Amikor először találkoztam Józan Lászlóval, a Vígszínház Junior Prima díjas színművészével, már akkor is minden mondatából, szavából érződött, hogy számára színpadon lenni, játszani mindig ünnep. Bár november óta nem léphetett színpadra, a Rózsavölgyi Szalon „Mi jár a fejedben?” című online műsorában mégis egy „új szerepben”, mint műsorvezető próbálhatta ki magát. Így stílusosan nem is kezdhettem mással a beszélgetésünket, mint ezzel a kérdéssel:
Fotó: Puska Judit
Hogy mikor léphetek újra színpadra. Úgy voltam vele, hogy talán március-április környékén már ismét játszhatok, de azt érzem, ez egyre tolódik. Elsősorban az jár a fejemben most, hogy mikor kapom vissza azokat a szerepeket, amelyekben jól érzem magam, és amelyek estéről estére boldoggá és kiegyensúlyozottá tettek.
- Most nem vagy boldog és kiegyensúlyozott?
De! Hiszen ebben a helyzetben is forgathatok. Csak a színház már nagyon hiányzik. Múlt év márciusa óta próbálom optimistán nézni a dolgokat. Nem szabad belehajtani magunkat egy rossz gondolatmenetbe, amelyből nehezen tudunk kijönni. Meg kell próbálni józan ésszel gondolkodni a második járványhullám közepe táján is.
- Te egyébként egy elég optimista ember benyomását kelted…
Abszolút optimista vagyok, bár ez pár évvel ezelőtt még nem így volt. Akkor még nem feltétlenül kerestem valami jót is a rosszban. Az ember mindig kap pofonokat. Nincs olyan, hogy valakit mindig megkímélnek a rossz dolgok, de a tapasztalatokkal tovább kell lépni. Ezt az elmúlt egy-két évben tanultam meg, hogyan kell lerázni a rossz energiákat. Mindig előtérben kell lenni öt-hat célnak. Ebben a nehéz koronavírusos időszakban is muszáj előre menni. El kell fogadni, hogy az élet sokszor ad és sokszor elvesz, de amikor elvesz, akkor is arra kell gondolni, hogy majd jön a változás.
- A színházi világ sok pofont rejt magában?
Sokat. Ami nem baj. Állni kell az ütéseket, hogy azután még több pozitív élmény érjen. Ebben a szakmában – persze másban is – folyamatos stresszhelyzetnek vagyunk kitéve. Egy új bemutatónál mindig be kell bizonyítani, hogy helyed van a pályán. Nem minden szerepben sikeres az ember, nem minden szerepében szereti a közönség. Az elmúlt tizenöt év tapasztalata – mióta a pályán vagyok – nekem azt mutatja, hogy nem szabad megragadni az éppen aktuális sikerben, bukásban, mert mindig jön egy új feladat. De hát a színház mégiscsak varázslatos hely. Az emlékeimben nagyon élénken él, hogy amikor gyerekként először voltam színházba, fölvettem az ünneplőruhámat, mert színházban lenni ünnep. Színházat csinálni is ünnep. Ez a varázs az adott pillanatban születik meg, amit már se a nézőtől, se a színésztől nem lehet elvenni, vagy nem szabad elvenni. Nyilván a jelenlegi helyzetben az online streamelés egy trendi dolog. Örülök, hogy a technikával lehetővé vált ez, de azt is gondolom, ha vége van ennek a borzalmas időszaknak, az emberek vágynak majd színházba, mert a varázspillanat csak ott születik meg.
- Melyik volt az az előadás amiben utoljára színpadra léptél?
Az Idegenek a vonaton a Rózsavölgyi Szalonban. Ez egy új előadás. Nekem az volt az utolsó színházi pillanatom, élményem november elején. Azóta eltelt bő két hónap. A pandémia első időszakában sírtam, de örültem is. Az előző években nagyon sokat dolgoztam, fáradt voltam és örültem annak, hogy tudok pihenni, bár akkor csak egy hónappal számoltam. Olvasgattam, megnéztem rengeteg sorozatot, filmet, ami kimaradt addig, és jó volt, hogy egy kicsit tudtam magammal foglalkozni. Nekem mindig nagyon fontos az, hogy legyen egy pár nap egy évben, amikor például elmegyek nyaralni valahová messze. Próbálok mindig olyan helyekre utazni, ahol egy új kultúrát ismerhetek meg. Olyan városokat, épületeket nézhetek meg, amelyeket gyerekkoromban a nagy hollywoodi filmekben láttam. Nekem a mai napig egy csoda, ha ilyen helyeken járhatok. Amerikában háromszor voltam eddig, és nem tudtam betelni vele még a harmadik út után sem. Folyamatosan az van bennem, hogy vissza kell menni. Az utazásra szükségem van. A második hullámban kicsit már untam volna magam, ha nem forgatnék nap mint nap a Keresztanyu sorozatban.
