Egyediség és innováció, elsősorban ezek jellemzik Rofusz Kinga képi világát, legyen szó illusztrációról, vagy mozgóképről. De hogy hogyan kell elképzelni az innovációt az illusztrációnál, és mi adhat inspirációt egy - egy könyv képi világának megszületésénél, arra kerestük a választ.
- Az életedben nem az illusztrálás volt előbb, hanem az animáció…
Animációval kezdtem, amit az akkori Iparművészeti Főiskolán tanultam, a mai MOME-n. Akkor az volt a nagy szerelem, a másik pedig az illusztrálás, de az sokáig csak úgy távolról. Néha pályázgattam ide is oda is, és akkor bekerültem az Illusztrátorok Társaságába, s ennek köszönhetően nagyon sok kiállításon vehettem részt. Egy ilyen kiállításnak köszönhetően látta meg az egyik kiadó a munkámat és felkért az első könyv illusztrálására. Mostanra úgy érzem, hogy illusztrátorként tudom azt nyújtani, amit én tudok, ezt úgy értem, hogy a film készítésénél is addig éreztem jól magam, amíg egyszemélyes üzemként tudtam működni. Pályám elején szerencsém volt, mert amikor lediplomáztam, akkor a Pannónia Filmstúdióba kerültem egy olyan alkotócsoportba, ahol egyedi szerzői filmeket csináltam, melyeket egyedül festettem végig. Az nekem nagyon jó volt, mert tényleg addig készítettem egy filmet, amíg azt éreztem, hogy az olyan lesz, amilyet szerettem volna. Most a könyvnél érzem ezt. Csinálok azóta is filmet, de az nekem nehezebb, hogy rendezőként kiadom a munkát, majd esetleg tízszer visszaadom, mert nem olyan, amilyet én elképzeltem. Ilyenkor még én sem tudom pontosan, hogy hogyan nézzen ki, akkor nem várhatom el mástól, hogy tudja. A könyv az, amiben most azt érzem, hogy nagyon a helyemen vagyok, s ez az, amiért maximálisan felelősséget tudok vállalni.
- Ezek szerint az illusztrálás egy magányos műfaj?
Nem magányos, de biztos, hogy egyszemélyes. Persze alkalmazkodni kell a szöveghez, de alapvetően magányos, igen. Az a része, amit én csinálok, azt egyedül kell végigvinni, de nekem ez megy, én ezt szeretem.
- Ha jobban belegondolunk, akkor kis képek összességét adja a mozgókép, melyek önmagukban illusztrációként is megállnák a helyüket…
Igen, csak a mozgókép nagyon komplex műfaj, mert ott a hang, a mozgatás, a képi világ, az egésznek a ritmusa, ahogy az össze van vágva, ezt így mind együtt kell összerendezni. Az illusztráció meg alapvetően állókép, ilyen szempontból talán egyszerűbb, de én érzem ennél is, hogy van filmes múltam, mert egyrészt dramaturgiában tudok gondolkodni, másrészt, képsorba az időbeni múlás is bele tud kerülni.
- A képi világod nagyjából mindegyik könyvnél hasonló, de mégis más. Csak az éppen aktuális szöveg nyújt számodra inspirációt, vagy kell valami más is az egyedi motívum és formavilág megszületéséhez?
Elsősorban a szöveg által jön az inspiráció, de egyébként nagyon sok minden inspirálja az embert, ahogy jön-megy a világban. Ez mindig úgy van, ha kapok egy szöveget, akkor nagyon sokáig csak olvasgatom, és amikor már nagyon benne van az ember, akkor pedig már nem tudja kikapcsolni, akkor folyamatosan dolgozik benne.
- Az idei évben, az Otthon című könyved nyerte el az „Év Leginnovatívabb Könyve” címet. Ebben az esetben mit jelent az innovatív jelző?
