Rajz, film, Lázár Ervin, színház. És, hogy mi a közös bennük, arra választ kaphattam egy novemberi délutánon Esztergomban, ahol Huszárik Zoltán filmrendező grafikáiból nyílt kiállítás, majd a Művelődési Házban Nagy Anna és lánya, Huszárik Kata a Lázár Ervin által megálmodott figurákat keltette életre. Ezen a különleges és ünnepi délutánon beszélgethettem Huszárik Katával.
- Édesapád kiállításának megnyitója után vagyunk, így talán nem véletlen, hogy veled kapcsolatban először egy filmélményem jut eszembe. Ez volt a Szamba, 1995-ben, melyben Erikaként láthattak a nézők a filmvásznon…
Az az igazság, hogy a Szamba volt az egyik legelső film, amelyben dolgozhattam. Ha jól emlékszem, akkor még vagy főiskolás voltam, vagy éppen közvetlenül a főiskola után voltam. Ez a szerep életkorban is közel állt hozzám, meg úgy egyáltalán ennek a filmnek a világa is, hiszen a színház világáról szól, meg az úttörő időszakról. Ugyanígy kezdtünk mi is, művelődési házban, nyakkendővel, össze-vissza próbákkal és darabokkal. Pont ezért ez a film egy generációhoz állt közel és az a karakter is, aki én voltam, mert mindannyian ugyanezen mentünk keresztül.
- Igazán szerencsésnek mondhatod magad, hiszen a friss diplomásként bekerülhettél a legendás Katona József Színházba. Számodra mit jelentett az, hogy azon a színpadon játszhattál?
Nézd, az rettenetesen nagy dolog volt számomra. Nekem a Katona József Színház akkori igazgatója, Zsámbéki Gábor volt az osztályfőnököm a főiskolán, ezért már harmad és negyed évben a Katonában voltunk gyakorlaton. Az volt a vágyaink és az álmaink netovábbja, hogy odakerülhessünk, így nagyon nagy dolog volt, hogy ez az álmom teljesülhetett. Szerencsémre még elkaptam a Katonának egy olyan időszakát, amikor az az igazi nagy Katona volt, nagy társulattal. Ilyen nevekkel játszhattam egy színpadon mint Udvaros Dorottya, Básti Juli, Blaskó Péter, Vajda László, Máté Erzsi, Bodnár Erika, Csomós Mari, Papp Zoltán, a legnagyobbakkal. Bár én azért anyukám révén színészek között mozogtam, és viszonylag természetes volt számomra ez a közeg, de még nekem is olyan volt egy-egy próbaszünet, amikor a büfében együtt lehettünk ezekkel a színészekkel, mint egy csoda.
- Mindig is erről a világról álmodoztál?
Nem. Én viccesen mindig azt szoktam mondani, hogy még most sem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Ami persze abszurdum. Engem annyi minden más is érdekelt és érdekel még most is. Valahogy úgy érzem, hogy a színház számomra csak az egyik lehetséges út. A színház az életemben egy fontos dolog, amit szívvel-lélekkel csinálok, de ez csak egy dolog, ezért még mindig azt gondolom, hogy lehet, hogy egyszer valami mást fogok csinálni.
- Ezen én nem is csodálkozom, hiszen édesapád is egyszerre több dologban is megtalálta önmagát…
Igen, számára a rajz sokat jelentett, nagyon komolyan rajzolt, legalábbis egy időben. Rengeteg könyvillusztrációt is készített. Ő ezzel nem csak hobbi szinten foglalkozott.
- Te a színházon kívül, miben találod meg a kikapcsolódást, az értéket?
Hú, engem nagyon sok minden érdekel még. Ebből is fakad az, hogy jelenleg a nap huszonnégy órája sem elég, de a negyvennyolc sem lenne elég arra, amit csinálok. Apunak sajnos a rajzkézségét nem örököltem, de nagyon szeretek mindent, ami kézműves dolog. Mindenem van otthon: agyagtól kezdve, a gyöngyig, a nemezig minden. Ezek a dolgok abszolút ki is kapcsolnak, örömöm is lelem bennük. E mellett időnként bútorokat hozok rendbe, valamint nagyon szeretnék még visszamenni énekelni, meg jó lenne írni is néha. Szóval olyan nagyon sok minden van.
- Mit jelent számodra ez a mai kiállítás?
Nézd, ez egy furcsa és különleges érzés is egyben és nagyon jó, hogy ilyen formán újra együtt lehet a családom és azért ez már elég régen nincs így és nem is nagyon volt. Így ez egy nagy dolog, hogy ez, itt Esztergomban most létrejöhetett. Ezen kívül, most olyan jó volt bejönni és meglátni a képeket egy falon, mert hogy ezek a képek nálam vannak, mert még nincs állandó hely, ahol a láthatóak lennének. Ugyan csináljuk a Huszárik Zoltán Alapítványt, de iszonyatosan lassan és nehezen haladunk vele előre, így szépen mappákban az én egyik szekrényemben vannak a rajzok. Ezért is volt nagy öröm, amikor beléptem a Szalonba és láttam, hogy a képek mennyivel másképp mutatnak így együtt a falon, mint otthon nálam, amikor nézegetem és válogatom őket. Mert egy képnek nem az a dolga, hogy egy mappában legyen, hanem az lenne a dolga, hogy kiállítva legyen és meg tudják nézni mások is.
Pifkó Szera
Fotók: Esztergomi Művelődési Ház facebook oldala