Lévay Viktória színésznővel a Játékszínben találkoztam, ahol a színházi munka sajátosságairól, örömeiről, esetleges nehézségeiről, valamint a jövő évad terveiről beszélgettünk.
Fotó: Juhász G. Tamás
- Beszélgetésünkre egy edzőteremből érkeztél. Milyen sporttal tartod magadat kondícióban?
Számomra az a sport, amikor az ember rendszeresen eljár legalább heti háromszor mozogni. Sajnos nekem nem sikerül ezt betartanom, mert az időbeosztásom és az élet más tempót diktál, de szeretek és szoktam futni, valamint nemrégiben rátaláltam az infrabiciklire. Alapvetően nem hiszek az éppen felkapott, csodát ígérő sporteszközökben. Inkább a futásban, meg a munkában hiszek, szerintem akkor lehet fogyni vagy formában maradni, ha azért megdolgozunk. De az is igaz, hogy eljön az a kor az ember életében, amikor megpróbálja a különböző technikai lehetőségeket mégiscsak igénybe venni. Van egy nagyon kedves barátom, Tomán Szabina, aki diétás programmal foglalkozik és segít abban is, hogy a legújabb gépek segítségével, hogyan hozzák ki magukból a hölgyek a legtöbbet. Így már a Legénybúcsú bemutatója előtt, a próbafolyamat kezdetén elkezdtem infrabiciklizni, hogy formába hozzam magam, mert mégiscsak egy szál kombinéban szaladgálok a színpadon, két igen csinos kolléganővel - Bálizs Anettel és Kovács Gyopárral.
Legénybúcsú / Fotó: Juhász G. Tamás
- A színházi munka és a sport ezek szerint nagyon kiegészíti egymást, valamint mindkettő maximális koncentrációt igényel…
Abszolút. A sport, a tánc és a színház sok szempontból hasonlítanak egymásra, és mindenképpen előnyére válik valakinek a színpadon, ha előtte sportolt, vagy táncolt. Mégis azt kell mondjam, hogy a legcsibészebb szakma a színészet, mert ott sok mindent meg lehet úszni. A táncosnak muszáj éveken át képezni a testét ahhoz, hogy megtudja azt csinálni, amit a koreográfus kér. A sportolónak muszáj nap mint nap edzeni, ahhoz hogy meglegyen a kívánt eredmény… A színésztől nem várja senki, hogy nap mint nap trenírozza magát azért, hogy aztán este jól tudjon játszani. Pedig lenne mit fejlődnünk nekünk is, végig a pályánk során, mint a japán No színészek - akik egy életen át készülnek egy szerepkörre, sőt ha jól emlékszem, apáról fiúra is szállnak a szerepkörök. Talán kicsit romantikus felfogás, de mondtam, én hiszek a munkában! Hiszek az ének órákban, a beszéd órákban, a sportolásban, abban hogy egy színésznek sokoldalúnak és rendkívül rugalmasnak kell lennie! Nem csak fizikálisan, de mentálisan is felkészültnek kell lennünk ahhoz, hogy ép ésszel kibírjuk azt az idegállapotot, amit estéről estére átélünk héttől tízig. Kell a mentális felkészültség a siker és a kudarc elviseléséhez, a kritika elfogadásához is. Ez egy összetett dolog, ami nagyrészt tanulható. Nyilván kell hozzá a tehetség is, az a bizonyos szikra is, bár számomra a tehetség egy komplexebb fogalom, legalábbis ami a színházat illeti. Úgy értem, hiába játszik valaki fantasztikusan, ha utána be kell rúgnia a színész büfében, hogy elviselje a feszültséget… A tehetséggel tudni kell jól sáfárkodni, az az igazi művészet.
- Említetted, hogy a színházi próbafolyamat kötött. Ettől mennyire válik számodra fárasztóvá, esetleg megterhelővé egy-egy ilyen időszak?
Szellemi felüdülésnek érzek minden egyes új alkalmat, amikor új emberekkel találkozom, új gondolatmenetekkel, még ha esetleg az a gondolatmenet nem is annyira tetszik, de már maga az, hogy másképpen néz valaki a világra, azt végig gondolni, abba egy kicsit belehelyezkedni, azt gondolom izgalmas dolog.
