miskolcra nem szerződtem. Egészen addig csak Pesthez kötődtem, de mégis ott, Miskolcon értettem meg igazán, hogy ez mit jelent. És akkor, ott kezdtem el foglalkozni a Frontátvonulás című albummal, amiből Tóth András és Tóth Jankó osztálytársaimmal, valamint két zenészbarátunkkal bemutattunk egy előadást, az volt a diplomamunkánk, a későbbi Kelet-nyugati pályaudvar elődje. Arra jöttem rá akkor, hogy számomra a Cseh-Bereményi páros tudta a leghitelesebben megfogalmazni, mit is jelent pestinek lenni. Mi az a koszos, szürke, kizsigerelt de mégis reménnyel és álmokkal teli pesti öntudat. Ez volt az elsődleges, ami megfogott bennük, ezért kezdtem el ezzel az anyaggal foglalkozni. És amikor elmélyedtem a munkában, egy különleges előadásmóddal találtam szembe magam, egy olyan énekmondási technikával, amitől képzett zenészkollegáim zöme falra mászik. Számomra színészként viszont óriási tanulság. Egy Cseh Tamás-dal előadásában fokozottan tetten érhető, hogy egy színész mennyire tud jelen lenni az éneklésében. Nagyon jó tananyag. Fiatal színészként az ő dalaikkal foglalkozni nagyon hasznos. Arra tanít, hogyan lehet helyes prozódiával, saját hangon, szabadon fogalmazni éneklés közben.
- Hol és mikor találkoztál ezekkel a dalokkal először?
Tizenegynéhány éves koromban szüleim polcán találtam egy Levél nővéremnek bakelitlemezt, aminek először azért örültem meg, mert valami nagyon más volt, mint amit addig a zene jelentett számomra. Egészen sokáig csak komolyzenét hallottam otthon is, és a koncerteken is, ahová jártunk. Ez volt az első könnyűzenei élményem a Pink Floyd The Wall és a Kaláka A pelikán albuma mellett. A derű, a nyitottság, a felhőtlen irónia és a magas fokú önreflexió, ami ezekben az anyagokban olyan különleges, azonnal szívembe lopta magát. Akkor még nem értettem, hogy mit jelent virágnyelven egy-egy szöveg, csak élveztem azt a fajta fanyar humort, és az egyszerre dekadens és életigenlő kettősséget, ami ezekből a zenékből árad.
- Ezek szerint, te tudatosan ki akartál törni ebből a klasszikus zenei világból?
Igen. Volt, hogy ki akartam törni. Magányosnak éreztem magam, nehezen tudtam kapcsolódni a velem egykorúakkal. Kicsit azt is okoltam, hogy ők más zenét hallgatnak, mint én. Az élet más területein is az volt az érzésem, hogy én egészen másképp tapasztalom meg a dolgokat, mint a környezetemben élők. Ez egyrészről jelentett egy szembenállást, aminek volt árnyoldala is: sokat voltam egyedül, másrészről viszont egy olyan sajátos lelkivilág épült föl bennem, ami most rengeteg ihletet ad nekem az alkotómunkához. Persze ezt nem éltem meg mindig ilyen jól. Sokszor okozott bennem megfelelési kényszert, hogy márpedig muszáj tartani a tempót a környezettel, de ahogy a könnyűzenében nagyon sokáig csak Cseh Tamásig meg a Pink Floydig jutottam el, az élet többi részén is jellemző volt rám egy szemlélődő, fontolva haladás. Ez a fajta szemlélődés a mai napig megmaradt, de most már tudom, hogy mire jó. Tizennégy évesként hátrányként éltem meg, huszonnyolc évesként csak a pozitív oldalát tudom hangsúlyozni, tehát megérte.
Fotó: Juhász Éva
- Aki ennyi gátlással küzdött mint te, hogy került mégis a színpadra, ahol viszont az érzéseidből kell építkezni, megmutatni ezeket egy más személyiség, szerep által?
Pont azért kerültem színpadra, mert ennyi gátlással küzdök. Minden egyes gátlás, amit meglépek a színpadra lépés során, akkora energiát ad, amekkorát egy gátlástalan ember elképzelni sem tud. Kiválóan lehet belőlük építkezni. Beszéltem már arról a lelkivilágról, ami gyermekkorom óta fejlődik bennem, amiből szintén sokat tudok meríteni, és ami szerencsére elég jó alapanyagnak bizonyult eddig.
