Csiby Gergellyel, egy rohanós hétköznap délután találkoztam, mégis jutott idő arra, hogy beszélgessünk nem csak előadásokról, hanem érzelmekről, emberi kapcsolatokról, szituációkról. Mindezt különösen a Rózsavölgyi Szalonban nemrég bemutatott Végszó című előadása kapcsán tettük.
Fotó: Juhász Éva
- A Vígszínházban az első szereped A Pál utcai fiúkban Richter volt. Bár már elszerződtél, de láthat még a közönség ebben az előadásban?
Bár másfelé is vannak előadásaim, havonta egyszer még játszom A Pál utcai fiúkban. Ezen kívül még a Kozmikus magányban, a Bíborszigetben és a Lóvátett lovagokban továbbra is láthat a közönség a Vígszínházban.
- Mit jelent számodra A Pál utcai fiúkban szerepelni? Szerinted miért van ekkora sikere ennek az előadásnak?
Remélhetőleg még mindig olyannak hat az előadás, mint korábban. De sokat kopott az az él, amivel mi, az alap csapat, ezt megteremtettük. A zenén, az alaptörténeten és a regényen kívül, ami nyilván már alapból nagyon-nagy magasságokba emelte az egész történetet - azt gondolom, a koreográfusnak, Horváth Csabának is köszönhető, hogy ekkora sikere lett. A mozgásvilág az egyik alapkő, a másik pedig az a baráti csapat, aki a kezdet kezdetén megcsinálta ezt az előadást. Nem volt szükség semmi plusz viselkedésre. Közel kerültünk egymáshoz, barátok voltunk/vagyunk és bármit megtennénk egymásért. Ez akkor alapvető volt. Ma már más. Sokan nincsenek benne azok közül, akik a kezdetekkor szerepeltek benne. De A Pál utcai fiúknak havi X alkalommal meg kell történnie.
- Gondolom, hogy a barátságok szorosabbra fűződtek köztetek, ezalatt az idő alatt, és ez más előadásokban is megmutatkozik…
Igen. A Kozmikus magány című darab ennek nagyon jó példája. Király Dani barátom rendezte, és a Pál utcai csapatból rajtam kívül még benne van Ember Márk, Szántó Balázs, valamint Piti Emőke, Karácsonyi Zoli és Gilicze Márti is. Nagyon áldásos állapot volt próbálni, és mindannyian hálásak lehetünk a Vígszínház vezetőségének, hogy létrejöhetett, és még úgy is mehet tovább, hogy már többen nem vagyunk társulati tagok az előadásból. Innen is nagyon köszönjük, hogy még játszhatjuk az előadást, és reméljük, hogy sokáig műsoron maradhat. Olyanokkal próbálni, és színházat csinálni, akikkel közeli, jó a viszony és hasonlóakat gondolunk, abból az esetek nagy részében jó dolgok születhetnek.
- A Rózsavölgyi Szalonban, december közepétől láthatja a közönség a Végszó című előadást, melyben többek között Gálvölgyi Jánossal és Györgyi Annával is együtt játszol. Milyen volt velük próbálni?
Az előadásban Gálvölgyi János alakítja a nagyapámat, Györgyi Anna az anyámat, benne van még Bajor Lili és Kovács Máté, akik persze közelebb vannak hozzám korban, meg iskolában is. Nagyon jó velük próbálni, mert egyszerűen olyan új dolgokat kell az embernek magából előszedni, figyelemben, odaadásban, koncentrációban, rugalmasságban, amit eddig nem. Fontosnak is tartom, hogy fiatal színészként ne csak a velem egykorúakkal és a barátaimmal játsszam, hanem igenis találkozzak a színpadon tíz, húsz, harminc, negyven évvel idősebb színészekkel is, akik picit másfajta iskolát képviselnek.
Fotó: Szokodi Bea
- Ez határozottan izgalmas lesz a nézők számára is …
Kifejezetten. Nem beszélve arról, hogy közben maga a Végszó, pedig egy, magával a színházzal, a színházi emberrel is foglalkozó előadás. Valamit azért magunkról is elárulunk benne, a színészi létről, a színházról, arról, hogy ehhez, hogy viszonyul valaki, aki színházban dolgozik.
- A Végszó ebben az esetben mit jelent? Ti mit akartatok kihozni belőle?
Nem szeretnék a rendező, Dicső Dani nevében nyilatkozni, de azt gondolom, hogy a színházi rétegen felül a Végszó egy nagyon erős családi dráma. Fontos, hogy egy előadás beszéljen valamiről, és kicsit tényleg próbálja jobb hellyé tenni a világot, vagy előrébb mozdítani azoknak az életét, akik azt nézik. Persze nem kell mindig óriási nagy igazságokat megfogalmazni, elég az is, ha csak egy családon belüli dinamikákról és viszonyokról beszélünk. Mit jelent az, hogy szeretni, szeretve lenni, azt kimondani, felvállalni, meddig tudjuk ezt elmosni, titkolni, meddig természetes az, hogy ott van nekünk egy családtagunk. Sok olyan kérdést felvet, ami mindannyiunk életében ott van vagy ott lehet.
- Szerinted manapság ki merik mondani az emberek egymásnak az érzéseiket?
Úgy tapasztalom, hogy igen, de nem eléggé vagy nem igazán. A közvetlen környezetemben, azt gondolom, hogy van egyfajta törődés, de az ember olyanokkal szeretné magát körbe venni, akikre számíthat, figyelnek rá, és akikre ő is tud figyelni. Szerintem a mi évtizedünk, évszázadunk nagyon meg van terhelve az internetes világgal, mondom ezt úgy, hogy én is elképesztően sokat használom. Munkákat egyeztetek, kapcsolatot így ápolok, nyilván, hiszen nincs, vagy kevés az időm a személyes találkozásokra. Ugyanakkor mégiscsak az van, hogy kihat a kapcsolatokra. Legyen az baráti vagy párkapcsolati. Személyesen nem merünk nyitni, de az internetes térben nagyon bátrak vagyunk. Kényelmes, hogy elküldünk a másiknak egy olyan képet, ahol nagyon jól nézünk ki, vagy egy elrontott hangüzenetet gyorsan ki tudunk törölni, és elmondjuk újra, még frappánsabban. Ezek annyira gyilkolnak minket, hogy amikor valós, emberi helyzetbe kerülünk, ahol meg kéne szólalni, vagy a másik szemébe kéne mondani, hogy szeretlek, megbénulunk. De, néha megéri bátornak lenni!
Pifkó Szera