New York, Brooklyn Bridge
- A november – decemberi időszakban indította útjára a Rózsavölgyi Szalon a „Mi jár a fejedben?” című online műsorát, melynek kollégáddal, Csiby Gergellyel ketten voltatok a műsorvezetői. Milyen élmény volt számodra a műsorvezetés?
Viszonylag sok mindent kipróbáltam eddig – sorozatokat, nagyjátékfilmet, dolgozhattam együtt Szabó Istvánnal –, de évek óta nagy vágyam volt a műsorvezetés. Úgy álltam neki a Rózsavölgyi szalonos műsornak, hogy én nem műsorvezető vagyok, hanem egy beszélgetőpartner, mivel nem tanultam ezt a szakmát. Műsorvezető barátaimtól, valamint a „Mi jár a fejedben?” szerkesztőjétől, Karácsony Ágnestől (a Rózsavölgyi Szalon sajtófőnöke; A Szerk.) is kaptam tanácsokat. Elképesztően nagy és fontos munka volt. Karácsony Ági mellett Dicső Dániel volt a műsor rendezője, akivel előtte színházban többször is dolgoztam már együtt. Ez egy jó időszak volt. Egy olyan csapat verbuválódott össze, akiket már évek óta ismerek és szeretek. Bízom abban, hogy tudjuk folytatni valamilyen formában...
A Rózsavölgyi Szalon "Mi jár a fejedben?" online műsorának karácsonyi adása
- Az anyaszínházadban, a Vígszínházban az elmúlt néhány év nem volt nyugodt. Mi az, amiért Te úgy érzed több mint tíz év után is, hogy maradnod kell?
Már a gyakorlati évemet is a Vígszínháznál töltöttem, majd az egyetem elvégzése után, 2009-ben egyből le is szerződtem. Nekem fontos, hogy legyen egy bázisom, egy színházi családom. Az elmúlt években többször megfordult a fejemben, hogy el kellene mennem, el kellene szerződnöm a Vígszínházból, de valami mindig ott tartott. Ebben közrejátszottak bizonyos szerepek, amiket nagyon szerettem, és a bizonytalanság is. Jelen pillanatban a színházi világ sem egy biztos pont. Engem az első pillanattól, ha bárhova is hívtak forgatni, például a Barátok köztbe, játszani más színházba, legyen az a Rózsavölgyi Szalon, az Átrium vagy a Pince Színház, elengedett a színházam. A szabadságérzetem ma is megvan társulati tagként.
Porogi Ádám és Józan László a Rózsavölgyi Szalon Idegenek a vonaton c. előadásában
Fotó: Kallus György
- Ha már a szabadságérzetről beszélgetünk, téged hogyan érintett a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye?
Ez egy nehéz téma. A művészet számomra a szabadságról szól. Nyilván vannak pontok, korlátok, amelyeken belül mozgok, de azért mégis megvan a szabadságom. Ha ezt a szabadságot még jobban korlátozni akarják, az már engem is zavar. Ezért is álltam őrt én is az SZFE-n. Az a legfőbb problémám, hogy nincs a fejemben egy megoldást jelentő mondat a helyzetre. Nagyon fontos az az öt év, hogy milyen mesterektől, szakemberektől tanulsz. Nekem volt egy nagy beszédhibám, amikor fölvettek az egyetemre. Selypítettem. Ságodi Gabriella volt a logopédusom. Ő azt mondta Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályfőnökeimnek, hogy adjanak neki két évet, helyre fogja tenni nálam. Így is lett. Szerintem ilyen szakemberekre van szükség, akik alapot adnak. Aztán lehet már művészkedni, de mindig kell egy bázis. A mestereimtől azt tanultam, ha sírnod kell, sírj, ha nevetni kell, nevess. Ezt lélekből kell megoldani, nem technikából. Nálunk ez volt a fő metodika. Saját emlékekből, tapasztalatból dolgozunk, ha ez megvan, onnantól már teljesen mindegy, hogy fejjel lefelé mondasz el egy monológot és közben zokogsz. Ha megvan az alap, már bármit lehet. Ha most lennék főiskolás, nagyon nagy bajban lennék, azt hiszem.
- Megvan benned ez a szabadságérzet a 2021-es év elején?
Én abban bízom, hogy a 2021-es év a járvány szempontjából szabadabb lesz. Remélem, most, hogy megvan a vakcina, az élet és a világ majd vissza tud állni normális keretek közé. Remélem azt is, hogy ebből az időszakból az emberiség magával visz egy újfajta létezést, gondolkodást. Talán szabadabb lesz ez az év, rendesen élhetjük az életünket, de kicsit átgondoltabban.
Pifkó Szera