- Számos hangszeren játszol, számodra melyik az, amelyikkel leginkább ki tudod fejezni a benned rejlő érzelmeket és gondolatokat?
Talán a kaval, ami egy moldvai fúvós hangszer, nagyon speciális hangsorral és hangszínnel. Egyszerre könnyű és nehéz rajta játszani, mert azáltal, hogy ennyire speciális, azonnal izgalmas hang jön ki belőle, egy hangot fújogatva is varázslatos ereje van. Később jön az izgalom, hogy éppen azért, mert annyira speciális a hangsora, igencsak bonyolult rajta ismert dallamokat játszani. Olyan dallamok szólalnak meg rajta igazán szépen, amik semmilyen más hangszeren nem adhatók vissza.
- Van időd arra, hogy hangszeren játssz?
Van, mert minden második produkciómban van valami zenélni való, de ha épp nem olyat próbálok, akkor is bevállalok egy koncertet, amire készülni kell. Tehát már nem a saját szórakoztatásomra, vagy kényem-kedvem szerint veszem elő a hangszereket, hanem céllal és munka szempontjából, de azért nem telik el úgy hét, hogy ne gyakoroljak valamelyiken.
- Tudni lehet rólad, hogy te is olyan típus vagy, aki szinte egyfolytában tevékenykedik, viszont gondolom neked is vannak olyan pillanataid, amikor a szervezeted jelez, hogy pihenni kéne. Mi az, amivel az idegrendszeredet pihentetni tudod?
Azért nehéz ezt megmondani, mert nincsenek ilyen általános praktikáim, mert a pihenős tevékenységeimnek pont az a lényege, hogy valami olyasmit csinálok, ami még nem volt, valami újdonságot. Megismerkedni egy új emberrel, elolvasni egy új könyvet, kimenni kirándulni egy olyan helyre, ahol még nem jártam, ezek kapcsolnak ki a leginkább, meg az utazás, ami egy ideje kulcsfontosságúvá vált számomra ilyen szempontból. Az elmúlt másfél évben kezdtem el azt, hogy amint van egy szabad hétvégém, rákeresek arra, hogy milyen last minute repülőjeggyel hova lehet elutazni, és útra kelek. Ezek nagyon olcsó utazások, egy táskával, fapaddal, diákszálláson megszállva, tényleg fillérekből. Ez kikapacsol.
Szoktam olvasni, mostanában inkább tudományos szövegeket, mert közben csinálom a Doktori Iskolát, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, úgyhogy most éppen nyelvészeti munkákat olvasok, meg verseket, amikkel foglalkozom. Igyekszem olvasni, nem mondom, hogy túl sok időm van rá, meg ugyanannyit kell írnom is, mint olvasnom, úgyhogy a szabadon maradt időmet a kettő között felezem meg.
- Meg a koncertek között, amik nyilván feltöltenek energiával…
A GRUND - vígszínházi fiúzenekarral már jó pár koncertet tudunk magunk mögött, rengeteg helyen megfordultunk országszerte. Ezek a koncertek számomra sokkal többet jelentenek, mint puszta zenélés. Valójában itt a közös lélegzés kerül előtérbe, ami hihetetlen felszabadító és rengeteg energiát ad nekünk is, és ahogy látom, a közönségnek is. Ezt néha akadályozza, ha olyan helyszínen játszunk, ahol kifejezetten csak a zenehallgatásra korlátozódnak a közönség lehetőségei. Ezért jobban örülünk annak, ha olykor-olykor tánctér előtt játszunk. Persze a koncertjeink nagy részét színháztermekben tartjuk, mert színházi zenekar vagyunk.
Fotó: Gál Bereniké
- Milyen munkák és feladatok várnak rád ebben az évadban?
