Náray Erikát a színház, a zene, és a filmek szerelmeseinek sem kell bemutatni, hiszen számtalan színházi és szinkron szerepen, koncerten van már túl. Jelenleg a Zsidó Művészeti Napok keretein belül egy újabb zenei projekten dolgozik. Erikával a készülő bemutatóról, a színház és a zene szeretetéről, s a szinkronról is beszélgettünk.
Fotó: Oleg Boriszov
- Emlékszel arra a pillanatra, amikor a művészeti világ sokszínűsége megérintett?
Azt szoktam mondani, hogy vannak azok, akik meg tudják határozni ezt a pillanatot és tudják egy élményhez kötni. Vannak akik gimnazista korukban jönnek arra rá, egyfajta közegben, hogy őket ez érdekli, mármint a színház, a zene, vagy otthonról hozzák a családból. S vagyunk mi, akik egész egyszerűen azt valljuk, hogy nem tudunk mást csinálni csak ezt, mert ez egy belső kényszer. Föl sem merül, hogy mással foglalkozz, mert ez az, amitől létezni tudsz. Ez az én terápiám, ez a munkám, az életem. Ez nem azt jelenti, hogy csak a szakmámmal foglalkozom, sőt igyekszem nagyon radikálisan kilépni egy csomószor ebből a történetből, mert különben megbolondulnék, de alapvetően a főcsapás mindig ez volt, és valószínűleg ez is marad.
- Elég fura lehet ez a kettősség, mert az ember, amit szeret, abból nem szeret kilépni…
Igen, de közben azért tudsz boldogan visszalépni, mert nincs csömöröd tőle. Nekem mindig kell a levegő. Ha van egy fontos korszaka az életemnek, amikor csinálok valami színházi produkciót, akkor egyáltalán nem bánom, ha utána egy picit másról szól az életem, és van egy rálátásom a saját dolgaimra. Engem ez visz tovább, ez boldogít. Van, aki meg megbolondulna attól, hogy hol koncertre készül, hol színházi produkcióra, hol egy beszélgetésre, hol szinkronsorozatra. Nekem kell ez a változatosság. Én egy ilyen típus vagyok. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ezt így tudom csinálni, mert lehetne az is, hogy így szeretném, de nem lenne rá lehetőségem. Akkor attól valószínű boldogtalan lennék, és valami mást biztos, hogy kitalálnék. De olyan szerencsésen alakult a pályám, hogy bírom ezt a fajta ide-oda átjárást. Nekem így kerek az életem.
- Ez az aktivitás már gyermekkorodban is jellemző volt rád?
Kicsinek is, igen, jellemző volt rám. Engem mindig jobban érdekelt az odavezető út, mint maga az, hogy kész a produkció. Néha rajtakapom magam azon, hogyha készülök valamire, nagyon komolyan dolgozom egy projekten, és amikor az beérni látszik, már ott vagyunk a véghajrában, akkor már elkezdek gondolkodni egy egészen másik produkción. Ilyenkor szoktam magamnak mondani, hogy Erika várjál már még egy kicsit, most ezt fejezzük be, csináljuk meg! Néha, amikor visszatekintek, úgy érzem csomó dologban, benne marad még egy kör, hogy sokkal jobban lehetett volna még azt csinálni, azzal még menni kellett volna több helyre, kicsit jobban megfürödni abban a dologban, de valamiért én már a következőkre gondoltam. Ez nem csapongás a részemről, hanem valószínűleg úgy szocializálódtam, hogy én azt éreztem, hogy nekem mindig kell valamit csinálnom ahhoz, hogy az életem továbbmenjen. Úgy érzem, hogy soha nem ülhetek egy percet sem az aktuális kicsi, vagy nagy babérjaimon, mert mindig menni kell tovább. Ez megint csak egy típus.
A Budapest Jazz Orchestra-val a Montenegroi Jazz Fesztiválon
- És a te esetedben ez adja a folytonosságot?