- Az előadás műfaja mennyiben befolyásolja ezt a szemléletet?
A színjátszás szempontjából teljesen mindegy, hogy mit játszik az ember, a feladat mindig ugyanaz: az adott karaktert a legjobb tudásom szerint és beleélő képességem szerint megformálni. Ha például komédiát játszom, az nem jelenti azt, hogy nem kell ugyanúgy őszintén és igazul csinálnom. Ilyen szempontból szerintem nincs különbség dráma és vígjáték között, és koncentráció szempontjából sem. Vegyük például a 39 lépcsőfokot, ami annak ellenére hogy alapvetően vicces, baromira fárasztó, mert olyan zenei jelekre kell dolgozni, aminél rendkívüli módon kell koncentrálni. Ott nincs olyan, hogy egy pillanattal később szólalok meg, mert ma így érzem. Sokkal komolyabb odafigyelést igényel. Ha úgy tekintünk a színészetre, mint egy szakmára (csupa nagybetűvel), akkor egyik típusú előadásnak sem lenne szabad megviselnie sem jobban, sem kevésbé. Márpedig erre úgy kell tekinteni - a legjobb értelemben! -, mert akkor tud az ember élete végéig színész maradni, ha nem így tesz, bele fog rokkanni.
39 lépcsőfok / Fotó: Juhász G. Tamás
- Számos olyan helyzet van, amikor a néző egy pillanat alatt fogalmaz meg negatív kritikát egy előadás kapcsán. Szerinted mennyit változtatna ezen az, hogyha tudja, milyen komoly munka folyik a kulisszák mögött?
A Színházak Éjszakáján az érdeklődők el tudnak jönni és egy kicsit bele tudnak lesni abba, hogy mi zajlik hátul, a kulisszák mögött, és hogy milyen feladatai vannak egy színésznek. Mi sem tudjuk, hogy egy hivatalnoknak - azon kívül, hogy az ablakban nekünk ingerülten odaszól, mert már nyolcvanhatodikok vagyunk aznap - mennyi minden máson kellett keresztül mennie. Ezt csak feltételezni tudjuk, ha van egy kis beleérző képességünk. Nekünk, azt hiszem, nem szabad azzal foglalkozni, hogy a nézők tudják-e, hogy egy-egy szereppel mennyit küzdöttünk vagy szenvedtünk. A közönségnek nem feladata tisztában lenni a színészet nehézségeivel. Sőt! Akkor csináljuk jól, ha baromi könnyűnek és egyszerűnek látszik minden; ha a néző a történettel van elfoglalva, ami - jó esetben, ha ügyesek vagyunk - magával ragadja.
- A jövő évadban milyen feladatok várnak rád?
Ha minden igaz, nagyon jó feladatok várnak rám, illetve ránk itt a Játékszínben! Elsőként a Teljesen idegenek, melyet először mi adaptálunk színpadra Magyarországon, Czukor Balázs rendezésében. Aztán következik Agatha Christie A vád tanúja című krimije, Kern Andrással a főszerepben! Az előző évad nem volt könnyű, a támogatási rendszer átalakítása miatt. De azt gondolom, hogy amikor ilyen nehézségek elé állít az élet, akkor azzal dolga van az embernek, és nem sopánkodni kell, hanem előre nézni és a megoldásokat keresni. Azt tudom, és rendkívül büszke vagyok arra, hogy ez egy nagyon jó színház, magas színvonalon szórakoztató, jó előadásokkal. Estéről estére azt látom, hogy a közönség várakozással telve ül be és felszabadultan távozik egy-egy előadás után. Ma már - hála a Játékszínnek - hiszek abban a két gondolatban, amit két nagyon bölcs ember mondott nekem. Egyikőjük azt mondta, hogy mi, színészek lélekdoktorok vagyunk; másikójuk pedig azt, hogy a színház egy rendkívül különleges hely, különleges energiákkal - már-már tényleg, mint egy templom… Mindketten azt akarták, hogy legyek mindig büszke arra, hogy esténként, néhány órára megszabadítom az embereket a gondjaiktól, és lehetőséget adok nekik feltöltődni, hogy aztán újult erővel, pozitívan vethessék bele magukat a hétköznapi életbe.
Pifkó Szera