Az Otthon című könyv, szöveg nélküli. Ez az egész világon egy nagyon népszerű műfaj, csak itt Magyarországon még nem igazán tudott gyökeret verni, mert nehezen fogadják el azt az emberek, hogy nincs benne szöveg. Ez egy képmesélés, vagy képírás és ilyen szempontból innovatív, hogy ebben az esetben tényleg bele kell tenni a szülőnek is, a gyereknek is azt, ami ő bennük van. Ez egy nagyon interaktív műfaj olyan szempontból, hogy ott vannak a képek, ott van egy történet, de azt ahányan megnézik, annyiféleképpen el tudják mesélni. Nem egy adott szöveget olvasnak fel, hanem mindenki elmesélheti a saját történetét.
- Mindenkinek az érzelemvilágától függő az, hogy egyébként mi azaz érzés, amit bele tud vetíteni…
Így van. Ez a gyerekeknél azt hiszem különösen nagyon jól működik, mert ők még nagyon szabadon asszociálnak. Ez ahogy telik az idő, a felnőtteknél általában elvész, jó esetben viszont megmarad és rendesen inspirálja az embert, hogyha hajlandó rá és nem dobja félre egyből.
- Szerinted ez minek köszönhető, hogy a felnőtteknél ez a fajta inspiráció és innováció ez egyszer csak eltűnik?
Ezt nagyon sok összetevő éri el. Szerintem ebben benne van az egész oktatási rendszerünk is. A gyerekeimen keresztül is látom. Ahogy a gyerekek bekerülnek az oktatási intézménybe, onnantól kezdve, mintha elkezdődne egy mélyrepülés ebben, hogy nem kap akkora teret a fantáziájuk, nem az a fontos, hogy legyenek találékonyak, minél szabadabbak és kreatívabbak, hanem hogy minél szabályosabban tudjanak működni. Ez azért nagyon korlátozza a gyerekek szabadságát, és hogy mit gondolnak vagy mernek csinálni, mit mernek rajzolni. Ez egy ilyen hosszú folyamat. Mire felnőnek, kikerülnek az egyetemről sajnos ez nagyon lefaragódik.
- Ez attól is függ ki mennyire engedi ezt…
Persze, nem mindenki engedi ezt. Ez attól is függ milyen a környezet, milyenek a szülők, hogy ők ezt mennyire tudják ellensúlyozni. Ezek mind fontos tényezők ebben a folyamatban.
- Te hogy ellensúlyozod otthon a gyermekeidnél? Ők ott vannak körülötted egy - egy munkafolyamatnál? Esetleg kikéred a véleményüket?
Igazából nem is kell kikérni a véleményüket, mert ott dolgozom mellettük és nekik ez így természetes, hogy mindenbe belelátnak és akár szeretném, akár nem, elmondják a véleményüket, és ez nekem jó is. Megvan az a szabadságuk, hogy számukra minden hozzáférhető. Akinek családja van és alkotó ember, hatalmas inspiráló erő az, ami a gyerekeivel vagy a családjával történik, ez óhatatlanul belekerül egy -egy munkámba. Tőlük sokat tanulok és jó látni az ő gondolkozásukat, meg a meglévő szabadságukat.
- Különös, mély és egyedi képi világod van. Az ember úgy érzi, hogy egy-egy illusztrációd mögött biztos, hogy több van annál, mint amit egyébként a képen látni lehet. Milyen visszajelzéseket kapsz a befogadóktól/olvasóktól?
Ez igaz, és általában az van, hogy vagy nagyon szeretik, vagy nem tudnak vele igazán mit kezdeni. Azért szeretem azt is, amikor sokáig tudok dolgozni egy könyvvel, akkor nem maradok a történet felszínén, ezáltal a képeim is a mélyére mennek.
- Lehet, hogy az emberek nem is mernek igazán a mélyére tekinteni a dolgoknak, elmerülni a saját érzéseikben, akár egy képen keresztül sem…
A szembenézéshez bátorság kell. Szembe kell nézni, bele kell menni, hogy ne csak a felszínén maradjunk a dolgoknak.
- Most milyen bátor tettre készülsz?
Most épp a Cerkabellának csinálom a Kék madarát, Gimesi Dóri is írt újra, és ennek a könyvnek az illusztrációin dolgozom éppen.
Pifkó Szera