Elkezdtük játszani A nagy Gatsbyt a Vígszínházban, ami annyira új még, hogy folyton meglepetéseket tud okozni. Képlékeny, ami miatt különleges élmény benne részt venni. Nemsokára bemutatjuk az Anna Kareninát is a Pesti Színházban, amiben egy olyan szerepet, feladatot kaptam, ami nagyon más, mint a korábbi munkáim, izgalmas kihívás. Úgy érzem, hogy már az első hetekben nagyon sokat tanultam belőle. Utána egy picit pihenek, annak is örülök. Kicsit több időm lesz a Doktori Iskolás feladataimra, olvasni fogok, saját projekteket csinálni. Elkezdtem egy verselőadás előkészítését egy kis csapattal Weöres Sándor verseiből, valamint újra játszani fogjuk a Bethlen Téri Színházban két éve bemutatott Szívlapát - részvételi versszínház című előadásunkat Igó Évával. Utazunk vele külföldre is, és sok diákot fogunk vendégül látni a játékos foglalkozással egybekötött előadásunkon.
- Ez biztos könnyű lesz, hiszen a vers az, amivel minden korosztály, többek között a diákok lelkéhez is meg lehet találni az utat.
Nem egyértelműen, azért sokszor meg kell vele szenvedni. Nagyon eltávolodtunk a költői szövegek igazi, mély megértésétől. Ezen dolgozom, hogy hogyan lehet ezt megkönnyíteni. Egyre inkább haladunk afelé, hogy pusztán csak materialisztikus gondolkodás jellemezze a hétköznapjainkat, egyre ritkábban találkozunk olyan helyzetekkel, amikben költői módon, picit kiszakadva a reális világból, meg tudjuk fogalmazni azokat a lelki vagy szellemi tartalmakat, amik a test és a racionális gondolkodás mögött megbújnak mindenkiben.
Fotó: Juhász Éva
- Szerinted nincs belső késztetése a fiataloknak arra, hogy mélyére tekintsenek a dolgoknak, akár egy vers által?
Nem csak a fiatalokról van szó ez esetben, hanem mindenkiről, aki hagyja akár csak egy-egy napig is elhitetni magával, hogy nincs szüksége szellemi életet élni. A látszólagos felszabadultság felszínessé válik, és elveszítjük azt a nyelvet, amin a felszín alatt rejlő tartalmakról tudunk beszélni. Látszólag minden megvásárolható és minden elérhető, és akkora a választék, hogy egy egész életet el lehet tölteni azzal, hogy kész dolgok között válogatunk, miközben nem vesszük észre, hogy a valódi feladatunk emberként nem a külsőségek megteremtésében rejlik, hanem az emberi voltunk, létezésünk céljának megfejtésében. Vannak olyan témák, amiken ezt a fajta felszínességet mérni lehet, ilyen például a halálról való beszélgetés. Hogy rosszul érzem-e magam, ha szóba kerül a halál. Elkezdek-e izzadni, és inkább kimegyek-e, mert nem akarok részt venni abban a beszélgetésben, vagy készen állok arra, hogy az aktuális életkoromnak megfelelő módon, egy olyan álláspontot megfogalmazzak, amire ebben a témában eddigi életem során jutottam. Sok más hasonló erejű tabu létezik, de talán ez az egyik legszélsőségesebb. Most nekem ez azért közeli, mert nemrég halt meg a mesterem, Marton László. Ráadásul pont egy olyan szerepet próbálok, amiben haldoklok és meg is halok, és mivel ez egy ikonikus halál, nem tudom megkerülni, hogy jobban belemenjek ennek a filozófiájába és tanulmányozásába. Itt nem biológiai halálról van szó. Arról, hogy elsősorban Tolsztoj, utána Roman Polák, a rendezőnk, aki egyúttal az átirat szerzője is, és végül, de nem utolsó sorban én magam hogyan gondolkodom arról, hogy mi történik a halál pillanatában. És mi történik utána. Ez az anyag ezt a témát materialista és idealista szemszögből is körbejárja. Olyan módon kell visszaadni ezt a színpadon, hogy erről és arról az oldalról is meg legyen közelítve. Tudom, hogy nagyon sokan ettől zavarba jönnek, leblokkolnak. Azt gondolom, ez azért lehet, mert úgy teszünk, mintha mindent tudnánk, és mindenről véleményt formálunk, mindent kommentálunk, csakhogy közben olyan ügyesen kerülünk ki bizonyos kérdéseket, hogy sokszor mi magunk sem vesszük észre.
Pifkó Szera