Nálam igen, de szoktam mondani, hogy nagyon szerencsés pillanatban kapcsolódtam be például a jazz életébe a 90-es években. Akkor hirtelen nagyon sok helyszín lett, ahol lehetett játszani élőben, ettől elképesztően boldog voltam. Olyan is volt, hogy egy hónapban húsz-harminc koncertünk volt. Ma már alig van ilyen hely, ahol élőben lehet játszani, vagy ha igen, akkor inkább az van, hogy kevés pénzért, rossz körülmények között. Nem egyszerű a helyzet. Én akkor nagyon sokat tanultam a szakmáról minden értelemben, úgy is mint énekesnő és úgyis, mint színésznő, amit később tudtam kamatoztatni a színpadon. Akkor nagyon szerencsés csillagzat alatt kaptam meg egy szinkronfőszerepet, az X-aktákat. Bár a szinkronizálás nagy aranykorának vége volt már, viszont mennyiségében iszonyatosan sok munka volt. Abban az időben még bemondták a színészek nevét a filmek és sorozatok elején, de a végén is feltüntették, tehát nagyon gyorsan megtanulta a szakma az én nevemet is, ezért nekem nagyon – nagyon sok munkám lett hirtelen. Ma már ez közel sincs így. Lényegesen többet dolgoznak nálam az emberek és azt sem tudjuk, hogy léteznek, csak a szakma tudja, mert be sem mondják már a neveket.
Igen, de már fontosabb a reklám, meg már nincs lefutása egy filmnek. Nézd meg egy kereskedelmi csatornán, ahogy az utolsó mondatnak vége a filmben, már nem mutatják a stáblistát, és azt, hogy kik szinkronizáltak az adott filmben, csak az arcodba tolnak valami reklámot. Az Operettszínházba is ilyen szerencsés pillanatban kerültem be. Akkor nagyon nagy felfutása volt a musical játszásnak, szinte mindenki musicalt szeretett volna nézni és játszani. Én belekerültem az akkori éra legikonikusabb előadásaiba, ráadásul főszerepeket játszhattam, tehát az szintén megtolta a karrieremet. Ezek az apró, szerencsés véletlenek, plusz az, hogy én is hozzátettem a saját magam tehetségét, munkabírását, így együtt eredményezte azt, hogy mindig volt tovább. Most látom, hogy olyan a világ, hogy már nem lehet csak abból megélni, hogy színész vagy egy színházban, vagy forgatsz. Ma egy picit jobban kedvez azoknak a világ, akik több lábon állnak, és mindig jókor tudnak eljönni egy bizonyos helyről, és tovább menni.
Peller Annával és Szinetár Dórával a Szépség és a Szörnyeteg 1000. előadása után
- Az önmenedzseléssel ezek szerint sokkal többet kell foglalkozni a mai világban egy művésznek?
Sokkal inkább hozzátartozik a mai világhoz, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt tartozott. Itt most már nem számíthatsz arra, hogy majd neked a színház kitalálja, meg majd a filmrendezők benned gondolkodnak. Kell, hogy legyenek saját projektjeid, mindig járjon az agyad, mindig tudd, hogy néha el kell menned bizonyos helyekre, jelen kell lenni, hogy azoknak, akikkel már dolgoztál, újra eszükbe jussál. A szakma és a rajongók tájékoztatására, a közösségi oldalak használata is sok segítséget nyújt. Persze ebben a világban könnyebb is elveszni, mint harminc évvel ezelőtt, amikor körülbelül csak a Pesti Műsor volt és kész, és aki abban benne volt, az létezett. Ennek a mostani közösségi média világnak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Én ezzel sokat foglalkozom, igyekszem egy-egy nagyobb munkámat mindig jól beharangozni. Nem szoktam nemet mondani a megkeresésekre, mert tudom, hogy ezek a megjelenések is generálnak egy-egy nézőt a koncertjeimre. Tudom, hogy ez ma már hozzá tartozik a dologhoz, és persze nyilván mindenki Merly Streep szeretne lenni, akinek már nem kell feltétlenül mindenhol ott lennie. Én is boldogan lennék olyan művész, aki vidéken a kis házában él, olvasgat és évi kettőt forgat, és van egy bemutatója.
Persze, csodálatos lenne. Iszonyatosan jól bírnám, ugyanis meg tudok állni. Engem tudod mi visz nagyon sokszor tovább, a szorongásom. Az, hogy szorongok attól, hogy lesz- e következő? Ezért az ember egész egyszerűen nem mer megállni, nem meri letenni a dolgait, mert azt érzi, ha kiszáll, nem tud visszaszállni. De ha nekem garantálná valaki, hogy ha most kihagyok egy évet és nem vállalok el semmi újat, csak azt csinálom ami van, s egy év múlva lesz egy olyan munkám, ami megint továbbviszi az életem a következő két - három évre, én simán haza tudnék menni Egercsehibe a testvéremhez. Főzőcskéznénk, dumcsizgatnánk, följönnék az előadásaimra, és tényleg csak azt csinálnám, amit nagyon szeretnék. De, amikor belenézel a noteszodba, és van egy olyan heted, ami lazább, és a rákövetkező heted is az, akkor már nem tudod élvezni azt a következő heted, mert akkor már megint aggódik az ember azon, hogy ez mostantól már így marad.
Nyáry Krisztiánnal a Zsidó Művészeti Napokon
- Most mennyire telített az a bizonyos naptár? Mi az, ami foglalkoztat jelenleg?
2020. május 25-én lesz egy bemutató a ZsiMü keretein belül. Ez most már az ötödik produkcióm, amit Vadas Verával, és az ő fesztiváljával közösen hozunk létre. Idénre azt találtam ki a zenekarom vezetőjével, Berdisz Tamással, hogy Oscar-díjas filmekből, Oscar-díjas dalokat válogatunk össze. Olyan dalokat, amik elnyerték az Oscar-díjat, de olyan dalokat is, melyek nem nyertek aranyszobrocskát, csak a film, amiben benne vannak. Több sztorit mesélünk majd ezekhez a dalokhoz és a filmekhez, így egy kicsit színházi koncert lesz belőle. Idén Pálmai Anna és Tasnádi Bence fiatal kollégáim lesznek a partnereim a Katona József Színházból. Ők is fognak énekelni, prózát mondani, és sztoriznak is majd velem a színpadon. Az Uránia Filmszínház lesz a helyszíne a koncertnek, ami egy csodálatos mozi, gyönyörű tér, úgyhogy kihasználjuk ezt a lehetőséget. Egy egészen különleges, kilencven évet felölelő előadásnak kapunk egy tényleg nagyon exkluzív helyszínt. Akár az Oscar-díj átadót is le lehetne ott bonyolítani annyira szép, maximum csak pici lenne és ezért kellene a nézőtérre még néhány szék. A világ bármelyik mozi és színháztermével felvehetné a versenyt, mert annyira gyönyörű.
- Mennyire gondolkodtok együtt a műsor összeállításában?
A két fiatalt úgy kértem föl, hogy tudom, hogy ők nagyon elfoglaltak és rettenetesen benne vannak a Katona József Színház életében. Havi huszonnyolcakat játszanak, alig tudtunk időpontot találni, amikor mind a hárman ráérünk, de úgy kértem fel őket, hogy nyugodjanak meg, mert zömében ezen a műsoron én fogok dolgozni. Természetesen nekik is van beleszólásuk, például tíz – tizenöt dalból majd választaniuk kell, melyik az-az öt, amit igazából szívesen elénekelnének, és én ahhoz még hozzá írom ezeket a sztorikat. Úgy szoktam dolgozni, hogy én vagyok az idézőjeles főnök, de abszolút hagyom magam befolyásolni. Ha valaki nagyon kreatív hangulatban van, és vannak ötletei, szeretne beleszólni és kicserélne három dalt és hoz egy jó sztorit, akkor én állok elébe és várom. De úgy készülök, hogyha ők, „csak” színészként és énekesként vesznek részt ebben a produkcióban, akkor sincsen semmi baj. Abból indulok ki, hogy ezt én találtam ki, én viszem végig. Azért vagyok nyugodt, mert a csodálatos zenekarom ott lesz megint, öt zenész. Ott van a zenei vezetőm, a zenekar dobosa Berdisz Tomi, akivel a zenei részt mindig megbeszéljük. Tomi meghangszereli a dalokat abba a hangnembe, ami a szólistáknak a legjobb, az a rész az ő feladata lesz, és persze megvannak még azok az emberek, akik még szoktak segíteni a vetítésben és a díszletben, ha kell. Így minden esetben egy igazi alternatív színházi hangulatot tudunk a közönség elé varázsolni a színpadon.
Pifkó Szera